Mickey webnaplója

Jóllehet a viccek és versek kigyűjtése nem állt meg, és nincs is kész, azért mással is foglalkozom.
E mások egyike az olvasás.
Pillanatnyilag három kötet között vibrál érdeklődésem.
Az egyik Pio atya életének egyik feledolgozása, a másik Bálint Sándor professzor egy könyve, a fő ünnepekről, a harmadik pedig egy igen apróbetűs és így is ötszáz oldalas leírás derék fővárosunkról (Budapest könyv).
Amit a cím ígér, be is tartja: Török András, a kötet szerzője azt írja magáról, hogy igen szeret beszélni. Ez a könyvben meg is valósul. Számos adatot, élményt, ismert és ismeretlen embert ábrázol, hoz közel az olvasóhoz. A fővárossal összefüggésben rengeteg anekdotikus szöveg található? csak kevesek által ismert epizódok egy-egy helyhez kötődően érzékletes stílusban elővezetve.
Dicséret illeti az írót, aki mindenféle részletről tájékoztat, közel hozza az olvasóhoz az épített emlékeket, a tervezőket stb, stb. Legalább olyan részletező, mint annak idején a Bädecker úti vademecumok voltak. Szeretem forgatni, ami nem könnyű feladat, mert ragasztott kivitelben készült, s lapjai nem szívesen nyílnak meg. Erőfeszítés kell hozzá.
A kötet alcíme: Igazmondó városkalauz modern lokálpatriótáknak. Új, teljesen átdolgozott kiadás. Park könyvkiadó.        
Nem is gondoltam, hogy lokálpatriótának számítok. Inkább fogalmazzunk csak szerényebben. Érdeklődő öregembernek, akit érdekli az a város, ahol élt világéletében.
Ugye voltam kelenföldi, két helyen zuglói, kispesti, józsefvárosi és óbudai lakos. Udvaroltam Erzsébetvárosban, feljártam énekelni a Várba, dolgoztam a Belvárosban, barátaim laknak Farkasréten, Pestszenterzsébeten, Rákospalotán.
De énekeltem a Vizivárosban, kedvenc szobrom a Gellért-hegy oldalában leledzik, stb, stb.
Tehát sokféle élményem fűződik ehhez a jő kinézetű városhoz.
Sok mindent tudok róla, de úgy látszik, hogy még sokkal többet nem. Ezeket az ismeretségi réseket, hiányokat eredményesen szünteti meg Török András könyve.     

Mai posztom igen rövid lesz.
Nem kívánok meggajdult világunkról írni.
Dolgozom a blogomban rejtőző rímes és rímtelen, rímes és rémes anyagok összesöprésén. Elég szemrontó, de legalább nagyos sok időt vesz igénybe. Nem lettem Petőfi, sem a világ viccmestere. Vannak kétségeim afelől, hogy megérte-e munkát fektetni a kigyűjtésbe. Abban maradtam magammal, hogy mindenki olyan kalappal köszön, amilyen van neki. Nekem ilyen kalapom van. (Nem tesz semmit, nyúlszőrkalap – hangzott a régi reklámszöveg. A kép alighanem a kalap kilapításának kudarcos kísérletét nyomatta.)  
A viccekkel gyűlt meg a bajom. Sok az ismétlődés, néhány, csak felnőttek számára érthető is van közöttük... és nem egyenletes a minőségük. Sőt de: arra jöttem rá, hogy azok a jó viccgyűjtemények, amelyek csöpögtetve kínálják portékájukat. Nem lehet egyfolytában fenntartani a humorbefogadási hajlandóságot. Kell egy kis szünet a viccek között, mert a végén igen belefárad az olvasó a néhány másodpercenként másra és másra való koncentrálásba.
Elvileg ugyan fenn lehet tartani a rekeszizmok rángásait, a fuldokoló nevetést is akár, de ahhoz az szükséges, hogy fokozzuk a tétet, fokozzuk a feszültséget. Erre pedig csak néhány bohóc képes.
A mókák külön lapokra való elosztása nekem azt a bohózatot juttatja eszembe, amikor is félpercenként elhangzik: Nem baj! VAN MÁSIK!!!
***
Tegnap este a Liverpool-meccset néztem, majd az második félidő elejét is látva otthagytam. Az egyik legerősebb csapat szánalmas teljesítményt nyújtott. Jól tettem, hogy felálltam a tévé elől. Még kaptak a kettő mellé egy harmadik gólt is a Crystal Palace-tól. Micsoda lebőgés!
Más nincs.

Naponta legalább háromféle szózat jellegű játékot játszom, hogy agyamat karban tartsam. Már néhány esetben előfordult, hogy második próbálkozásra sikerült megtalálnom a keresett szót. De olyan még sose fordult elő, ami ma reggel. A SZÓZAT játékba először beírom: VÉTEK. Majd a gép kidobja: Megcsináltad. Olyan gondviselésszerű az egész. Mert ugyan mi a valószínűsége annak, hogy az összes elképzelhető ötbetűs szó közül első próbálkozásra az öt keresett betűre találok rá, és mind az öt a helyes sorrendben következzen egymás után.
Hát nem túl sok.
Ezért érdekes ez a mai telitalálat.
Nem olyan keserves, mint a tegnapi, amire csak utolsó próbálkozási lehetőségként találtam rá. CÖCÖG. Milyen övön aluli ütés: két ritka betű szerepel benne, mégpedig darabonként kétszer. C és Ö. Végül kizárásos alapon sikerült kitalálni, hogy csak ez lehet a megoldás.  
***
A keresztrejtvényekkel elég gyorsan elbánok. Törekszem csak a kulcssort kitölteni. Ehhez skandi esetén segít a karikatúra, amihez valamiképpen igazodik a megfejtés. De más típusú rejtvényeknél is törekszem szellemi munkával lerövidíteni a kitöltést. Pl. amikor egy vicc poénja a rejtvény összes szava közt rejlik. Néhány szó ugyanis a kitöltőcske után fennmarad. Azokból áll össze a poén. Megpróbálom a vicc alapján az ömlesztett szavak között megtalálni a poén néhány szavát. Az esetek jó részében ez sikerül is.
***
Többször emlegettem már gimis magyartanárunkat (Svarc), aki egyéni rövidítéseket alkalmazott. Csom-be. Pakoljatok össze!
Kösz-ki-le! Álljatok fel, mert óra vége van. Menjetek ki és le az udvarra a szünetre!
Tul pikul: Tulassay hozd a furulyádat óra után, mert próbáljuk a betlehemest.
Ami most felmerült bennem jó hatvan év elteltével, egy további, amit elég gyakran mondott annak idején: Fiacs! Csikor a pad! Azaz Fiacskám, csikorog a pad, lécci, ne nyikorgasd a padot!
***
Tegnap nagyon belehúztam a régi anyagok átfésülésébe. Kipreparáltam a 2021-es évet. Azért nagyon fárasztó ezt a tempót tartani. Abban az évben is kb. 360 posztot írtam.
Valóságos kásahegy. Én meg a Hamupipőke munkáját végzem, és nem jönnek a madarak segítségemre.



 


 

Ilyenek pl. az unokákkal való foglalkozások. Hol bújócskázunk, hol focizunk, hol vicceket mondunk, hol éneklünk, hol mesélek nekik. Egy ilyen „cukkolós” mesélést idézek meg 2020-ból.
Szombaton nálunk volt a családi algoritmus szerinti 1243 sz. unoka, akivel hol labdáztunk, hol eszegettünk, hol meg mesélnem kellett neki. Hozott egy apró imakönyvet, és én elkezdtem a mesét:
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, mire ő:
Nem.
Én kérdőn tekintettem rá.
Na, akkor...? Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy elefánt. Mire ő:
Nem.
Én kérdőn tekintettem rá.
Hát akkor...? Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy teve, mire ő:
Nem.
Én kérdőn tekintettem rá.
Na hát, akkor mi legyen? Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kecske, mire ő:
Nem volt.
Én kérdőn tekintettem rá.
Na és akkor...? Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bogár, mire ő:
Nem.
Én kérdőn tekintettem rá.
Hát akkor... mi legyen?
Aztán még néhány további fordulat következett, s mindet tagadta a mi kis kétévesünk.
Úgy láttam, Rita veszi a lapot, vevő a mesémre.
Aztán megjöttek a szülei. Mesém így befejezetlenül ért véget.
***
Túl vagyunk a katicainvázión. Legalább harmincat kitessékeltem eddig a szobáinkból. Valahol rést találhattak, mert ennyi nem szokott beódalogni hozzánk. Az ablaküvegről belepöckölöm őket egy műanyag dobozba. Mire kimásznának belőle, már ki is öblítem őket a külső világosságra.  
Általában túlélik a beavatkoztást, és boldogan kapnak kitinszárnyukra.

Tartalmas nap a mai. Bányászom a korábbi évek anyagait. A posztokban sok-sok pozitív meglátással találkoztam. Ami szembetűnő, hogy nincsenek a posztok strukturálva. Mindnek van címe, és ezek nagyjából kijelölik a napi témát, de bárminek a visszakeresése leginkább az ismert keresőprogram szerint lehetséges. Már máskor említettem, hogy meglepett engem is, mennyi ismétlődést tartalmaz a csaknem kétévtized anyaga. Ez kisebb részben tudatos (Ismétlés a tudás anyja), zömük pedig az időközbeni felejtés járuléka.
Olvasásakor megáll az idő, sőt visszafelé pörög, és rávilágít arra, hogy unokáim voltak kicsik is, és közöm volt hozzájuk. Jól esik az emlékezőnek a lelki buksijukat megsimogatni.
Anyagaim általában szóltak valamiről és kerültek mindenféle formalizmust. Amit sajnálok, hogy többet olvashattam egészségi állapotom milyenségéről, mint szerettem volna. Ha valakik olvassák utóbb, azoktól máris bocsánatot kérek.
A kigyűjtésnek se szeri se száma, ha a lehetőségeket veszem számba. Persze ezekre aligha kerül sor. Mindenesetre jót szórakoztam a visszaolvasások alkalmával, s alaposan el is fáradtam.
Azt hiszem, a humoros dolgok csokorba szedése nem egészen fölösleges. Annyit jegyeztem fel, hogy egy könyv kitelne belőlük. És még nincs vége.
Ami a verseket illeti, a bökversektől a kétsorosokig, a gondolatritmusoktól a nyelvelésekig, a parafrázisoktól, a nevekkel való játékokig sokféle rendszerezés elképzelhető.
***
A fotózást sem hagytam abba. Mivel mozgásköröm meglehetős, inkább a természet és az időjárás változásait fényképezem. Nem kizárólag, de főleg. Ezeket rendre megmutatom. Ma is készült néhány felvétel.
***
Zárásképpen a válogatásból két poént ide teszek:
- Tábornok úr, fölakaszthatom a kabátját?
- Tőlem, akár agyon is lőheti.
***
Ketten jönnek kifele az erdőből. Az egyik futva, a másik medve.
         

Késő estig meccset néztem. Nem is egyet. A távkapcsolóval legalább négy mérkőzés között szörfözhettem. A meglepetés a Liverpool immár sokadik elvesztett mérkőzése. Valami megbomlott a Poolban. Korábban nagy sikereik voltak, mára visszaestek. Nem érdekelne túlságosan a dolog, de két magyar is játszik a csapatban Kerkez és Szoboszlai. Nem gondolom, hogy az ő felkészültségükkel volna hiba.
***
Az órákat visszapödörtem egy órával az össznépi hülyeséget szorgalmasan követve (téli időszámítás).
Aztán lefeküdtem.
Hajnali álmom igen zagyva. Próbálom felidézni.
Kórházban fekszem. Foglalt a vécé. Ezért titkon végzem el szükségemet elég hülye módon. Vissza a kórterembe. Valami ünnep közeledhet, mert nagy a gyüszmékelés a folyosón. Egy nővérke skótmintás ruhában szalad. Hogy miért, nem tudom.
Majd beterelnek a saját szobánkba. Ott sokaság. Bíboros az intézményvezető, aki bejelentésre készül. Egy lapról olvassa fel, hogy huszonkilenc felújítást végeztek el a kórházban. Kezdi sorolni őket.
Magam úgy döntök, hogy meglógok a koriból.
Ki a folyosóra. Keresem, de nem találom a cipőmet. De további két pár is az enyém. Az ócskábbakat felveszem, belebújok ruháimba és kiiszkolok. Eljutok húgomhoz egy toronyházba. Rövid látogatás után búcsúzom azzal, hogy igyekeznem kell, mert biciklivel akarok hazamenni. Sietnem kell, mert nagy út áll előttem. Felkapom a cangát, majd csaknem hanyatt esek egy fadobozban. Csalódottan látom, hogy kezd sötétedni. Így nem tudom a száz kilométert letekerni, mert se dinamóm, se elemlámpám.
Most mit tegyek?
Vonatra kellene szállni, de nincs nálam pénz. A korábban már bevált módszert követem: felébredek. Egy magyar nóta szól bennem: (Mához egy hétre márt nem leszek itt.)
A sötétség még fennáll, mert kora hajnal van. De hamarabb világosodik a szokotthoz képest. Reggel köd üli meg a rétet. Gyorsan lefotózom.
Most, hogy a posztot gépbe vertem, a köd köddé vált, egyszerűen eltűnt.
Hétágra süt a nap.  

Kétféle papírt találtam a levélszekrényben és alatta a polcon. Az egyik megszövegezője lakást akar venni, méghozzá nagyobb lakást. Nyolc egyforma másolatot találtam ezzel a szöveggel: Kedves Tulaj! Engem érdekel a lakása, ha eladná, kérem, hívjon! Marci J tel. szám.
Mivel a tulajok mind a nyolcat kirakták a saját szekrényükből, és 8 nagyméretű lakás van a házban, ez azt jelenti, hogy senki sem kívánja eladni a lakását.
A másik egy szórólap. A címe szerint az örökkévalóságról szól. A Jézusnak átadott élet imáját hozza. Egy kisegyház szórta meg vele a házat, ksze a rövidítésük.
***
Konok következetességgel vonakodom abbahagyni a kigyűjtést. Megfordítom ezt a szótolulást: tehát szorgalmasan gyűjtögetem a blogomba rögzített vicceket, és verseket. Még jó ötévnyi anyag hátra van. Alig tudom az okát annak, hogy miért van az, hogy néha belebóbiskolok az újraolvasásba.  Olykor igen erős szívdobbanás térít magamhoz.
Az az érdekes, hogy csak ez a monoton munka okozza ezt a furcsaságot. És még furább, hogy ez független attól, hogy keveset alszom, vagy sokat. Chuke – tudom – erre azt mondaná: Öreg vagyok.
Ebben lehet is valami. Fiatalkoromban soha nem éreztem hasonlót se.
***
Valahol azt olvastam, hogy a zeneszerszámokon való játszás késlelteti a demenciát, de az éneklés is. Itt áll a billentyűsöm. Olykor hozzálátok valamely melódiát leverni rajta, hogy a demencia ne érjen utol a sarkon, a kanyarban.
Ketten maradtunk immár, bús öregek. A fiatalok elhúztak haza. Őszi szünet van.
Más nincs.    

Vendégeink már két órája hazaindultak. (Ezek sose jönnek!)
Túl vagyunk egy nagy, felszabadultságot hozó aktuson. Szociológus fiunk doktori fokozatot szerzett.  Több mint háromszáz gratulációt kapott.
Méltán.
Sok munkát fektetett a kutatásába, klasszikusan taglalt disszertációt írt. Mert mosolygósan vezette elő, könnyedén, miközben a vetítőt és a lézer mutatót rutinosan kezelte. Azt hiszem elsősorban a bírálókkal tartotta a kontaktust, de olykor a hallgatóságra is kitekintett.
Azért is jött ez a sok elismerő hozzászólás, mert M.-nak nagyon széles ismeretségi köre van. A volt osztálytársakon kívül több közösség tagjai gratuláltak, no meg a rokonság. Jó volt felfedezni közöttük az általam is ismert neveket. Örültem annak, hogy dolgozatát a maga nemében úttörő kutatásnak nevezték, mint ahogy az is. Az általa megalapozott úton tovább haladva újabb eredményekre van kilátása.
Egy strigula kihúzva.  
***
Reggel a misén az jutott eszembe, hogy az emberiség sorsa ugyanolyan teljes átalakulás, mint pl. a lepkéké. Ugye ott a folyamat a következő: lárvaállapot, bábállapot és a kifejlett pillangóé. (Emberire átfordítva: Ószövetség ideje, Újszövetség ideje, öröklét.)
Az emberiség indulásakor a „kifejlett lepke” állapotát élte, mígnem bűnbe esett. Ettől kezdve Krisztus földi életébe lépéséig mintegy lárva állapotot élt meg. Sok-sok harcot élt meg, mígnem megváltozott minden Krisztus eljövetelével.
Új lehetőségek nyíltak meg a népek, nemzetek előtt, az egyes emberek előtt: a szentté levés esélye és értelme körvonalazódott előttük követhető célként.
A Krisztus eljövetele és a beteljesedés ideje kvázi a bábállapotot hozta. Bennünk van a lehetőség arra, hogy a halálunk után egy újabb immár tökéletes formát öltsünk.
Ez a pillangólét csillogása, hímporos-pikkelyes színes, légies és gyönyörűséges végső létforma, amely jottányit sem fog veszíteni ragyogásából, könnyedségéből, szépségéből.
Törekedjünk méltókká lenni rá.
Weöres S. 66 c. versében a rákészülést így jellemzi:
„Ekkor végleg befelé kell fordulni.
Belül sétálni, befelé figyelni.
Csak a belső táj ne legyen barátságtalan.”
Az átalakulás utolsó fázisát már nem mi csináljuk,
hanem történik velünk az új életbe való átlépés alkalmával.      

Tegnap nem hanyagoltam a poszt írást. Egyszerűen nem voltam gép közelben. Vendégségben jártunk egész nap. Az ELTE új épületeiben, ahol még sose jártam ezelőtt.
Az egyszeri vicc szerint a gazdag góbé eljött az ország belsejébe vadászni és megjegyezte: Medvét már többször leterítettem, de nyúlat még egyet sem.  
Én már dolgoztam a világ legszebb Parlamentjében, de az ELTE épületébe még nem jutottam be a hetvenkilenc évem alatta sose. Egészen tegnapig. Tegnap se volt vizsgalázam az épületbe jutva. Vendégként érkeztem sokadmagammal fiunk doktori disszertációjának a védésére. Menyem már korábban megszerezte ezt az elismerő fokozatot, most a férjén volt a sor. Mosolygós előadást hallottunk, inkább elismerő, mint kritikus bírálatokat, majd a zsűri kiküldött mindenkit, hogy aztán közölje a végeredményt: A védés elfogadva. Summa cum laude fokozatot kapta M. fiú.
Nagy taps fogadta az elismerő szavakat. Bennem azonnal megindult a nyelvelés. Miért Summa cum laude. Miért nem kumma szum laude. Mert a régi rómaiak úgy fogalmaztak?
Persze ez csak az én szamárságom.
A lényeg a lényeg. A traktálás a hagyományoknak megfelelően már helyben megkezdődött, hogy családi körben folytatódjék. A szeretteink elláttak bennünket minden jóval, el a társaságukkal, el a mosolygós unokákkal, D. klarinétozott. L. készített egy ünnepi rap-et. Stb, stb. Én a lányokkal játszottam bújócskát. Ezt nagyon szeretik.
Csak azért nem hordoztak a tenyerükön bennünket, mert igen súlyosak vagyunk.
Mindenesetre háztól házig szállítottak minket. Ezért külön köszönet. Nekünk csak bele kellett ülnünk az autókba.
***
Apropó autó. Döntöttem: négyévszakos gumikat szereltetek a ledobott téligumik helyére.

Ma fény derült a valóságra. Az interneten olvastam arról, hogy a jogosítvány meghosszabbításának időpontja az illető évben a születésnapod. Nem így van. Ma kiderült számomra az igazság. Attól a dátumtól indul az újabb időszak, amelyen az orvos kiállította alkalmasságodat. Hiába jár le csak két hét múlva a korábbi engedély, elmentél a házi orvoshoz, az kiállított egy igazolást. Ennek a dátuma lesz a vízválasztó. Nem nagy kaland, de jobb, ha tudja az ember.
A kormányablakban igen gyorsan kiállították az új kártyához az iratot. Nem volt fotózás, sem aláírás a kijelölt négyszögben. Minden adatunk a gépükben van. Még az orvosi igazolás is. Nem kellett átadni, jóllehet két példányban készül a papír.
Sőt, ha ügyfélkapu birtokos lennék, itthonról is levezényelhettem volna saját jogosítványigényemet.
Mi tagadás, a technika fénysebességgel terjed. Hozzáteszem - nélkülem. Bach nem vette tudomásul a maga számára a hegedű vibrato játékát, de a hangerőváltás módját (crescendo, decr.) sem. Ezek már nem az ő világa voltak. A robotok világa meg nem az enyém, se a mesterséges intelligencia. Bár csodálom, de nem szeretem. „Képzetem, hegy-völgyét nem járja”.
***    
A könyvmegállóban találtam egy Bálint Sándor által dedikált könyvet. Elhoztam a boldoggá avatása elé néző professzor könyvét. Ereklye.
***
Az önként vállalt kétféle kigyűjtés folytatódik.
Zárásként ide másolom ez egyik posztban talált viccet:
Fickó bemegy a kocsmába, a pultos kérdezi:
- Jó napot! Mit szeretne?
- Egy nagyobb házat, jobb autót, több fizetést.
- Nem úgy értem. Mit kíván?
- Világbékét, magamnak egy szebb feleséget, milliókat.
- Félreértett, mit szeretne inni?
- Miért nem ezzel kezdte? Mi van?
- Semmi különös, itt állok a pult mögött...
hihihi, hahaha, huhuhu