Mickey webnaplója

Valaha info-hiányban szenvedtünk, mára átestünk a ló túlsó oldalára.
Info-túltengésben élünk naponta.
Nem gondolom, hogy lehet ezen rövid úton változtatni. Nem sokat tehetünk ellene. Önvédelmünk megáll néhány manővernél.
Akik úgy vélik, hogy hajlandók fizetni azért, hogy elkerüljék a tartalmak közé pofátlankodott reklámokat, tegyék azt. Én, ha egy video odáig jut, hogy jön a reklám, azonnal váltok. Nem érdekel tovább, bármiről lett légyen szó.   
Egy másik szemtelen fajta: a félbevágott történetek. A video megszakad, a továbbiak az első hozzászólásnál találhatók. Már akinek. Azonnal továbblépek, sőt. A legtöbb csöpögős történet eleje előrevetíti a történet megszakítás esélyét. Azonnal letekerek az utolsó mondathoz, ahol világossá teszik, hogy ez a mese is ketté van tépve.   
Nagyon sok reels néven futó képsor nem mond semmit, vagy erőszakos jelenetet mutatna. Nem vagyok rájuk igazán kíváncsi.
Ami pedig a politikai anyagokat illeti.
Nagyon várom már a választás utáni időszakot. Talán csillapul az a gyomorforgató stílus, ahogy egyesek vagdalkoznak politikusok kínzását, meggyilkolását emlegetve.
Vége a civilizációnak? Elment a tömegeknek az esze? Nem szégyellik saját mocskosságukat rendszeresen felöklendezni. Visszatér az ököljog? Vissza a fasizálódás?
Ne adj, Isten!
De a finomabb célzásokból is elegem van. Huszonhét éve tudom, hova fogom az x-t tenni. Minden öntudatos honfitársam tudja, mely értékek mentén adja el voksát.
Teljesen fölösleges az érvek naponkénti felböfögése.
Bizony, bizony attól tartok, hogy jól az jár, aki leáll a felesleges infók befogadásáról, és az értékes tartalmakra nyit.
Közeli rokonaink nem tartanak tévét. Legalább az nem zökkenti ki őket a valóság megéléséből, saját tapasztalatok szerzésének esélyéből.
Megvalósul-e a Szép új világ? (Szóma – ha mondom – segít a gondon, már egy köbcenti helyre biccenti.)
Nagyon remélem, hogy nem.  
Isten óvja szép teremtését az emberi őrültségektől.
 

Így morfondírozott A. óvodás korában: Mikol nad voltam, akkol kici lettem.
Én meg: Mikor azt hittem, hogy megállíthatatlanul jön a tavasz, akkor sűrű hóesés kezdődött.
Micimackó meg megmondta:
Minél inkább havazik, annál inkább hull a hó,
minél inkább hull a hó, annál inkább havazik.
Hull a hó és hózik, Micimackó fázik,
hull a hó és hózik -zik -zik, Mic- micimackó fázik -zik.
És hullik, és olvad, és hullik és olvad.
Eddig még mindig elolvadt, ez így lesz tovább is, hacsak ide nem költözik az északi pólus.
Mi lesz akkor?
***
Jut eszembe a pápai ácsok közt elterjedt mondás: Az idei hó hidegebb, mint a tavalyi.
Ha jól meggondoljuk, igazat mondtak.
Megtoldhatom még havas elménckedésemet közmondásokkal:
Ha hó lesz, fehér lesz.
Hó hátán is kincset ás.
Hol van már a tavalyi hó!?
Nem bánom, ha úgy elmegy, mint a tavalyi hó!
Fehér, mint a leszakajtott hó!
Elolvad, mint a tavalyi hó!
Sok hó, sok búza.
Fehér, mint a hófalat.
Máma hófuvag, holnap süt a nap.
Majd, ha piros hó esik.
Mire vársz, pirított hógolyóra?
***
Hógolyózni jaj de jó, hali-hali-hó!
(Csak éppen lehajolni érte már alig megy az én koromban.)

Bizony, por és hamu vagyunk.
Jól megmutatkozik ez korunk elterjedt temetkezési szokásaiban.
Adva a krematórium, adva az urna, és adva a por és hamu, ami belefér az urnába.
Koromnál fogva már sok temetésen vettem részt. 
Ha a házasfél egyike meghal, az élő nemritkán maga viszi a pap után az urnát.
Egy élő a holtat.
Egy test-lélek ember a hamuvá lett embert, aki tudja, maga is por és hamu lesz a jövőben bármikor. 
Mivel a világ meg-megújulva saját létező anyagát használja fel új élők matériájául, nem téved az a költő, aki csillagpornak nevezi az embert.
Na, jó: bolygópor.
Memento homo, quia pulvis es, et in pulverem reverteris (Ter 3,19).
Emlékezz, ember, aki porból vagy, és visszatérsz a porba. Mindez a bűnbeesés után hangzott el. Nincs okunk kétségbe vonni igazát.
Eddig mindenkivel megtörtént a halandókkal.
Hamvazó szerdán kapunk egy csipetet a porból a homlokunkra, és vagy a fenti szöveget kapjuk, memento homo… vagy a következőt: „Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.” Ennek a szövegnek az előfordulási helye és  teljesebb formája a következő: „Betelt az idő, elközelgett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,14) E szavakat Keresztelő Szt. János mondja a tömegnek, ezzel felkészítve őket a Jézus hozta új szövetségre.
Azt kéri hallgatóságától, hogy ki-ki kapja össze magát, és nyílt szívvel fogadja majd azt, aki utána jön.
No, mi az utóbbi formulát kaptuk a hamvazkodás során.
Egyelőre hús-vér emberek vagyunk, pici hamuval a homlokunkon, de alig feledhetjük, hogy az általunk nem ismert időben gyökeresen megváltozik a helyzet, lelkünk elszáll, testünk hamuvá bomlik.
Értelmes dolog erre készülni állapotunk és tehetségünk szerint.
 Kár volna vesztegetni az időt, mert van mit veszteni

Lakásunkba felérni 27 lépcsőfok megmászásával lehetséges. Harminc valahány évvel ezelőtt lefelé egy fél emeletet ugrani nem volt túlságosan megterhelő. 9 lépcső (mi az egy érző kebelnek?). Ma pusztán emlékeimben élnek ezek a teljesítmények.
Meg kell mondanom viszont, hogy mindig gyalog megyek legelé és felfelé egyaránt.
De nem azért, hogy elkerüljem az infarktust, hanem azért, mert nem volt és ma sincs lift.
Valamikor a Marek J. utcában lakott anyósom.
Fent a harmadik emeleten.
Felfelé menet harmincévesen arra gondoltam, hogy sima ügy, de mi lesz, a megöregszem?
Az lett, hogy rég eladták már azt a lakást.
Nem kell megbirkóznom a lépcsőkkel.
***
Láttam a Pavlova Maria és Sviatchenko Alexei honosított oroszok jégtáncát. Tényleg hibátlan volt produkciójuk. Mégis a negyedik helyre száműzték őket.
Két páros, akik megelőzték őket, hibáztak. És mégis…   
De
1. Népszerűségük megnőtt a méltatlan eljárás óta.
2. Ahol pontozás van, ott nincs objektivitás. Ez a tapasztalat.
(Mondják, hogy a kézilabda a tengeren túl azért nem tud meggyökerezni, mert látják a kézis bírók összevissza fújását.)
***
Alice Weidel AfD-s főnöknő nagy sikert zsebelt be, amikor elszavalta a Nemzeti dal első négy sorát magyarul.
***
Paul Mc Cartney halálhírét olvastam a FB-on. Senki nem erősítette meg a hírt. Ha pedig vaklárma, az azt jelenti, hogy hosszú élet vár még a 83 éves Beatles-sztárra.   
***
Kezd nagyon elkurvulni a net világa. Az internet tele szeméttel, tele az erőszakos reklámmal, és nagyon terjednek az AI-képek, amelyeknek közük nincs a valósághoz. Ha pedig így van, szamárságokkal minek tömje a fejét a ma embere?
 Többre vagyunk teremtve.
  

Néhány nap óta újra olvastam a még rendelkezésemre álló Zászlónk és Galamb nevű régi regnumi lapokat. Mindkettőben olyan máig érvényes és ütős megállapításokat találtam, amelyek jobb sorsra volnának érdemesek, minthogy újságcikként elenyésszenek. Tudom, hogy fáradságos munka lenne ezek kiemelése, elkülönítése és megszerkesztése egy-egy antológia kötetbe, de hát másképpen nem lehet ezt csinálni. Számos előremutató gondolat fogalmazódott meg mindkét lapban.
Nem új ez a felsóhajtás bennem.
Nem hagyott békén sokáig az a gondolat, hogy a századik évfolyamát megért jezsuita hetilap (A Szív) időt álló okosságait, szép történeteit is a feledés homálya veszi körül az évfolyamok beköttetése ellenére. Az motoszkált bennem, kár hogy ezek az egykor írt értékek eltemettetnek a lapokkal együtt.
Kár értük, mert vannak köztük nem is kevesen korszakokon átívelő leírások, érdekességek, elgondolkoztató mondanivalók. Ezek azok az írások, amelyeknek mindegy, hogy a folyóirat melyik évfolyamában jelentek meg. Nincsenek az idő rabságában. Általános érvényűek, és mindig klasszikusok maradnak.
Persze nehéz a válogatás, és a rendszerezés is. Témák szerint kellene feldolgozni, műfajok szerint, egyes írók karcolatait hozni? Csupa megválaszolatlan kérdés.
És a lapok sorsa?
Szűkülő piacon küzdenek a létükért. Egykori munkahelyem is (Távlatok szerkesztőség) megszűnt. Utolsó aktusként maradéktalanul digitalizáltuk a lapszámokat (88 sz.). Máig hozzáférhető a teljes anyag.
Eggyel kevésbé komfortos pl. a Kolozsváron megjelenő Keresztény Szó. Valamiért nem digitalizálták a korábbi évfolyamokat, csak töredékesen.
A Szív archívuma sincs tudomásom szerint digitalizálva.
Ugyanez igaz a Zászlónkra és a Galambra is.
Ami pedig az anyagiakat illeti, az utóbbi két lap nem szűnt meg, de papíralapú kiadásuk igen. Nem szűntek meg, csupán nem jelennek meg anyagi természetű problémák miatt.
Visszatérő kérdés, hogy a célközönség olvasná-e, értékelné-e, ha léteznének, vagy korunk embere már teljesen átváltott az ún. okos eszközök használatára, ejtve a korábbi szokásokat. 
PS. Rákerestem a neten. A Szív újság digitalizálása is megtörtént, Az Arcanum végezte, és fizetés ellenében megtekinthető valamennyi száma. 

VP barátunk halála sokkal erősebb nyomot hagyott bennem, mint amire számítottam. Teszik ezt a gyászmise körülményei. A bazilika, aranyfényben úszik. Hogy „valaki” volt a frissen elhunyt, igazolja, hogy két főpap is megtisztelte jelenlétével a misét. A papoknak se szeri se száma, a híveké úgyszintén. Már írtam arról, hogy fiatalkorunk lendületes zenéi hangoztak el – feldobva a jelenlévőket. Ez a feldobottság alighanem kiült, az arcokra. Onnan tudom, hogy Sch Gy. barátunk három szelfit készített találkozásunk örömére, és mind örömöt sugárzó képek lettek. Szinte megifjodtunk. Az az igazság, hogy végig a mise közben és utána is nagy fotózás esett. Megérné közzétenni az elkészült portrékat, hogy lássa mindenki, itt minden arc fényesebb lett, itt minden arc megfiatalodott, itt mindenki örült a találkozásnak.
Nem hiszem, hogy tévednék.
Kr O.-rel is találkoztam a mise után. Kérdezte, hogy megvan-e nekem a Zászlónk folyóirat sorozata. Mondtam, hogy sajna – nincs. Azért körülnéztünk a pincében. Mindössze 22 példányát tudtam összeszedni. Rég lapozgattam már őket. Meglepett, hogy mind a négy gyermekünk írt a lapba. Persze mi, szülők is.
Itt mégis inkább Péterre hegyezném ki mondandómat.
Ha csak a Zászlónkat pátyolgatja évtizedekig, már nem élt hiába, de ugyanígy szerkeszti a Galamb c. belső lapocskát, a Bocsot, a Galambocskát is.
Ha csak a nagytáborok szervezését és levezetését végzi el, már nem élt volna hiába, de ezeken kívül négy kiscsoportnyi gyerek vezetője volt hosszú éveken át.
Ha csak kántorként tevékenykedik, már nem élt volna hiába, de ministrált is.
Ha csak a Splielhózni c. munkáját írja meg, már nem élt volna hiába, de bejárta ezzel a témával a Kárpát-medencét.
Hacsak nekünk talál ki évtizeden át játékokat s szervez házi bulit, már nem élt volna hiába, de számos gyerekcsoportot szórakoztatott játékos programjaival.
Ha csak nekünk mesél vicceket nonstop, már megtette a magáét, de megpróbált számos eszközzel segíteni a fiatalságon is.
Ha csak elektromérnöki vizsgát tesz, már megtette volna a mór kötelességét, de elvégezte a kántorképzőt, a könyvtárszakot, a teológiát, beleásta magát a biológiába.
Ha csak három gyerekét nevelgeti, már nem élt hiába, de számos gyerek keresztapaságát is vállalta.
Ha csak a regnumi majálist hozta volna össze, már nagy érdemeket szerzett. De a RM vezetésében óriási meghatározó szerepet vitt.
Ha csak a patkolót hozta volna össze barátaival, már nem élt hiába, de számos tábort is levezényelt mellé.
Ha csak a Vonásaink és Tételeink megszövegezésében vállalt volna oroszlánrészt, nem élt már hiába, de a Játékok könyve, a Táborozók könyve létrejöttében is óriási szerepe volt.
Mint gépíró hatalmas munkát végzett életében, de ha ez kevés lett volna, indult a táncversenyeken.
Tovább is van, mondjam még?
Jól sakkozott, és szerette a go játékot. Lányát úgy megtanította utóbbira, hogy világversenyeken indult széles e világban.
Gorove Laci szárnyai alatt a házaskapcsolata elmélyítésére rendszeres időket kanyarított ki kettejük számára.
Vidéki előadásai során igyekezett a települések templomait lefotózni.
A felsorolásba is belefáradtam, ő meg ezeket a programokat, és ki tudja, hogy még miféléket véghezvitte élete során.
Ezekre emlékeztünk a gyászmiséjén. Ezek miatt örültünk egymásnak.
Nem véletlenül idéztem korábbi írásomban a Magyar Kurír véleményét: „Varga Péter László a Regnum Marianum közösségének hosszú évtizedekig meghatározó alakja volt.”
Csak ennek fényében kerülünk helyünkre magunk, akik nem voltunk meghatározó alakok.
Ő Istennek különösen is kiválasztott embere volt.
***
Olvasom a Galamb (RM belső lap) régi számait. Benne egy Balás Béla nevével fémjelzett cikket (Sodrásban). Két ütős mondatát kiemelem:
Kizárólag magunkban bízni annyi, mint aszpirin az infarktusra, napszemüveg a rák ellen. Nekünk gyökérkezelés kell, pártokat meghaladó megváltó erőre van szükségünk!
Az általa 2010-ben megfogalmazottak jottányit sem vesztettek aktualitásukból.

Vasárnap visszatér a hideg.
10 fokkal csökken a hőmérséklet, visszatér a tél.
Velem nem tol ki.
Írtam a Nyárkánon nótájára Télkánont is.
Íme: „Támad a tél, kész a kánon, fújhatjuk már hajnalig!”
Télkánon
Künn a fákon nincs már egyetlen zúzmarás levél.
Mind leverte mostohán a kerge téli szél.
Tél van, tél!
Síel már a sok-sok ember fönn a hegytetőn.
Csusszan már a hókorink, kacagva érkezünk.
Tél van, tél van!  
Vidáman szól az ének:
Hahó, de szép a tél.
***
Reggel a napfelkeltében gyönyörködtem, majd bekapcsoltam a tévét, és visszaaludtam a hírek hallatán.
Azt álmodtam, hogy két kötélfélét kell összecsomóznom.
Félkezemben e két kötélvég, de a másik kezem is szükségeltetett a feladathoz.
Ám abban még mindig a távkapcsolót szorongattam.
Erre letettem a távkapcsolót, hogy szabaddá legyen másik kezem is a csomózáshoz.
De hát hogy is csomózhattam volna a kötelet, hiszen csak álmodtam az egészet.
Erre aztán nagyon felébredtem.
***
Elolvastam Kiss Gyöngyi írását, amely említi, hogy a fegyvergyárposok megállapodtak sabban, hogy lesz háború, akármit akar is Trump elnök.
Nem az a baj, hogy lesz, hanem hogy milliók ártatlan bőrét viszik vásárra a sajátjuk helyett.
A fene a bőrüket! 
Ide már isteni beavatkozás szükséges!

Elolvastam az Isten szava pajzs kötetet. Volna mit elemezni doszt, itt és most már csak egy ember sorsából idézek:
Pavlics István Jánosháza nyugalmazott plébánosa írja magáról, hogy apja vend, anyja szlovén származású valaki volt. Kilencen voltak testvérek, mind szép kort értek meg. Az alsó osztályokban saját szülei tanították őket. Minden testvére tanult emberré lett: mérnök, elektroműszerész, gyógyszerész, tanító, óvónő. Az óvónő maradandót alkot szobrászművészként is. Ferenc bátyja tervezte az USA-ban a holdjárót. Teréz nővére pedig aerodinamikával foglakozott; az általa feltalált eszközök ma is megtalálhatók a repülőgépeken. MI tagadás igen értékes életpályákat tudhattak magukénak. 
István pap lett az üldözések korában. Békepapot akartak faragni belőle. 1957-ben szentelik. Ő megpróbál eltűnni hatóságok szeme elől. Nyőgérben munkálkodik. Szeptemberben mégis idézést kap, hogy jelenjék meg a Gyorskocsi utcában. Mint írja: „Pobjedával vittek onnan a Markóba. Emlékszem, közben irigykedve néztem a sirályokat, milyen jó nekik, mert ők oda mennek, ahová akarnak, én pedig oda megyek, ahová visznek.” (Az öreg Szent Pétert is más „övezte fel”, nem ő saját maga.)
Bebörtönözik, ahonnan 1959. ápr. 4-én szabadul amnesztiával. „Megható volt, hogy a nevelőtiszt búcsúzóul nagyon sok örömöt és boldogságot kívánt hívatásomban.”
Ám nem működhet papként. Keresi a helyét. Jó énekes volt. Megjegyzi, hogy énekelni tanult operaénekesnél. Egyszer Kodály jelenlétében a Budavári Te Deum tenorszólóját is elénekelhette. Sokat macerálták.
Végül megjegyezi, „mikor a helyi tanácselnök nyugdíjba ment, a nyakamba borult, és sírva azt mondta: Ugye, tisztelendő úr, mennyit bántottuk, szekáltuk és feljelentgettük magát?! Bocsásson meg ezért! Én se rá, se másra nem haragszom.”
A végén egy apró érdekesség: Balás Béla említette, hogy idős esperesük a kismarosi plébánosnak így fakadt ki: „Sándor, Sándor, nagyon félek. De a Jóistentől jobban félek!” Így hát megengedte a fiatalokkal való foglalkozást a káplánoknak.
Még sok érdekességet hoz a kötet, még sok tiszteletre méltó papot megszólít. De hát ez csak egy poszt. Mindenkitől elnézést kérek, akinek a nevét se említettem elemzéseimben.

Általában itthon vagyunk éjjel-nappal. Általában délután háromkor is itthon vagyunk. Ekkor az irgalmasság órájában szoktam rendszeresen az Isten irgalmát kérni majdmegmondtam, milyen állapotban lévő világunkért.
Általában a panorámaablakunk előtt állok ilyenkor, és nézem a mostanság szürke tájat. Madarak olyakor vitorláznak a magasban, lenn egy-egy kutyapásztor „legelteti” jószágát.
Félóránként jobbról balra és balról jobbra elhalad egy-egy vonat a töltésen. Ha Piliscsaba felé halad, többnyire odavetem, hogy „Szia M!” Noha jól tudom, ez az üdvözlés nem jut a címzetthez. Mégis. Ott laknak.
Ebben az időben már vagy egy fél éve rendre megjelenik egy fiúcska, aki körbe-körbe futja azt a négyszöget, amelynek egyik szakasza az ablak alatt halad el. Stílusosan fut, egyenletes tempóban és lankadatlanul. Nem volnék meglepve, ha néhány év elteltével az élsportolók között találnám.
Ami még érdekes, hogy rendre az óra járásával ellenkező irányban futja a köröket.
Ha a nagyszobánkban sétálok, magam is így teszek. Az északi féltekén ez a haladási irány. Megfigyelhető az örvényekben, a lefolyókban. Oka a Föld mozgásában keresendő. Nyugatról keletre mozog, és közben amiket megpörget, azok hajlamosabbak leszenek a jelzett irányt tartani.
***
Rendesen haladok a Hit pajzsa kitüntetettekről szóló anyag olvasásában. Idézetek következnek: 
Györgydeák Márton atya említi, hogy „a regnumiak titkolták, hogy ehhez a közösséghez tartoznak. (Naná. Vadásztak ránk) … Volt a piarista gimnáziumban két diák: Az egyik pap lett, a másik nem, egymás előtt ültek több éven át, de nem tudták egymásról, hogy mindketten regnumiak. Ilyen fegyelem volt.” Nos, aki pap lett, az Blanckenstein Miklós, és aki nem, az én. Akkoriban PB (pofa be!) volt a lakonikus  jelszó. – Ilyen egyszerűen és vulgárisan fogalmazva.
Tartottuk.      
Balás Béla püspök említi a regnumi per kapcsán: „Az nem úgy volt, hogy bemegy az ember daliás hősként a kihallgatásra. Legalábbis én nem.” Megerősíthetem, hogy magam is hasonlóképpen éreztem. Itt minden megtörténhetett. Nem tudtuk, hogy „akkor már (1970) rájöttek, hogy ha vértanúkat csinálnak, az nekik rossz…”
Pásztor Győző idézi Márai Sándort: A bukott kommunista rendszer egykori képviselői ideológiájukról könnyen lemondanak, de a pénzről nem s materialista-ateista világnézetükről sem.
Jakab Gábor kolozsvári plébános: „Amikor Márton Áron püspöknek felajánlották a sajtó lehetőségét, ő rákérdezett az elvtársaknál: Mondják, uraim! Lesz-e majd cenzúra? Persze, igen, lesz – válaszolták. Na, akkor megvárjuk azt az időt, amikor nem lesz – mondta a püspök.
És még:
A körkérdésre, hogy Kicsoda az ön számára Krisztus, Bárdos Lajos karnagy, zeneszerző ezt válaszolta: Számomra Krisztus gyermekkoromban a várva várt Karácsony, diákéveimben könnyedén lenézett legenda. De aztán jöttek a világháborúk, megpróbáltatások, aztán megtudtam, azt tapasztalatból is, hogy Krisztus tényleg az, akinek mondta magát. S hogy Ő minek mondta magát? Ő az ÚT, az IGAZSÁG és az ÉLET. Azóta tudom, hogy merre járjak és a helyes úton maradjak.