Mickey webnaplója

Olvasom a BP. könyvet.
Benne érdekes epizódok.
A Klotild-palotákat szokták Klotild- és Matild-palotáknak is nevezni. Az építést vezető embernek két lányát is így hívták. Ő különböztette meg a két spanyolbarokk palotát egymástól ilyen módon. De, hogy melyik melyik, ma már nem tudni.
Egy rövid ideig volt közöm a déli palotához, amennyiben az első emeletét uraló PRV-nél (Pest-megyei Ruházati Vállalat) dolgoztam. Aztán elkerültem onnan, később meg is szűnt a PRV.
A földszinten korábban még a Belvárosi kávéház üzemelt. Ott egy alkalommal vettem egy egri bikavért. Mindössze 28 ft-t fizettem érte. Jó régen lehetett.  
Itt jegyzem meg, hogy kolormérnök ambícióval dolgoztam egy évet az óbudai Goldbergerben.
Megszűnt.
Dolgoztam a Népművészeti és Háziipari Szövetkezeti Vállalatnál a Váci u., Régiposta u. sarkon.
Megszűnt.
Visszatérve a Bp.-könyvhöz, érdekes epizódokat tartalmaz a kötet. Pl. azt, hogy a Gellért-hegy oldalában bokrosodó fügefákat századokkal korábban a törökök telepítették oda. Ma is teremnek.
A szerző olykor humorra fogja a közlését. A Haris közről megállapítja, hogy száz éve a Haris köz magánterületnek számított, de emiatt évente legalább egy napra be kellett zárni. Valójában a bezárás nem egész napra, csak néhány déli órára korlátozódott, amikor is a közjegyző kiszállt a helyszínre, és jkv.-be vette a tulajdonjogot. 1950-ben aztán ezeket a házakat és az utcát is államosították. Ehhez már nem vettek igénybe közjegyzőt.
Amihez  személyes élménye fűződik, azt is megosztja olvasóival.
Álljon itt egy ilyen megjegyzés is:
Az Erzsébet-híd megnyitásakor elmaradt a zongoraórám – írja. Csinos, fiatal tanárnőm a csepegő eső ellenére cinkosan rám nézett, és ezt kérdezte: Nem nézzük meg inkább a híd megnyitását? – Hát persze hogy… Teljesen tele volt a híd, legalább annyira, mint egy héttel korábban, amikor a teherpróba elvégzéséhez zsúfolásig telerakták villamosokkal és buszokkal.

A jó nyugger várakozásban tölti idejének jó részét.
Vár arra, hogy meglátogassák az unokák.
árja a nyugdíját,
várja, hogy történjen valami,
vár a szódásra,
vár arra, hogy a szakorvos távkonzultáció céljára felhívja telefonon.
Ez történt ma is.
Olyan vérhígítót szedek, amelyet csak szakorvos engedélyezhet, ő is csak egy-egy évre.
Letelt az év.
Alighanem több is, mert újra meg kell vizsgáljanak a gyógyszerellátás folytatásához.
Próbálom kitalálni, hogy miért.
Valamikor a lelkemre kötötték, hogy az engedélyezés előtt egy hónappal jelentkezek be, hogy folyamatos legyen az utánpótlás.
De viszont az történt, hogy egy alkalommal a szabadságolás idején – hihetőleg pluszban írt ki vérhígítót a helyettesítő orvos.
Én ezzel nem törődtem, és így egy hónappal tovább kitartott a gyógyszerem, mint szokásosan.
Emiatt elkéstem a folytatás kérésével.   
Hogy miért ez a cirkusz a vonatkozó gyógyszerrel kapcsolatban, azt ne tőlem kérdezzétek.
Nem tudom.
Nem is érdekel.
Amit tudok, hogy az ötvenes években a LudasMatyinak rovata volt Le a bürokráciával! címmel.
A kísérlet sikertelennek bizonyult.
Ma épp akkor a bürokrácia, ha nem több, mint annak idején volt.

Az Akhilleusz és a teknősbéka esete a Zénón-féle paradoxonok egyike.
A történet szerint a gyors Akhilleusz és a lassú teknősbéka versenyeznek. Akhilleusz előnyt ad a teknősnek, de a paradoxon szerint a futó sosem tudja utolérni a teknőst, mert amíg ő egy távolságot tesz meg, a teknős mindig halad valamennyit előre.
- Most olvastam valahol, hogy a múlt nincs, mert csak volt. A jövő sincs, mert az csak lesz. A jelen pedig a köztük lévő pillanat. Olyan pontszerűen rövid, hogy ideje sem mérhető. Ha ez így van, akkor nem fájhat a fogam, mert a jelen túl rövid hozzá, a múlt meg nem fáj, a jövő sem, mert az még nincs is jelen.
Van azonban egy túlvilágot érintő párhuzamossága.
- Mondják, hogy az elhunytak a tisztítóhelyen várják, hogy méltók legyenek az Istennel és a szentekkel való közösségre. Mindjárt két problémával kell számolni. Az egyik, hogy az nem hely, hanem állapot. A másik, hogy sem tér, sem idő nem létezik az örökkévalóságban, csak örök jelen. Ha pedig nem létezik sem tér, sem idő, akkor nem beszélhetünk tisztítóhelyről, mert nincs tér, ahol a hely lehetne. És nem beszélhetünk állapotról sem, mert idő sincs. Itt megjegyzem, hogy Dienes Valéria okfejtésében még nagyon is számol az idővel. De hát, ami nincs, azt hogy lehet részletezni?
Ha egyik sincs, akkor mi van?
Nem marad más, mint az intenzitás. Igaz-e, nem-e, nem tudom. De hát, ha valami elválasztott az örök Szeretettől, és a halálban mégiscsak hozzá akarunk tartozni, akkor csak az marad, hogy egy azonnali aktusban mindaz a „rozsda” lekerüljön a halandóról, mindenféle szeretetlenség, ami elválasztotta őt az igaz szeretettől.
Ez nem időben megy végbe, hanem időn kívül és azonnal. Jobb híján olyannak képzelem, mint egy hirtelen rántást, amivel pl. a fuldokolót kirántják a vízből. Minél nagyobb a különbség a két szeretet között, annál kellemetlenebb lehet ez a „rántás”.
Ha mégis másképpen van, meg ne kövezzetek miatta, hiszen még sose éltem meg a halált.             

Olvasom a Budapest könyvet.
Benne is a Várról írtakat.
Közöttük is a Hadik András lovasszobráról feljegyzetteket.
Hadik András köznemes huszártiszt Mária Terézia kegyeletje lett.
Egyszer 4320 katonájával Berlin ellen indult.
A porosz uralkodó másutt volt elfoglalva a harcokkal. H
adikék éjjel vonultak, nappal rejtőztek erdőben, kihalt terepen.
Így tették meg a 450 km-es etapot hat nap alatt.
Huszárjai egy nap alatt bevették Berlint, 215 000 tallér sarcot szedtek be, majd távoztak.
A rajtaütésben 88 katonáját vesztette, és 57 lovat is, de 425 porosz hadifoglyot gyűjtött be azona napon.
Ezzel megalapozta katonai karrierjét a derék huszártiszt.
Nos, a Várban áll az 1937-ben felavatott Hadik-lovasszobor.
A fáma szerint nemcsak a négylevelű lóhere hoz szerencsét, legalábbis az ott járó egyetemisták szerint.
Máig felkeresik néhányan a lovasszobrot, és megsimogatják a lóherét.
A könyv írója megjegyezi, hogy a paripának ez a testrésze máig fényes a sűrű simogatások folytán.
***
Budapest elég nagy ahhoz, hogy elképzeljük, ha az előzőkhöz hasonló részletességgel meséli el a város valamennyi nevezetességét, mekkora terjedelmű lehet ez a kötet.
Alighanem kihagyott egyet-mást az író, mert könyve sűrű apró betűkkel szedve is 500 oldal.

VD írja: „Elvégeztem X-ért a teljes búcsút. Az égben bűnei eltöröltetve.” – Érdekes gyakorlat. Nem vonom kétségbe a hasznosságát, de óhatatlanul felmerül bennem a kérdés: Hol marad az elhunyt felelőssége? Elvileg ilyen formában mindenki üdvözül?
Halottak napja van ma. Temetőlátogatások ideje.
Megfigyeltem, hogy már ez az utolsó aktus is bonyolultabbá lett. Valamikor az volt a módi, hogy az elhunytnak ástak egy sírgödröt, koporsóba fektették a halottat, és leeresztették ebbe a gödörbe ráhányva-kupacolva a földet, kialakítva a sírhalmot. Közben a rítus szerint megemlékeztek róla.
Ma a koporsós temetés csak az egyik lehetőség.
Előtérbe került a hamvasztás. A hamvak aztán vagy urnába kerülnek, és úgy a temető földjébe, vagy az urnák számára készített falba a temetőben vagy a templomban. De kérésre hajóról vagy repülőről a Dunába szórják, esetleg saját helyszínen kerülnek nyughelyükre az elhunyt hamvai.
A hamvak szétszórását lehet kérni magába a temetőbe is.
No, hát elég nagy a választási lehetőség. Sokan maguk gondoskodnak urnahely vásárlással az utolsó útjukra készülve. Akár koporsós a temetés, akár hamvasztásos, akár földbe, akár urnába történik az elhelyezés, néhány évtized alatt elévül a sírhelymegváltás. Lehet hosszabbítani, vagy sem. Utóbbi esetben jeltelenné válnak az egykori élő valaki testi maradványai.
Jogos az elmélázás az élet végességéről.
Hodie mihi, cras tibi,
et
Memento, homo, quia pulvis es et in pulverem reverteris – mondja a latin bölcsesség.
***
Még annyit akarok itt rögzíteni, hogy vannak rövidített üzenetek, az elhunyást illetően.
A latin R. I. P. Requiescat in pace! – Nyugodjék békében! 
Illetve, egy magyar, amit a hajdúnánási temetőben olvastam számos síron. A.B.F.R.A.  
Titokzatosnak tűnt, és nem tudtam jelentését megfejteni, mígnem jóval később szembe találkoztam a teljes szöveggel: „A boldog feltámadás reménye alapján.” 
Hm.
Lehet, hogy ma picit másképp fogalmaznánk, anélkül hogy a lényeg megváltozna.
 

Gondolom, nem csak n, hanem mindenki álmodik éjszaka, csak hát nem emlékezik arra, hogy mi is volt álma témája.
Mivel elég gyakori az az álmom, hogy valahonnan igyekszem haza, és hol sikerül, hol eltévedvén feladom az útkeresést és felébredek. No, hát ez az igazi dimenzióváltás. Olyan forradalmi valami, mint a csecsemő anyja testéből egy új világba tör. Minden idegszálával megpróbál tájékozódni az általa elképzelhetetlen más közegben. A váltás nyomán a korábbi állapota egyre inkább feledésbe merül.    
Álmomban társalkodok a körülöttem lévőkkel, utazom közúton és síneken, keresem a helyemet, a történet miértjét is tán, és egyszer csak felébredek. Egy néhány másodpercig eltart a teljes tisztulás, hogy az álmot nem kell folytatnom. A benne szereplőknek nem tartozom megfelelni, kérdéseikre válaszolni. Nem keresem, hogy hét lakásunk közül melyik az, ahová haza tartok. Az utolsó, melyben évtizedek óta elvackolódtunk. Nem kell hazamenni, mert már otthon vagyok, nem lopták el autómat, mert a ház előtt áll. Létem valósága felülmúlja az álombelit, mígnem újra elalszom – és újra álmodni kezdek.    
 Valószínűleg ilyen lesz ebből a földi létből való távozásom is.
Bár ki tudja?
Most mindenesetre egy harmadik dimenzióváltást tennék ide, a humorba ágyazottét.
***
Az öreg milliomost faggatja a riporter: - Hogy szerezte a vagyonát?
- A válság közepén pénzecskémen almákat vettem. Kifényesítettem őket, és két dollárért eladtam őket. Másnap a 2 dolláron megint almákat vettem...
– ...És addig csinálta, amíg milliomos lett?
- Fenét, csak egy hétig. Aztán a feleségem apja meghalt, és ránk hagyott tízmilliót.
***
Idős házaspár üldögél házuk verandáján. Megszólal az öregúr:
– Most előveszek egy nagy adag fagylaltot a hűtőből. Kérsz te is?
– Én csak egy kis adagot – válaszolja a felesége –, de önts rá csokoládészirupot! Nem akarod felírni? Tudod, milyen feledékeny vagy.
– Dehogyis! Észben tartom. Kis adag csokoládésziruppal.
– Igen, és dióreszelékkel. Nem felejted el?
– Persze hogy nem.
– És tegyél egy szem cseresznyét a tetejére! Biztos vagy benne, hogy nem felejted el?
– Dehogyis, Márta!
Az elkövetkező tíz percben kihallatszik a verandára, ahogy a férj ügyködik a konyhában. Végül megjelenik két tányér sonkás tojással.
– Ugye megmondtam, hogy írd fel! – sóhajt az asszony. – Hát nem elfelejtetted a pirítóst?
***
Ugyanez rövidebb formában:
Két bolond ki nevet a végén társasjátékot játszik.
Az egyik bemondja: Sakk.
Mire a másik: Te hülye, a dominóban nincs gól!
***
Tapasztalom, hogy a posztjaimban megidézett neves költők művei poetikusabbak az enyéimnél.
De az általam kigondoltak a sajátjaim!  

Jóllehet a viccek és versek kigyűjtése nem állt meg, és nincs is kész, azért mással is foglalkozom.
E mások egyike az olvasás.
Pillanatnyilag három kötet között vibrál érdeklődésem.
Az egyik Pio atya életének egyik feledolgozása, a másik Bálint Sándor professzor egy könyve, a fő ünnepekről, a harmadik pedig egy igen apróbetűs és így is ötszáz oldalas leírás derék fővárosunkról (Budapest könyv).
Amit a cím ígér, be is tartja: Török András, a kötet szerzője azt írja magáról, hogy igen szeret beszélni. Ez a könyvben meg is valósul. Számos adatot, élményt, ismert és ismeretlen embert ábrázol, hoz közel az olvasóhoz. A fővárossal összefüggésben rengeteg anekdotikus szöveg található? csak kevesek által ismert epizódok egy-egy helyhez kötődően érzékletes stílusban elővezetve.
Dicséret illeti az írót, aki mindenféle részletről tájékoztat, közel hozza az olvasóhoz az épített emlékeket, a tervezőket stb, stb. Legalább olyan részletező, mint annak idején a Bädecker úti vademecumok voltak. Szeretem forgatni, ami nem könnyű feladat, mert ragasztott kivitelben készült, s lapjai nem szívesen nyílnak meg. Erőfeszítés kell hozzá.
A kötet alcíme: Igazmondó városkalauz modern lokálpatriótáknak. Új, teljesen átdolgozott kiadás. Park könyvkiadó.        
Nem is gondoltam, hogy lokálpatriótának számítok. Inkább fogalmazzunk csak szerényebben. Érdeklődő öregembernek, akit érdekli az a város, ahol élt világéletében.
Ugye voltam kelenföldi, két helyen zuglói, kispesti, józsefvárosi és óbudai lakos. Udvaroltam Erzsébetvárosban, feljártam énekelni a Várba, dolgoztam a Belvárosban, barátaim laknak Farkasréten, Pestszenterzsébeten, Rákospalotán.
De énekeltem a Vizivárosban, kedvenc szobrom a Gellért-hegy oldalában leledzik, stb, stb.
Tehát sokféle élményem fűződik ehhez a jő kinézetű városhoz.
Sok mindent tudok róla, de úgy látszik, hogy még sokkal többet nem. Ezeket az ismeretségi réseket, hiányokat eredményesen szünteti meg Török András könyve.     

Mai posztom igen rövid lesz.
Nem kívánok meggajdult világunkról írni.
Dolgozom a blogomban rejtőző rímes és rímtelen, rímes és rémes anyagok összesöprésén. Elég szemrontó, de legalább nagyos sok időt vesz igénybe. Nem lettem Petőfi, sem a világ viccmestere. Vannak kétségeim afelől, hogy megérte-e munkát fektetni a kigyűjtésbe. Abban maradtam magammal, hogy mindenki olyan kalappal köszön, amilyen van neki. Nekem ilyen kalapom van. (Nem tesz semmit, nyúlszőrkalap – hangzott a régi reklámszöveg. A kép alighanem a kalap kilapításának kudarcos kísérletét nyomatta.)  
A viccekkel gyűlt meg a bajom. Sok az ismétlődés, néhány, csak felnőttek számára érthető is van közöttük... és nem egyenletes a minőségük. Sőt de: arra jöttem rá, hogy azok a jó viccgyűjtemények, amelyek csöpögtetve kínálják portékájukat. Nem lehet egyfolytában fenntartani a humorbefogadási hajlandóságot. Kell egy kis szünet a viccek között, mert a végén igen belefárad az olvasó a néhány másodpercenként másra és másra való koncentrálásba.
Elvileg ugyan fenn lehet tartani a rekeszizmok rángásait, a fuldokoló nevetést is akár, de ahhoz az szükséges, hogy fokozzuk a tétet, fokozzuk a feszültséget. Erre pedig csak néhány bohóc képes.
A mókák külön lapokra való elosztása nekem azt a bohózatot juttatja eszembe, amikor is félpercenként elhangzik: Nem baj! VAN MÁSIK!!!
***
Tegnap este a Liverpool-meccset néztem, majd az második félidő elejét is látva otthagytam. Az egyik legerősebb csapat szánalmas teljesítményt nyújtott. Jól tettem, hogy felálltam a tévé elől. Még kaptak a kettő mellé egy harmadik gólt is a Crystal Palace-tól. Micsoda lebőgés!
Más nincs.

Naponta legalább háromféle szózat jellegű játékot játszom, hogy agyamat karban tartsam. Már néhány esetben előfordult, hogy második próbálkozásra sikerült megtalálnom a keresett szót. De olyan még sose fordult elő, ami ma reggel. A SZÓZAT játékba először beírom: VÉTEK. Majd a gép kidobja: Megcsináltad. Olyan gondviselésszerű az egész. Mert ugyan mi a valószínűsége annak, hogy az összes elképzelhető ötbetűs szó közül első próbálkozásra az öt keresett betűre találok rá, és mind az öt a helyes sorrendben következzen egymás után.
Hát nem túl sok.
Ezért érdekes ez a mai telitalálat.
Nem olyan keserves, mint a tegnapi, amire csak utolsó próbálkozási lehetőségként találtam rá. CÖCÖG. Milyen övön aluli ütés: két ritka betű szerepel benne, mégpedig darabonként kétszer. C és Ö. Végül kizárásos alapon sikerült kitalálni, hogy csak ez lehet a megoldás.  
***
A keresztrejtvényekkel elég gyorsan elbánok. Törekszem csak a kulcssort kitölteni. Ehhez skandi esetén segít a karikatúra, amihez valamiképpen igazodik a megfejtés. De más típusú rejtvényeknél is törekszem szellemi munkával lerövidíteni a kitöltést. Pl. amikor egy vicc poénja a rejtvény összes szava közt rejlik. Néhány szó ugyanis a kitöltőcske után fennmarad. Azokból áll össze a poén. Megpróbálom a vicc alapján az ömlesztett szavak között megtalálni a poén néhány szavát. Az esetek jó részében ez sikerül is.
***
Többször emlegettem már gimis magyartanárunkat (Svarc), aki egyéni rövidítéseket alkalmazott. Csom-be. Pakoljatok össze!
Kösz-ki-le! Álljatok fel, mert óra vége van. Menjetek ki és le az udvarra a szünetre!
Tul pikul: Tulassay hozd a furulyádat óra után, mert próbáljuk a betlehemest.
Ami most felmerült bennem jó hatvan év elteltével, egy további, amit elég gyakran mondott annak idején: Fiacs! Csikor a pad! Azaz Fiacskám, csikorog a pad, lécci, ne nyikorgasd a padot!
***
Tegnap nagyon belehúztam a régi anyagok átfésülésébe. Kipreparáltam a 2021-es évet. Azért nagyon fárasztó ezt a tempót tartani. Abban az évben is kb. 360 posztot írtam.
Valóságos kásahegy. Én meg a Hamupipőke munkáját végzem, és nem jönnek a madarak segítségemre.



 


 

Ilyenek pl. az unokákkal való foglalkozások. Hol bújócskázunk, hol focizunk, hol vicceket mondunk, hol éneklünk, hol mesélek nekik. Egy ilyen „cukkolós” mesélést idézek meg 2020-ból.
Szombaton nálunk volt a családi algoritmus szerinti 1243 sz. unoka, akivel hol labdáztunk, hol eszegettünk, hol meg mesélnem kellett neki. Hozott egy apró imakönyvet, és én elkezdtem a mesét:
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, mire ő:
Nem.
Én kérdőn tekintettem rá.
Na, akkor...? Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy elefánt. Mire ő:
Nem.
Én kérdőn tekintettem rá.
Hát akkor...? Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy teve, mire ő:
Nem.
Én kérdőn tekintettem rá.
Na hát, akkor mi legyen? Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kecske, mire ő:
Nem volt.
Én kérdőn tekintettem rá.
Na és akkor...? Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bogár, mire ő:
Nem.
Én kérdőn tekintettem rá.
Hát akkor... mi legyen?
Aztán még néhány további fordulat következett, s mindet tagadta a mi kis kétévesünk.
Úgy láttam, Rita veszi a lapot, vevő a mesémre.
Aztán megjöttek a szülei. Mesém így befejezetlenül ért véget.
***
Túl vagyunk a katicainvázión. Legalább harmincat kitessékeltem eddig a szobáinkból. Valahol rést találhattak, mert ennyi nem szokott beódalogni hozzánk. Az ablaküvegről belepöckölöm őket egy műanyag dobozba. Mire kimásznának belőle, már ki is öblítem őket a külső világosságra.  
Általában túlélik a beavatkoztást, és boldogan kapnak kitinszárnyukra.