Mickey webnaplója

Rövid leszek, mert egész nap az önként vállalt rabszolgamunkát végeztem.
Viccek és versek kigyűjtését: ma a 2008. év anyagaiból.
Ehhez hozzávetőlegesen 400 posztot kellett munkába vennem.
El kell hinnetek, hogy ez egész műszakos elfoglaltság, és igen szemrontó.
Ugyanakkor számos nagyon kedves leírással is találkozom a családot illetően.
Ezek a rögzített megnyilatkozások veszendőbe mennének a blog nélkül.
A visszakeresés is egyszerű.
A szó beírását követően azonnal köpi a találatokat a kereső.
Ezzel csak arra szeretnék rávilágítani, hogy visszavisz a fiatalkoromba a sok anyag, és bár rettenetesen fárasztó, igen élvezetes is a növekedő unokákról, gyerekekről újraolvasni egyes történeteket. Rendesen meg is hosszabbítja a képernyő előtt való üldögélést.
És még valami: Sokkal tömörebben is meg lehetett volna fogalmazni dolgokat, hogy az emlékezés tempója pörgősebb legyen.
Most már nincs más hátra, mint hogy a jövőben az egy flekknél hosszabb posztokat megpróbálom kivédeni.
Így akarom, így legyen!

Az az igazság, hogy a családom néhány tagja jó kilenc éve összesöpörte tizennyolc fotómat, és a képek alá választott ugyanennyi rímbe szedett vallomást, amiket én írtam korábban egy-egy posztba.
Volt főnököm „költőtársának” titulált.
Én ezen elmosolyodtam, de nem izgatott különösképpen.
Mígnem rájöttem, hogy egy kötetre való ritmusos gondolatot rejtenek a napi közléseim teljesen ötletszerűen elszórva.
Egyszer már nekiálltam összesöpörni őket, de a számítógépem elsüllyesztette a félkész anyagot.  
Tegnapelőtt újabb ösztönzést kaptam, hogy ugorjak csak neki újra a feladatnak.
Mivel nyugdíjas vagyok, és nincsenek kötelező körök, amelyeket be kell cserkésznem, időhiányra nem hivatkozhatom.
Nekifogtam hát újra a kásahegy összepiszkálásának azzal, hogy naponta egy évet átfésülök az eredményes halászat reményében.
Ha tudom tartani a tempót, három héten belül összeállhat a nyersanyag.
Hogy mit érnek a gondolatcsírák, magam se tudom, csak azt, hogy senki nem vádolhat azzal, hogy kiizzadok magamból versszerűségeket.
Hiszen már rég megtettem, nem is gondolva arra, hogy ezek költemények.
Azt akarom ezzel kifejezni, hogy semmiféle költői ambícióm nincs, hiszen az alkotások a múltban keletkeztek, most csak a feltárás munkáját végzem el.
Legalább ennyire örülök annak, hogy párhuzamosan egy szellemességkollekciót is összehozok, mert posztjaim bőven elraktároztak innen-onnan hallott, olvasott és saját poénkat.
Persze, hogy ki min szokott nevetni, és mit tart viccesnek, az nagyon szubjektív valami.
Mivel szeretem a humort, olykor kezembe kaptam már egy-egy viccgyűjteményt.
Bizony előfordult, hogy nem voltak ínyemre az olvasottak, még csak el se mosolyodtam rajtuk.
Könnyen előfordulhat, hogy amiket meg én rögzítek, az meg másoknak nem tetszik.
De hát ahány ház, annyi baj legyen ... vagy hogy is mondják?    

Nem tudom, hogy van-e a Blaumontag után Blaudienstag is vagy sem.
Ha van, ha nincs, ma ezt érzem.
Nincs semmi bajom, csak le akarnak ragadni a szemeim.
Nincs semmi bajom, de annyi félén kellene munkálkodnom, hogy veszteglek közöttük, mint Bálám szamara. Egyik jobbra húzna, másik balra húzna, én meg inkább egyiket se csinálom.
Pedig könnyen lehet, hogy most van az alkalmas idő, soha többé nem lesz.
Remélem, hogy tévedek.
Inkább elmesélem, hogy tegnap csodálatos naplementét fotózhattam volna az anyósülésről hazafelé, de mire előkaptam a mobilomat, az út elkanyarodott, és vele együtt mi is.
Soha többé nem jött vissza az a nagyon megnyerő megvilágítás, ami akkor uralta az eget.
Mindig ez van.
Egyszeri, múló alkalmak.
Vagy megragadom, vagy nyom nélkül maradnak.
Elárulom: tegnap pozitív impulzus ért.
Nevezetesen, hogy kezdjem újra kigyűjteni a veresimet a blogomból.
De ha már, akkor szívesen kigyűjteném a vicceket is külön, és esetleg a saját maximáimat is még.
Ez utóbbin tovább gondolkozom.
A terv nagyszerű, a munka hónapokig eltarthat, és valami ellenállást tapasztalok magamban, amin úrrá kell(ene) lennem.
Alighanem akkor járok jól, ha ma szabadnapot adok magamnak.
Holnap aztán belekapok a kásahegy feldolgozásának.
Így lesz, így akarom.

Megvan még a jogosítványom, nem is félek a vezetéstől, valahogy mégis úgy alakult, hogy Salgótarjánba is – és ma Pilisvörösvárra is – utasként utaztam.
Salgótarjánba telekocsi indult: ötszemélyes autóban öt személlyel.
Nem is tudom – vagy mégis –, hogy miért én ültem az anyósülésen. A többiek hátul hárman „lötyögtek”.
Lehet. Én is lötyögtem elöl.
Mielőtt visszaindultunk, önkritikusan a szituációt karikírozva jelentettem ki: a kövér üljön előre. Aztán beszálltam.
Ma meg osztálytalálkozón vettünk részt. Szintén utasként érkeztem.
Jubileuminak számított a találkozó. 60 éve érettségiztünk. KS. megjegyezte, hogy azt mondta neki az érettségi banketten magyartanárunk, hogy ő írta a legjobb magyar záródolgozatot. Én nem kontráztam azzal, hogy valami nem stimmel, mert ugyanazon a banketten ronda piszkozatban és ronda tisztázatban beadott dolgozatomat ugyanaz a tanár az évfolyam legjobb dolgozatának nevezte. Ez nem dajkamese és nem fantazmagória. Jól emlékezem a szavaira.
De hát érdekes ez 60 év távlatában? Egyáltalán nem.
Az sokkal inkább, hogy az elmúlással nézünk szembe mindannyian. Az osztály fele már visszaadta lelkét Teremtőjének, a másik feléből igazoltan hiányoztak az ágyhoz kötött betegek. Tizenegyen jelenetünk meg az egykor több mint harminc fős osztályból.       
Sok érdekesség elhangzott a találkozón.
Itt most csak a saját felvetésemmel foglalkozom. Mivel olyan bort ittunk, eszembe jutott egy kétsoros bökversem:
„Feleségem úgy felhergelt,
megittam egy üveg Zweigelt.”
Majd elmeséltem, hogy idén hétezer posztomban megbújó vereseimet kezdtem kipakolni egy fájlba, ám egyszer csak semmivé lett mind. Ezt intő jelnek tekintettem: egy gonddal kevesebb. Nem leszek költő, sem érettségi tétel. Ám kaptam egy erős biztatást, hogy ugorjak csak neki újra a kigyűjtésnek. Kár volna veszni hagyni rímeimet.
Még meggondolom. Az el nem készült kötetnek már címe is van: SOK A DALOM.       

Az ötéves gyerek odaáll az apja elé:
- Apu: megnősülök!
- Nahát, és kit veszel feleségül?
- A nagymamát.
- Kisfiam, ő az anyám, őt nem veheted el!
- De hát te is elvetted az enyémet!
***
Móricka boldog, mert végre elérkezett a születésnapja. Kérdi az anyját:
- Ugye, jó sok ajándékot kapok?
- Nem hallottál még arról, hogy jobb adni, mint kapni? - kérdi az anyja.
- Jó, akkor adjál!
***
Cseles csalafintaságok, tréfás trükkök, remek rejtvények várnak megoldásra a kapott három rejtvénylapban.  Ha megakadok, csak előkapom a kapott Unicumokat, és erőt merítek belőlük. Megmondta a főnökük: Unicumot báááámikóóó lehet inni, evés előtt, evés helyett, evés után... Hát báááámikóó, hát báááámikóóó!!!
***
Tegnap volt nevetés, kacagás, tréfa.
Felelevenítettük, hogy kinek miféle élményei kötődnek első telefonálásaihoz.
Többnyire az utcai telefonfülkék álltak egykor a rendelkezésünkre, amely készülékek láncon lógó monstrumok voltak lófej hosszúságra méretezve. A lánc csörgéséhez nálunk a villamosok zaja is társult, hogy megnehezítse a fesztelen csevegést.
A távhívások a tekerős telefonok idején szintén nem tartoztak a kellemes időtöltések közé. Ordítva zajlottak a beszélgetések, sokszor még ilyen áron se lehetett érteni, amit a partner mondani akar.
A távhívást kérni lehetett kétszeres, tízszeres és dringend (azonnali) tarifával.
Régen se volt minden fenékig tejfel.    

Lehet, hogy már Berzsenyi idejében is forrt a világ (bús tengere), de mi volt az ahhoz képest, ami most van.
Mivel a föld népessége megsokszorozódott az évszázadok alatt, a szenvedések is egyre több embert érintenek.
Valamiért nem akar tisztulni a káosz?
Valakik újra és újra megkeverik a trutymót.
Nekem meg valamiért ez az idei pókinváziót juttatja eszembe. 
Tán a melegedés, tán a szárazság? Ki tudja? Mindenesetre megsokasodtak ezek a nyolclábúak. Ezt tapasztaltam a nyaralóban, és ezt tapasztalom itthon is. Azt olvastam, hogy a pók szereti a változatlanságot, a poros, szutykos, rendszeresen nem takarított sarkokat és a jól megvilágított területeket. Utóbbit értem, hiszen oda járnak a röpködő rovarok, lepkék stb. A heti takarítást viszont nem szeretik, mert összekuszálja elkészített hálóikat. Nos, e kitétel alapján figyeltem fel tevékenységükre. Nekiálltam pókhálózni. Mivel minden ablakunkon szúnyogháló van, a lakásunkban való létezésüknek nincs értelme. Itt csak éheznek. Megpróbáltam értésükre adni, hogy itt mi lakunk, és semmi keresnivalójuk nincs nálunk. Megritkítottam őket, tudva-tudván, hogy a bútorok alatt még lehet belőlük néhány, mert nehéz hozzáférésű helyek ezek. Egyelőre rend van, háló nincs, legalábbis én nem látok ilyeneket.    
Amiért leírtam, az a tény, hogy a pókok szeretik a poros elhanyagolt sarkokat.
Így van ez a társadalomban is. Vannak, akik szeretik, ha poros és elhanyagolt helyek keletkeznek és törvényen kívüli állapotok. Nevezhetem féktelen szabadosságnak, zabolálatlan életvitelnek. Vagy egyszerűen káosznak, a zavarosban való halászás tereinek. Ahol nincs ilyen, ott zavargással elő lehet állítani. Hadd égjenek az autók, hadd zúzódjanak be a kirakatüvegek, hadd szóródjon ki minden szemét az úttestekre.
Nem ez az emberi méltóságnak megfelelő magatartás és állapot.
Valaha egy neves előadó azt fejtegette, hogy az államalakulatok kb. 10% felforgatót viselnek el. Ha a számuk efölé nő, előbb-utóbb kezelhetetlenné válik a rendetlenség.
Nincs statisztikám a létszámokat illetően.
Csak reménykedem, hogy a zavargók száma a kritikus mértéken alul marad.
Nem kell pók a lakásba, nem kell káosz a társadalomba.

Hajdanában, danában, amikor én még kissrác voltam és általános iskolás, apánk premizálta a tanulásunkat. Nem volt különösebb szabályrendszer, csupán egy időben minden meghozott ötösért kaptunk tőle egy-egy forintot. igyekeztünk is tehetségünk szerint. Mivel mindnyájunknak jó zenei hallásunk volt, leghamarabb énekből kaptuk az ötösöket. Soha más jegyet. Mindig ötöst. Apánk hamar rájött, hogy különösebb erőfeszítések nélkül akarunk a felajánlott földi jóhoz jutni, ezért kijelentette, hogy továbbra is fennáll elhatározása, de ezentúl az „ének ötös, nem ötös”.
Pénzünk nem gyarapodott ezután a zeneiségünk jóvoltából, de vonzódásunk a mindenféle zenékhez továbbra is megmaradt.
Hallgattuk a rádiót. Akkor, tán hogy Rákosinak kedvezzenek, meglehetősen sok operett ment adásban. A klasszikusokat is szerettük hallgatni.
Megdobta a dalokhoz való vonzódásunkat a szalagos magnó belépése otthonunkba. Aki először hazaért, bekapcsolta a magnót, s hallgattuk a nyugati, elsősorban angol slágereket. Olyannyira sokszor, hogy egy csomó nóta hangzásképe máig elraktározódott bennem. Fogyatkozó hallásom ellenére tisztán szólalnak meg bennem az ismert dallamok, ritmusok.
Még néhány vonatkozás.
A parlando internetes újságot át szoktam böngészni. Mindig találok benne meglepetéseket. A mostani számban pl. arról ír, hogy változnak a struktúrák és mintázatok alapfokú művészeti oktatásban (szolfézs), éspedig multimodális és multiszenzoros technikákkal. Érdekes lehet ez az új metódus.   
Katanics Mária visszaemlékezése Werner Alajosra, a Regnum Marianum méltatlanul börtönbe csukott pap zeneszerzőjéről értékes adalék lehet a RM egyesület történetéhez.
***
Ami pedig a hallásom karbantartására szolgáló kísérlet, arról egy tapasztalatomat írom ide. A hallókészülék hangosításával egy szintig a beszédértést erősítem. Azt érzékelem, hogy a susogó hangok, és általában is a mássalhangzók, ércesebben érik fülemet, mintegy „sorjás”-an. Torz ez a hallott hang, de jobban kivehető, mint a halkabb.
Hogy értse az is, akinek nincs gond a hallásával, annak ide írom, hogy a fotótechnikában is létezik hasonló. Egy elkészült felvételt lehet „élesíteni”, melynek a következtében a kép kontúrjai erősebbé válnak. Van azonban egy határ, amikor is a kép már túlságosan éles lesz, hamisan sok kontúrral, hamis fényekkel. Hiába élesebb, köze nem lesz a természeteshez.
Akinek füle van lássa meg, akinek szeme van hozzá, hallja meg! : )

Még soha nem fordult elő velem életemben, hogy a
nyolcvanadik évemet taposom.
Nyolcvan még gombócból is nagyon sok. Elég, ha
nyolc van belőlük.
***
Legalább 60-szor írtam le tegnap a kapott köszöntésekre válaszul, hogy köszönöm. Meglep, hogy még ennyien emlékeznek rám korábbról. Persze, a FB. Sokan látják a virtuális felületen, hogy kinek van éppen nevezetes napja.
***
Örömömre szolgálnak régen felvett családi fotók nézegetése. Arcok, mi fiatalon, szépséges gyerekek, helyek, ahol megfordultunk, helyek, ahol megannyi élményt éltünk meg együtt.
Régi kor árnya felé visszamerengni, mit ér? – kérdezi Kölcsey.
Sokat – válaszolom neki.
Összegzést ér, egy élet eseményeinek értékelését éri, életünk drámáit elevenítik meg, benne a vidám és a szomorú epizódokat. Nem tagadok meg semmit képes krónikánk képeiből. Mi voltunk szereplői minden eseményében. A múltba tekintés erőt ad a jelen megéléséhez és a remélt jövő elképzeléseihez.
Már megéri a visszatekintés. (Apropó: Kodály háromkötetes írásdokumentumainak is Visszatekintés a címe.)  
***
Az esti órákban szoktam követni az égi fényeket. Tetszenek a repülők szárnyvégeinek a felvillanásai. Ezek a ritmikus, párhuzamos felvillanások két hasonlóan megfigyelt jelenségre emlékeztetnek. Hasonlítanak a pillangóúszó páros karcsapásaira, de a folyón haladó szkif páros evezőinek a csapásaira is. A felvillanások rövid szünetekkel felváltva jelentkeznek, miközben a repülő halad. Ugyanez az ütemes szaggatottság jellemezi a másik két szintén előre haladó jelenséget is.
***
Jelentem, hogy a hangutánzó szavak gyűjteménye tovább gyarapodik. Már 840-nél tart a számuk.
Tagadhatatlan, hogy igen gazdag a mi nyelvünk.
  

   

Egyszer korábbi írásaimban kotorásztam.
Feltűnt, hogy a posztokban versek rejlenek.
Nosza, elkezdtem kirakni őket egy fájlba.
Elhatároztam, hogy végigszaladok mind a hétezer posztomon, és a verseket leválaszom a prózáimról. A szaladgatás napokon keresztül tartott. A posztoknak kb. a kisebb felét megnéztem, s a bennük rejlő versféléket kigyűjtöttem, amikor is egy óvatlan mozdulat („Melyik billentyűt nyomtad meg?”) az összes verset likvidálta, és csak az utolsót volt hajlandó előhozni, amikor is mindenféle módon megpróbáltam visszaállítani a fájlt. Nagyon sajnáltam, mert addigra kb. 110-re gyarapodott a kigyűjtött versek száma.
(Úgy jártam, mint a viccbeli Hűbele Balázs, akinek a hátán cipelt, s almával teli puttonyából a patakba esett egy alma, amikor egy pallón ment át. Ő észrevette, lehajolt érte, mire az összes alma a patakba hullott a puttonyból. A karikatúra címe: Hűbele Balázs megmenti az egy szem almát).  
Sajnáltam a történteket, kellő módon meg is gyászoltam, hiszen már címet is adtam a kötetnek: SOK-A-DALOM.
A sok dalom így összefésületlen maradt. Benne reszketnek a posztokban továbbra is. Nincs kedvem újra elvégezni ezt a Hamupipőke-munkát. Így esett a nagy eset, hogy országomat megmentettem attól, hogy egy újabb költője legyen. Van belőlük így és épp elég. Még az a haszna is megvan a kudarcnak, hogy biztosan nem válnak a verseim tananyaggá. És ez is valami.
Inkább fotózok. Az is egy fura hobbi részemről, mert abban áll, hogy szeretném megmutatni a valóság egy-egy nekem érdekes darabkáját, és kész. Nem érzek rá kényszert, hogy befussak egyes sikerült képeimmel a nagy nyilvánosságba.
Minek is tenném 79 évesen?
Örülök, hogy élek.
Hogy rácsodálkozhatok a természetre, az emberekre. a világra és a benne felfedezhető szisztémákra. Hisz akkora a világegyetem hozzánk képest, hogy joggal érzem benne porszemnek magamat. És ez a „porszem” örül a világnak, mint Halász Jutka a Luca-babájának.

- Fotelemből az étkezőre látok. Derék étkezőasztalunk és a hat szék közel ötven éve szolgál bennünket. Majd mi eltűzünk a világból és a bútorok itt maradnak gazdái nélkül. Úgy vagyok vele, mint Örkény István azzal a bizonyos pöcökkel, amiről elpanaszolta úgymond: túlélsz pöcök. Az író csakugyan elhunyt. A pöcök meg talán ugyanott van, ahol korábban volt.
- A másik téma szorosan kapcsolódik az előbbihez. Láttam Kapu Tiborék kilövését, amint rakétájuk felszáll az űrbe. Majd földre szállásukat is megnéztem. Nagy ovációval fogadták őket, akik hatalmas tetteket hajtottak vére.
Évekkel ezelőtt búcsúztattuk halálosan beteg barátunkat, akitől én nem mertem volna megkérdezni, hogy fél-e a haláltól. Ő tisztességes választ adott a neki feltett kérdésre. Nem félek – mondta –, de izgulok, hogy vajon milyen lesz?
Ha a két mennybemenetel között párhuzamot akarok húzni, akkor a lehetetlenre vállalkozom. Az űrhajósok eltávolodtak a Földtől kb. 100km-re, és orbitális pályán mozogva a súlytalanság állapotában végezték kísérleteiket, majd visszatértek a Földre. Hozzájuk képest barátom (mint minden elhunyt) szintén eltávozott. Biztos, hogy súlytalanná vált, és hazája a többi elhunytéval együtt a világegyetem teljes tere. Mégsem az égitestek a kapaszkodópontjuk, hanem a Feltámadott személye, a mennyei seregeké, a háromságos Istené, a szenteké. Megszabadulva minden földi kötöttségtől, nehézségtől, állapotszerűen a tökéletes szeretet biztonságában élnek, töltekeznek. Nem mondom, hogy töltik az idejüket, mert kiesnek az időből. Ki a határidőkből, ki az öregedés múló idejéből, ki a megfelelési kényszer idejéből. Szabadon, boldogságban teljesednek ki. Tudásuk teljes, érzékeik tökéletesek, egymáshoz való viszonyuk súrlódásmentes. Tökéletesen transzparens módon élnek.
Ne kérdezd, honnan tudom mindezt.
Sehonnan.
Lehet, hogy minden egészen másképp lesz.
Barátom se tudta. Azért mondta, hogy izgul.
Mi tagadás. Minden e világból távozott ember utazása végtelenül nagyobb perspektívát ígér, mint az űrhajósoké.
- Garázsunkat takarítottuk ki. Legalább ötven csavaros fedelű, tisztára mosott befőttesüveget vittem a szelektív kukába. A szívem facsarodott bele, ahogy hallgattam csörömpölésüket, de a kutyának se kellenek ezek az eredeti funkciójukban még használható üvegek. Szép új világ! Fogyasztói társadalom. O tempora, o mores!   
***
A végére egy agymenés. Nemcsak Grétsyt foglalkoztatták a szójátékok, hanem engem is.
Na nesze! Nosza!
Te tesze-tosza.