Olvasom a regnumi pap, Emődi László könyvét, abból szemezgetek. Tetszik, ahogy a papok mindenhez értésének követelményéről ír:
„A papnak foglalkoznia kell a gyermekekkel, és oda kell ülnie az öregek betegágya mellé. Értenie kell a templomépítéshez és a képekhez is. A templomi szobrokat is ő bírálja meg, és a kórus hanganyagáról is ő mond ítéletet. Művelnie kellene a hittudományt, és az ötvösművészethez is értenie kellene. Mindenki természetesnek veszi, hogy egy pap ért az irodalomhoz, de a gimnazisták is elviszik hozzá meg nem oldott feladataikat. Elvárják, hogy jól sportoljon, és a lelki élet finomságainak is legyen mestere. Értenie kell a magnetofonhoz is, és jól kell kezelje a számítógépet. Természetes, hogy autót vezet, és megjavítja a bojlert, mosógépet javít, parkettázik, gitározik, orgonál, alkalmi verset ír, és gyertyát önt, megfőzi az ünnepi ebédet, és cipőt javít.
Még sok másféle igénynek meg kell felelnie a jó papnak, aki „holtig tanul”, és amellett jól sakkozik. Így alakult ki az a papi nemzedék, amelyik azzal a követelménnyel nevelődött, hogy neki mindenhez kell értenie.”
Éveket ült börtönben, amiért az ifjúság nevelésére adta a fejét sok-sok társával együtt. A börtöntől való félelem megrajzolását érdekes módon Fekete Istvánra bízza. A Tüskevárból merít:
„Gyere, Csikasz, gyalog megyünk.”
„Úgy is jó” – ugrott talpra a kis kutya, és Gyula elé perdülve játékosan szaladt előre, de vissza-visszanézett, hogy új barátja jelez-e valamit.
Ekkor Gyula elmosolyodott, és a fáradt délután egyszerre tele lett kedves, puha örömmel, mert a túlsó part mellett megjelentek a kis szárcsák. Csikasz is odanézett, aztán Gyulára, és megcsóválta a farkát, mintha azt mondta volna: „Ismerősök...”
„Szervusztok, gyerekek!” – kedélyeskedett Tutajos, de meg is dermedt abban a pillanatban, mert sötét árny suhant el mellette, s a kis szárcsák vad dobbanással buktak a víz alá. A víz felett pedig egy barnakánya vágódott felfelé. A kánya, mintha a fiú ott se lett volna, került egyet a felkavart víz felett... A vadászat nem sikerült, ez bizonyos, tehát egy újabb kör után elszállt a nádas felett... A kis szárcsák csak később bukkantak fel, de jó húsz méterrel odébb. És nyugodtan kapkodták tovább a sáslevelekről a bogarakat...Gyula ezen elgondolkodott, és úgy vélte, a kis szárcsák idegei tökéletesek. Az ő életük állandó veszélyben van, és állandóan nem lehet idegeskedni, állandóan nem lehet félni, mert akkor éhen pusztulnának. De a résen állás folytonos. Az idegek hálója, az érzékek antennája állandóan ki van feszítve, ez azonban életükhöz úgy hozzátartozik, mint a táplálkozás, a repülés vagy az úszás. Ilyen lehetett az ősember, amikor beugrott a védő barlangjába a kardfogú tigris elől. Amint belül volt, leomlott róla a rémület, és talán nevetett is. „Nem sikerült neki – vigyorgott–, de majdnem bekapott.” Csakugyan. Állandóan nem lehet idegeskedni. Az idegek állandóan kifeszített hálózata azonban az élet szoros tartozéka. Az életé, amit éppen a kifeszített idegek tartanak meg.
Eddig az idézet.
Kedvem kerekedett újraolvasni a gonddal megírt ifjúsági regényt.
Utolsó kommentek