Mickey webnaplója

Az Ószövetség embere számára a föld lapos valami volt, a menny, az „ég bakacsinja” pedig egy félgömb, amiből helyenként világítók látszottak éjszaka. Ha a föld lapos volt, akkor a menny fölfelé jelentkezett. Ha minden világítót összeszámoltak, kb. 5000-es számot kaptak. Az ő Istenük valahonnan onnan, „felülről” vigyázta a földet.
Ma nem gondoljuk laposnak a földet, mert hogy az geoid, nem gondoljuk, hogy csak ötezer csillag motoszkál az égen. Ameddig „ellátunk”, csillagrendszerek milliárdjait számoljuk össze, a galaxisokon belül is „csilió” csillag él, keletkezik és alakul át. A fölfelé kiterjed a gömb minden sugárirányára, a Teremtő immár mindezeknek a megalkotója, és ki tudja, hogy még mennyié és milyeneké. Gondviselője az egész világmindenségnek és fenntartója, ura és szerető gazdája. Következésképpen sokkal nagyobb hatalmasság, mint azt a régiek elképzelhették.
A mai ember nemcsak a hatalmas távolságokat cserkészi, hanem a végtelenül parányiakét is. Az atomok monstrumok az őket alkotó részecskékhez képest. Ha van határtalan nagyság, úgy lehet, hogy van határtalan kicsiség is, amely gazdagságban az univerzummal vetekedik.
Saját testünk szervezettsége is olyan automatizmusokat követ, amelyekről csak halvány sejtelmünk van. Minden élő egy-egy csoda, felfoghatatlan valami, amelynek a belső vezérlése, szervezettsége bámulatra méltó, és alig követhető ésszel: Hogyan képes végbevinni öntudatlanul mindazt a bonyolult tevékenységet, mozgást, amelynek összhangja teszi lehetővé, hogy az egyén életét fenntartsa.
Isten egyre nagyobb a mi szemünkben, mi meg következésképpen eléggé kicsik lettünk az ókoriakhoz képeset.
Mégis hiszünk.
Nem segít, ha elképzeljük, hogy alig vagyunk kevesebbek az isteni udvartartáshoz tartozóknál (Zs. 8,6). Mert annak is igaza van, aki azt állítja, hogy nagyobb különbség van az ember és Isten között, mint a porszem és a Csomolungma között.  
Hatalmasabbakká lettek a magasságok és a mélységek.
Ezek között lavírozunk, és gyakoroljuk magunkat, játsszuk el életünk szereposztását, fejtjük ki emberségünket.
Ez most egy kicsit nehéz volt.
***
Anyagaimban turkálva találtam G. szójátékára 2010-ből.
Azt írja a francia: qui tu ne veux,
úgy ejti, ki-tű-nő vő.
és azt jelenti magyarul: akit te nem akarsz.
Igazi szellemesség. Talán még a tőle hallott egyéb szellemességeken is túltesz.
Pl. én nem vetem meg az ágyamat,
most megyek, és megvetem az ágyamat.    
Húúú.

Ez a gép biztosan orosz, mert elzabrálja a bevitt szövegeket, ha éppen olyanja van. Ma nem először teszi, ezért posztomat lerövidítve hozom, mert nem akarok egész nap a gép előtt ülni.
1. Isten éltesse feleségemet, aki immár 75 éves + néhány órás.
2. Sok foglalatosságunk csúcsa ma az volt, hogy a konyhaszekrények tetején évek óta összegyűlt olajos portól megszabadítottuk e bútorokat. Nem volt könnyű, de eredményes.
2. Elhatároztam, hogy a kapott daloskönyvből napi ötven nótát elolvasok. Tegnap találtam egy Regnum Marianumból ismerőset. Szövegét idemásolom.  
Barna kislány lába szára kum,
kivirított az utcára, kum.
Szeretője, ha meglátja,
három napos hideg rázza, kumma, kumma, kum.

Sárgarépa zöld uborka, kum,
egy tehén még nem egy csorda, kum,
egy tehén még nem egy csorda
az asszony csak oldalborda, kumma, kumma, kum.
(Német dal, Bárdos Lajos karolta fel.)
3. Készítettem néhány fotót is.
4. Tovább folyik a verseim és a viccek kigyűjtése.
Itt mégse az én versemet idézem meg, hanem Zs.-ét.
Így szól:
1.
Lágy zöld altatódalt fújj felém
mely pihe-puha, mint a
zöld lepke hernyója
és üde menta, mint a
fogamosott száj lehe
2.
Csend
Harang csendül
kongása bennem lecsendül
kint ismét minden lecsendesül
ima bennem felcsendül
lelkemen csend ül.

Aki szeret olvasni, annak a könyvek éltető kincsek.
Amikor én még kissrác voltam, a villamosra várakozva az újságárus kirakatában nézegettem az olcsó könyvtár három vagy négyforintos köteteit.
Persze csak a címlapokat láttam, azokon is az igényes néhány vonalas ábrát.
Nyilván a könyv valamelyik jellemző jelenetét mutatta.
Ám három forintom se volt, hogy megvegyem a zsákbamacska tartalmú könyveket.
Különben is egy kötet lehet érdekes, lehet összeszedett mondandójú, lehet félrevezető, lehet izgalmas, lehet szellemes, lehet hanyagul megírt stb. valami.
Pusztán a cím (és a szerző neve) alapján nem lehet megmondani, hogy mit takar egy könyv.
A tegnap kapott könyvek nekem tényleg kedvesek. Az elsőről mindjárt egy szójáték ugrott be.
Ha a Nótás könyv kettészakadna, lenne két félnótás könyvem.
A komolyzene anekdotakincse mindjárt a címlapján hoz egy anekdotát.
Sibeliusét, aki azt mondta: Kritikusnak még sosem állítottak szobrot.
Valószínűleg igaza volt, bár a mai világban már semmi sem meglepő.
A címről a bevezetésben ezt olvasom: Az anekdota francia eredetű szó, mai jelentése: jellemző eset, egyéni mozzanat.A könyv tele van hosszú és rövid anekdotákkal.
Gondoltam, egyet most itt megosztok közülük. Na nem egy hosszút:
Egyszer a díszpáholy mögötti folyosórészen álltam – mesélte Sullivan–, és az aznap műsoron lévő darabomból dúdolgattam egy dallamot.
– Ide figyeljen! – fordult hozzám egy érzékeny öregúr. – Én Sullivan muzsikájára fizettem be, nem az önére!

Ha lakoma, akkor nagyasztal az étkezőből a nappaliba, a hátsó szoba vendéget fogad, az ott ketyegő két óra kiakolbólíttatik, a lakoma végeztével a mosogatógép négy turnusban pucoválja el a koszos edényeket, az átrendezés fordítva végbemegy. J esetben senki nem felejt nálunk semmiféle dolgát. Észnél kell lenni, mert aztán jön a fanyalgás, hogy ezt is akartuk volna, azt is szerettük volna.
Ma minden rendben zajlott le. Minden szervezetten flottul ment, s estére minden a helyre került.  Még egy mosogatóciklus hátra van. De hát az már igazán semmi. Az ünnepi asztalt 12-en ültük körbe.
Mindenki jóllakott, eleget evett, eleget ivott, eleget mesélt, eleget hallgatott, eleget látott, eleget mulatott, eleget zenélt, eleget nevetett.
Tücsi volt 75, én korábban 79. Egy napot se akarunk letagadni.
A felköszöntő zene a 21. sz. alkotása. Benne a gyerekek és unokák szövegei, versikéi, akik a leckét feladták az AI-nek, kérve egy repet. Meg is kapták, benne a zenei invenciókat átadó L. munkája, stb. Meghallgattuk, leesett az állunk [ma úgy mondják, a pofánk leszakadt].
Nagyon kedveltük, többször meghallgattuk.  
D. most kezdett el klarinéton tanulni. Bemutatkozott első alkalommal. Hogy az milyen behízelgő hangú hangszer. Maga a csoda.
Még sok öröme lesz a fiúnak benne.
Mindent összevéve vidám vasárnapunk kerekedett.
***
Nem írtam arról, hogy a mise T.-ért mondatott, utána kapott egy lelkesítő áldást. Kedves színfoltjaként tartjuk számon ezt az aktust is.
***
Csak megjegyzem még, hogy Zs.-tól kétféle zenei könyvet kaptam (A komolyzene anekdotakincse, ill. Sárosi Bálint Nótáskönyve), mindkettővel nagy örömöt szerzett.  Még biztosan meg fog jelenni egy-egy sztori a blogomban, ha Isten is úgy akarja.

Nem az a Cillei, aki főúrként élt, hanem egy nő, akinek a fia magyar nőt vett feleségül.
A magyar nő miatt a fia Magyarországra költözött.
A fia miatt a chilei illetőségű asszony a fia után jött látogatóba.
A chilei asszony templomba járó nő.
Fürgén közlekedik, egy szál vékonyfalú pulóverben jött, amikor csak két fok volt az utcán.
Chilében a nagy hegyeken való közlekedés miatt az ottaniak mozgása dinamikusabb lehet.
A nagy hegyek nagy hidege miatt a hidegtűrő képességük is kifejlettebb alighanem.
A nőnek, ha a hegyek között él, fura lehetett megszokni Óbuda lapos részét, a légsűrűség emelkedett voltát az ottani viszonyokkal szemben.
Ha tehát chilei, akkor spanyolul beszél.
Ez így is van, mert csak kevesekkel tudott beszélgetni.
Ránk, többiekre csak mosolygott.
Kezében a szentolvasóval vett részt a misén.
Most, hogy távozni készül, készíttetett egy magyar nyelvű búcsúlevél félét, és kitette a faliújságra.
Igen kedves szavakkal köszönte a magyarok pozitív viszonyulását hozzá, és megígérte, hogy imáiba foglalja az itteni híveket, és igyekszik majd újra felkeresni az országot, a fiát, a magyar menyét.
Azt kell gondolnom, hogy valóban jól érezte magát itt, és hírünket viszi délamerikai országába.  
Buen viaje! Asta la vista!
***
Egy viccet megidézek a készülő gyűjteményből:
Három ember utazik a vonaton. Ketten megállás nélkül zsidó vicceket mesélnek. A harmadik egy fél óra után megszólal:
– Uraim, ezt nagyon gyorsan abbahagyják, mert lecsukatom magukat.
A másik kettő megszeppen, csönd lesz. Úgy negyed óra múlva egyikük megkérdezi a sértődékeny utastárstól:
– Elnézést uram, néger viccet szabad mesélni?
– Azt szabad.
– Két néger találkozik. Egyikük így szól:
„Te Kohn...”

Naponta egy-egy évból fésülöm ki a verseket, viccceket. Tegnap a 2008-ban keletkezetteket, ma a 2009-ben születetteket. Mégsem erről akarok megemlékezni, hanem azokról az idillekről, amelyek varázslatossá teszik a blogot. Ma hármat emelek be posztként. Erre futja egész műszakos munkálkodás után energiám.
2009. augusztus 19-én jegyzem fel az itt következő sorokat.
„Húgom e-mailt küldött. Spontán sorait idézem:
1. »Helló Mikkentyű! (Ez én vagyok)
A Dani (az ő fia) Picasáját néztem és rátévedtem a csatolt képeidre.
Hát amit ott láttam: a kis unokáid nagyon szépek!
Matyit már meg se ismerném, bár tiszta Évike!
A többi gyerekek is csodaszépek, Titi (kis kedvenc), Estelle is jóval
nagyobb már, mint mikor utoljára láttam. Ő is egy kis csoda, és akkor
még a Blanka másik kis kedvenc meg se lett említve!!
Gratulálok kedves nagypapa, örülhetsz szép kis családodnak!
Puszkó: Kati«
Minden szavát bezsebeltem.”  
2.  Bejegyzés 2008. okt. 15-én:
„Blanka még nincs másfél éves, de elég jól artikulál. (Mint tudjuk: a nők két agyféltekével készítik elő mondanivalójukat.)
Csodamondatai vannak. Micával nem találkoznak sokszor, de nyaralás alatt nagyon összejöttek. Szeretett Mica nyakában lógni, vele játszani. Utóbb így emlegette teljes beleéléssel: Édes Mica!
Nekem meg elmondta telefonba: Szeretlek, Dídádú nagypapa. Mi ehhez képest a Nobel-díj! Pipafüst és kutyasz...
És mint mondtam, a családot összefogja parányi létével. Egyszer a szomszédasszony így dicsérte Blankát. Nahát, Blanka, hogy te milyen szép vagy!
Blanka így reagált rá: Papa is szép, mama is szép, Zeze is szép. Zeze a báty, Ágoston neve Blankául, a többit nem magyarázom.” 
3. Bejegyzés 2009. augusztus 5.Gyenesdiáson: 
„Kedden nagy viharban gyönyörködtünk. Francois szeretett volna a villámokról képeket készíteni. Nem tudom, elkapott-e egyet is közülük. Azóta megjárták a Keszthelyi hegység legközelebbi nyúlványát, melyről szép kilátás esik a tóra és a környékre…
A vihar idején Estelle az ölembe költözött. Nem is kívánkozott ki onnan. Élmény volt megtapasztalnom a feltétlen bizalom állapotát. Estelle félóráig elidőzött nálam. Az ölemből nézte a vihart, hallgatta a dörgések csattogását, a villámok fényét. Én a többieknek tartottam kiselőadást az ionizált felhőkről, a kék és sárga típusú villámokról. Arra gondoltam, hogy Isten is az ölében tart bennünket. Ha én teljes biztonságot jelentek a kislánynak, mennyivel inkább igaz ez a végtelen Istenre, aki végtelen szilárdan tart meg bennünket magánál.
Mitől félünk, mi aggaszt, mi volna elég jó annak, akinek ez is kevés?”

Rövid leszek, mert egész nap az önként vállalt rabszolgamunkát végeztem.
Viccek és versek kigyűjtését: ma a 2008. év anyagaiból.
Ehhez hozzávetőlegesen 400 posztot kellett munkába vennem.
El kell hinnetek, hogy ez egész műszakos elfoglaltság, és igen szemrontó.
Ugyanakkor számos nagyon kedves leírással is találkozom a családot illetően.
Ezek a rögzített megnyilatkozások veszendőbe mennének a blog nélkül.
A visszakeresés is egyszerű.
A szó beírását követően azonnal köpi a találatokat a kereső.
Ezzel csak arra szeretnék rávilágítani, hogy visszavisz a fiatalkoromba a sok anyag, és bár rettenetesen fárasztó, igen élvezetes is a növekedő unokákról, gyerekekről újraolvasni egyes történeteket. Rendesen meg is hosszabbítja a képernyő előtt való üldögélést.
És még valami: Sokkal tömörebben is meg lehetett volna fogalmazni dolgokat, hogy az emlékezés tempója pörgősebb legyen.
Most már nincs más hátra, mint hogy a jövőben az egy flekknél hosszabb posztokat megpróbálom kivédeni.
Így akarom, így legyen!

Az az igazság, hogy a családom néhány tagja jó kilenc éve összesöpörte tizennyolc fotómat, és a képek alá választott ugyanennyi rímbe szedett vallomást, amiket én írtam korábban egy-egy posztba.
Volt főnököm „költőtársának” titulált.
Én ezen elmosolyodtam, de nem izgatott különösképpen.
Mígnem rájöttem, hogy egy kötetre való ritmusos gondolatot rejtenek a napi közléseim teljesen ötletszerűen elszórva.
Egyszer már nekiálltam összesöpörni őket, de a számítógépem elsüllyesztette a félkész anyagot.  
Tegnapelőtt újabb ösztönzést kaptam, hogy ugorjak csak neki újra a feladatnak.
Mivel nyugdíjas vagyok, és nincsenek kötelező körök, amelyeket be kell cserkésznem, időhiányra nem hivatkozhatom.
Nekifogtam hát újra a kásahegy összepiszkálásának azzal, hogy naponta egy évet átfésülök az eredményes halászat reményében.
Ha tudom tartani a tempót, három héten belül összeállhat a nyersanyag.
Hogy mit érnek a gondolatcsírák, magam se tudom, csak azt, hogy senki nem vádolhat azzal, hogy kiizzadok magamból versszerűségeket.
Hiszen már rég megtettem, nem is gondolva arra, hogy ezek költemények.
Azt akarom ezzel kifejezni, hogy semmiféle költői ambícióm nincs, hiszen az alkotások a múltban keletkeztek, most csak a feltárás munkáját végzem el.
Legalább ennyire örülök annak, hogy párhuzamosan egy szellemességkollekciót is összehozok, mert posztjaim bőven elraktároztak innen-onnan hallott, olvasott és saját poénkat.
Persze, hogy ki min szokott nevetni, és mit tart viccesnek, az nagyon szubjektív valami.
Mivel szeretem a humort, olykor kezembe kaptam már egy-egy viccgyűjteményt.
Bizony előfordult, hogy nem voltak ínyemre az olvasottak, még csak el se mosolyodtam rajtuk.
Könnyen előfordulhat, hogy amiket meg én rögzítek, az meg másoknak nem tetszik.
De hát ahány ház, annyi baj legyen ... vagy hogy is mondják?    

Nem tudom, hogy van-e a Blaumontag után Blaudienstag is vagy sem.
Ha van, ha nincs, ma ezt érzem.
Nincs semmi bajom, csak le akarnak ragadni a szemeim.
Nincs semmi bajom, de annyi félén kellene munkálkodnom, hogy veszteglek közöttük, mint Bálám szamara. Egyik jobbra húzna, másik balra húzna, én meg inkább egyiket se csinálom.
Pedig könnyen lehet, hogy most van az alkalmas idő, soha többé nem lesz.
Remélem, hogy tévedek.
Inkább elmesélem, hogy tegnap csodálatos naplementét fotózhattam volna az anyósülésről hazafelé, de mire előkaptam a mobilomat, az út elkanyarodott, és vele együtt mi is.
Soha többé nem jött vissza az a nagyon megnyerő megvilágítás, ami akkor uralta az eget.
Mindig ez van.
Egyszeri, múló alkalmak.
Vagy megragadom, vagy nyom nélkül maradnak.
Elárulom: tegnap pozitív impulzus ért.
Nevezetesen, hogy kezdjem újra kigyűjteni a veresimet a blogomból.
De ha már, akkor szívesen kigyűjteném a vicceket is külön, és esetleg a saját maximáimat is még.
Ez utóbbin tovább gondolkozom.
A terv nagyszerű, a munka hónapokig eltarthat, és valami ellenállást tapasztalok magamban, amin úrrá kell(ene) lennem.
Alighanem akkor járok jól, ha ma szabadnapot adok magamnak.
Holnap aztán belekapok a kásahegy feldolgozásának.
Így lesz, így akarom.

Megvan még a jogosítványom, nem is félek a vezetéstől, valahogy mégis úgy alakult, hogy Salgótarjánba is – és ma Pilisvörösvárra is – utasként utaztam.
Salgótarjánba telekocsi indult: ötszemélyes autóban öt személlyel.
Nem is tudom – vagy mégis –, hogy miért én ültem az anyósülésen. A többiek hátul hárman „lötyögtek”.
Lehet. Én is lötyögtem elöl.
Mielőtt visszaindultunk, önkritikusan a szituációt karikírozva jelentettem ki: a kövér üljön előre. Aztán beszálltam.
Ma meg osztálytalálkozón vettünk részt. Szintén utasként érkeztem.
Jubileuminak számított a találkozó. 60 éve érettségiztünk. KS. megjegyezte, hogy azt mondta neki az érettségi banketten magyartanárunk, hogy ő írta a legjobb magyar záródolgozatot. Én nem kontráztam azzal, hogy valami nem stimmel, mert ugyanazon a banketten ronda piszkozatban és ronda tisztázatban beadott dolgozatomat ugyanaz a tanár az évfolyam legjobb dolgozatának nevezte. Ez nem dajkamese és nem fantazmagória. Jól emlékezem a szavaira.
De hát érdekes ez 60 év távlatában? Egyáltalán nem.
Az sokkal inkább, hogy az elmúlással nézünk szembe mindannyian. Az osztály fele már visszaadta lelkét Teremtőjének, a másik feléből igazoltan hiányoztak az ágyhoz kötött betegek. Tizenegyen jelenetünk meg az egykor több mint harminc fős osztályból.       
Sok érdekesség elhangzott a találkozón.
Itt most csak a saját felvetésemmel foglalkozom. Mivel olyan bort ittunk, eszembe jutott egy kétsoros bökversem:
„Feleségem úgy felhergelt,
megittam egy üveg Zweigelt.”
Majd elmeséltem, hogy idén hétezer posztomban megbújó vereseimet kezdtem kipakolni egy fájlba, ám egyszer csak semmivé lett mind. Ezt intő jelnek tekintettem: egy gonddal kevesebb. Nem leszek költő, sem érettségi tétel. Ám kaptam egy erős biztatást, hogy ugorjak csak neki újra a kigyűjtésnek. Kár volna veszni hagyni rímeimet.
Még meggondolom. Az el nem készült kötetnek már címe is van: SOK A DALOM.