Mickey webnaplója

Az álom folytatódik.
Egyszer már álmodtam továbbképzésről.
Ma hajnalban újra.  
Valamiféle marketinges jellegű közgazdasági tanfolyás lehetett.
Ritkán látogathattam, mert üres jegyzetfüzetbe kezdtem írogatni, amit a szigorú tekintetű férfi előadó elővezetett.  Nem sokáig írhatam, mert algebrai formulákat, diktált igen gyors tempóban.
Fel se fogtam, mire újat kezdett diktálni.
Abba is hagytam a jegyzetelést, és vártam, hogy mikor fejezi be az órát. Elég fenyegetően hangoztatta, hogy a vizsgán ezeket kétszáz másik társával együtt számon fogja kérni. Minden porcikám tiltakozott e tőlem idegen témájú megmérettetés ellen.
Arra jöttem rá, hogy fölösleges is nekem ez a tanfolyam, hiszen már nagyon öreg vagyok ahhoz, hogy újra elhelyezkedjek, munkába álljak. Akkor meg minek. Kerestem a megoldást, kerestem a kijáratot, hogy egyszer s mindenkorra kereket oldjak. Ez sikerült is. A módszer ugyanaz. Felébredtem, és igyekeztem feledni az egész katyvaszt.
***
Itt kiakadt a pc. Ám a ki- és bekapcsolás után az el nem mentett fájl előjött, és tudom folytatni az írást. Csakhogy a kedvem odalett. A számítógép uralna engem? Nem szeretném. Marad az megválaszolatlan kérdés, hogy melyik billentyűt nyomtam meg?
 Nem tudom, de lefagyott tőle a rendszer.
Pedig mostanábvan nem romolhatel. Újraolvasom, s kigyűjtöm a rímes dolgaimat, a gondolatritmuspkat, a vicceket. MÁr több mint 5500 posztot átlapoztam. 
***
Szójátékkal fejezem be ezt a nyavalyás poszot.
Ez egy rossz poszt, ó!

Erik Satie zeneszerző tréfás ember volt. Egyszer feltett egy serpenyő vizet a gázra. Már épp forrni készült, amikor elhívták. Rá húsz perccel később visszament, a serpenyőt üresnek találta. Így értékelte a történteket: Az ajtót bezártam magam mögött, az ablak csukva volt, a lakásban senki nem tartózkodott, csak a macska. Tehát nyilvánvaló, hogy a macska itta meg a vizet. 
***
Richard Strauss (német komponista) dirigens is volt. Egyszer feldühítette, hogy az énekesnő sértődötten rohant ki. Letette hát a pálcáját, félbeszakítva a próbát. A hölgy öltözőjébe kopogás nélkül lépett be. A kint várakozók vad sikoltozást, és üvöltéseket hallottak, aztán csönd lett. Megijedtek.
Vajon ki kit ölhetett meg?
Strauss kinyitotta az ajtót és ragyogó arccal állt előttük.
A zenekar képviseletében valaki eldadogta mondókáját:
A zenekart elborzasztotta P. de Ahna kisasszony felháborító viselkedése, így hát ezentúl nem vállalunk olyan operát, amelyben a művésznő énekel.
Strauss rámosolygott muzsikusaira, aztán így szólt: - Fájdalommal hallom döntésüket, ugyanis az imént jegyeztem el de Ashna kisasszonyt.
***
Szerkesztőkoromban elég eseménydús időszakot éltem meg. Szellemi munkákat végeztem, sokszor elég szoros határidőkre. Közben elláttam mindenféle tevékenységet, amivel megbíztak. Mindez azért jutott eszembe, mert előkerült egy levél, amit Széll Tamás, alias Thomas R. Szell küldött Essexből (USA) 2007-ben. Udvariasan megfogalmazott köszönő levél ez. Ennyi idő elteltével arra voltam kíváncsi, hogy ki is ez a kedves modorú valaki. Az internet nagyon szépen ír róla, mint tudós kémikustól, aki soha nem lépett az MSZMP-be, ez behatárolta szakmai karrierjét. Két év börtönre ítélték távollétében. Az USA-ban élve farmot vezet, tanulmányokat ír, eredménnyel kutat, egész életében honvággyal küszködik, és egy honi. 2020-ban hunyt el. Honi, Vas megyei temetőben nyugszik. Mindent értékelve nagyon sajnálom, hogy nem léptem vele kapcsolatba, legalábbis nem emlékszem arra, hogy írtam volna neki válaszlevelet. R. I. P.

Hú, ez kicsit zavaros lesz.
Valahonnan Miskolcra igyekeztünk. Mert ott állt a kocsim egy parkolóban. Még életemben nem vezettem motort, de most a kollégám robogóját nekem kellett vezetni utassal együtt. Rájöttem a legszükségesebbekre, haladtunk. Emlékezem, bukósisak nem volt rajtunk.
Mindegy, elevickéltünk Miskolcra gond nélkül. Itt folytatódtak a gubancok. Pénzem semmi, cigarettám fogytán, elszívtuk az utolsót is ketten, próbálom indítani a kocsit, de semmi. Ürest mutat a kijelző. Este van. Még szerencse, hogy mászkálnak az utcán. Kérdezősködöm tankállás iránt. Egyik ember szerint van benzinkút a Tisza-pályudvar környékén, a másik szerint a legtöbb parkoló közelében van tankolási lehetőség. Átmenetileg meghúzzuk magunkat a restiben. Ide jön egy kollégina, és pénzt hoz nekem korrektúráért. Nem sokat, mintegy tízezer forintot. Arra kér, hogy vigyem őt is haza. Ám továbbra sem tudom, merre van egy benzinkút. Most röviden felfohászkodom: Pio atya, segíts!
És ebben a pillanatban felébredek.
Segített.
Bp-en vagyunk. Kocsim itt áll a fa alatt, tankja félig tele.   
Magyarázat. Tegnap láttam egy klipet: Egy pár a hegyen lévő házukba akart egy heverőt felcipelni. Sáros ösvényen haladtak csigatempóban. Arra jött egy motoros, valahogyan felszíjazták a heverőt a motorra, és az ipse úttalan utakon feltornászta a házhoz a bútort.
Este az EWNT közvetítette az Örökimádás templomból az évente meg-megismételt szertartást, Lisieuxi Szent Teréz „Rózsaesőjét”. (Ez alkalommal kéréseket lehet megfogalmazni, papírra vetni, és várni, hogy az égi segítség megoldja a felvetett problémát.)
Nekem eszembe jutott, hogy Szent Pio, mielőtt meghalt volna, olyasvalamit fogalmazott meg, hogy bár sokakon segített itt a földön, de majd figyeljék meg, halála után hogy meg fogja hatványozni a Föld lakóinak a megsegítését.
***
Krasznahorkai László Nobel-díjas lett.
Amennyire tudom, ő a budapesti-vidéki vitában erősen a pesti polgárok mentalitását képviseli az „elmaradott ” vidékkel szemben.   
Nem izgat különösebben ez a mesterséges szembenállás, de egy élményt felszínre hoz bennem. A hetvenes évek elején szolgáltam évekig sorkatonaként Pápán. Általában a környező településekről vonultak be oda a fiatalok. Máig fülemben cseng egyik-másikuk felhorkanása. Idézem:
„Nákem mondod, pástinek?!!!”
Mekkora már ez a mondat!
A falusi legény ösztönösen azonosul a hamis értékítélettel, és fővárosinak titulálja megát, hogy bizonyítsa társainak: hozzájuk képest milyen értelmes is ő.
Ehhez képest semmi egy másik általuk megszokott formula:
„Nákem mondod, apádnak, hogy füle van a szamárnak!!!
Szerettem tájszólásos beszédjüket.

Visszaolvasgatva korábbi posztjaim százait, arra jöttem rá, hogy túl tömények. Sokszor humorosak, de legtöbbször túlontúl gondolatgazadagok. Ma ezek oldására kivételt teszek. Néhány zeneszerző anekdotáját hozom a lehető legrövidebbre fogva:
- Dvořák legatyásodott. Sarasate, aki a szláv táncokat játszotta, felkereste a pihenőjét töltő öregurat, és megkérdezte tőle, volna-e még oly műve, amit előadhatna.
- Nézze meg azt az iratcsomót – mutatott egy halom papírra Dvořák. – Lehet, hogy ott talál valamit.
Talált.  A Humoreszk volt köztük.

***
A Manon előadása után, amelyen a tenor fél hanggal lejjebb énekelt, Massenet a színfalak mögött találkozott az énekessel, aki megszólította: - Kedves Mester, remélem meg volt elégedve?
– Ó, hogyne, hogyne! – így Massenet. – De mondja, hogy tudott énekelni ezzel a szörnyű zenekarral, amely egész este fél hanggal magasabban játszott?
***
G. Faurét kinevezték a konzervatórium igazgatójának. Ő nagyon is tudatában volt beosztása méltóságának. Mindennap taxival érkezett a konzi elé, melyet az előző metróállomáson fogadott fel.
***
…Elgar sétált, amikor egy vándorzenész a Salut d’Amour-t játszotta, igen szépen. Elgar örömében előhúzott zsebéből egy félkoronást. A meglepődött hegedűs felé nyújtotta, és megkérdezte:
- Tudja, hogy mit játszik?
- Igen. A Salut d’Amour-t Elgartól – felelte amaz.
- Tegye csak el. Ez több, mint amennyit Elgar valaha keresett vele – mondta a zeneszerző.
***
Sarasate-t vacsorára hívta egy hölgy „a hegedűjével együtt”.
- Kedves hölgyem, válaszolta –, én boldogan elmegyek, de a hegedűm nem szokott vacsorázni.
***
Kedves ismerőse megkérdezte Adelina Pattit, hogy miért nem énekel soha Wagner-szerepet. Ő ráemelve szép szemét a kérdezőre, egyszerűen visszakérdezett:
– Bántottam én magát valaha?
***
NB.: Nem mindenki szerette a Wagner-muzsikát.
Rossini pl. így jellemezte Wagner zenéjét:
– Szép pillanatai vannak, de rossz negyedórái.

A komolyzene anekdotakincse c. könyv mókás leírásaiból a Schuberthez tapadt sztorikból hozok kettőt rövidítve:
- Schubert előtt Rossini nyitányát dicsérték. Ő azt válaszolta, hogy bármikor tud írni ilyen nyitányt. Egy üveg borba fogadtak, majd Schubert megkomponált azon nyomban egy nyitányt, aztán egy másikat is, és a Nyitányok olasz stílusban címet adta nekik.
Kb. ötven éve Siófokon nyaraltunk. Sziesztázás közben az ÉS-t olvastam. Különösen a rövid szösszeneteket szerettem. Majd összehajtogattam az újságot, és azt mondtam a feleségemnek: ilyeneket én bármikor tudnék írni. Persze nem tettem. Nepotista világban éltünk, esélyem nem lett volna, hogy egy mondat is megjelenjen tőlem.  Emlékszem egy esetre: Egy tábor élményeit verseltem meg kérésre egy rendhagyó házibulin. Kiömlött belőlem. Azt hiszem, énekelni is lehetett valaminek a nótájára. Elkérték tőlem. Másfél évtizeddel később lettlehetőségem megmutatni íráskészségemet.
-  Schubert látogatója unszolja a zeneszerzőt: Igyunk egy kávét! Schubert őrölni kezdte a szemeket. Majd felkiáltott: Magvan! Megvan!, te rozsdás kis kacat! Örömében eldobta a darálót, kipotyogtak belőle a szemek.
Ebből a darálóból dallamok, témák röppennek fel – lelkendezett. – Hallod? Ta-ra-ta, ez az! Itt állsz ötlettelenül, ez a tekerentyű meg azonnal talál neked. A halál és a lányka (d-moll vonósnégyes) témáját hallotta ki a daráló morgásából.
Hát ez az. Hányszor leírtam már, hogy kell egy égi szikra, egy katalizátor, ami beindítja az íróember fantáziáját. Aztán csak le kell írni azt, ami felmerül az ihletett pillanatban.
***
Szeretek játszani. Ha meglátok egy kvízt, valószínűleg nekiugrok megfejteni. Ma pl. egy 30 képből álló virágsorozatot kellett azonosítani teszt formájában. A kihívás szerint, aki ezekből hatot felismer, IQ-ja 130 felett leledzik. Mit mondjak? Nem számoltam, de kb. 20-t jól tippeltem. Kérem szépen hányas az IQ-m? És vajon hányas a virágkertészeké, akik nagy valósínűséggel mindet felismerik.  
Nem kell mindent komolyan venni.
***
Megvan a második irodalmi Nobel-díjasunk is: Krasznahorkai László. Van, aki tud írni, és van, aki nem. Ő tud.

Weöres Sándor 66 c. versében az idősödéssel foglalkozik, „amikor az ember a szemétől nem lát, a fülétől nem hall, a lábától nem jár, a kezétől nem fog”.
Szó se róla, szép felsorolás.
Ráadásul meglehetősen találó is.
Kétségtelen, hogy kopásaink ellenére még próbálkozunk ezzel-azzal.
Ott még nem tartunk, hogy a lábunktól nem járunk, a kezünktől nem fogunk, de életterünk szűkebb, mint ifjonti korunkban.
A költő ajánlást is közöl.
Elsorolja, hogy mit tehetünk továbbra is.
Azt írja, hogy „ekkor végleg befelé kell fordulni”.
Majd hozzáteszi: „Belül sétálni, belül figyelni.”
A belül sétálás alighanem a múlt felidézését jelenti.
A visszaemlékezést azokra az időkre, amikor még hatókörünk – szakkifejezéssel akciórádiuszunk – sokkal szélesebb, sokkal tágasabb volt.
A belül figyelés pedig életünk és környezetünk, világunk dolgain való el-elgondolkozást takarhatja.
Alighanem az olvasás is ide értendő, meg a tájékozódás a különféle csatornák igénybevételével.
Hozzáteszi még Weöres mintegy figyelmeztetve:
„Csak a belső táj ne legyen barátságtalan.”  
Ez pedig arra utalhat, hogy gondolkozásunk legyen pozitív, vegyük észre a szépet és a jót, olvassunk értékes irodalmat, töltekezzünk, ameddig csak megtehetjük.
Magam próbálok azonosulni a kedves ajánlásokkal, s figyelni arra, hogy a belső táj csakugyan ne legyen barátságtalan.
PS. WS bő 75 évet élt, jómagam meg nem rég a 80.-ba léptem.

Az Ószövetség embere számára a föld lapos valami volt, a menny, az „ég bakacsinja” pedig egy félgömb, amiből helyenként világítók látszottak éjszaka. Ha a föld lapos volt, akkor a menny fölfelé jelentkezett. Ha minden világítót összeszámoltak, kb. 5000-es számot kaptak. Az ő Istenük valahonnan onnan, „felülről” vigyázta a földet.
Ma nem gondoljuk laposnak a földet, mert hogy az geoid, nem gondoljuk, hogy csak ötezer csillag motoszkál az égen. Ameddig „ellátunk”, csillagrendszerek milliárdjait számoljuk össze, a galaxisokon belül is „csilió” csillag él, keletkezik és alakul át. A fölfelé kiterjed a gömb minden sugárirányára, a Teremtő immár mindezeknek a megalkotója, és ki tudja, hogy még mennyié és milyeneké. Gondviselője az egész világmindenségnek és fenntartója, ura és szerető gazdája. Következésképpen sokkal nagyobb hatalmasság, mint azt a régiek elképzelhették.
A mai ember nemcsak a hatalmas távolságokat cserkészi, hanem a végtelenül parányiakét is. Az atomok monstrumok az őket alkotó részecskékhez képest. Ha van határtalan nagyság, úgy lehet, hogy van határtalan kicsiség is, amely gazdagságban az univerzummal vetekedik.
Saját testünk szervezettsége is olyan automatizmusokat követ, amelyekről csak halvány sejtelmünk van. Minden élő egy-egy csoda, felfoghatatlan valami, amelynek a belső vezérlése, szervezettsége bámulatra méltó, és alig követhető ésszel: Hogyan képes végbevinni öntudatlanul mindazt a bonyolult tevékenységet, mozgást, amelynek összhangja teszi lehetővé, hogy az egyén életét fenntartsa.
Isten egyre nagyobb a mi szemünkben, mi meg következésképpen eléggé kicsik lettünk az ókoriakhoz képeset.
Mégis hiszünk.
Nem segít, ha elképzeljük, hogy alig vagyunk kevesebbek az isteni udvartartáshoz tartozóknál (Zs. 8,6). Mert annak is igaza van, aki azt állítja, hogy nagyobb különbség van az ember és Isten között, mint a porszem és a Csomolungma között.  
Hatalmasabbakká lettek a magasságok és a mélységek.
Ezek között lavírozunk, és gyakoroljuk magunkat, játsszuk el életünk szereposztását, fejtjük ki emberségünket.
Ez most egy kicsit nehéz volt.
***
Anyagaimban turkálva találtam G. szójátékára 2010-ből.
Azt írja a francia: qui tu ne veux,
úgy ejti, ki-tű-nő vő.
és azt jelenti magyarul: akit te nem akarsz.
Igazi szellemesség. Talán még a tőle hallott egyéb szellemességeken is túltesz.
Pl. én nem vetem meg az ágyamat,
most megyek, és megvetem az ágyamat.    
Húúú.

Ez a gép biztosan orosz, mert elzabrálja a bevitt szövegeket, ha éppen olyanja van. Ma nem először teszi, ezért posztomat lerövidítve hozom, mert nem akarok egész nap a gép előtt ülni.
1. Isten éltesse feleségemet, aki immár 75 éves + néhány órás.
2. Sok foglalatosságunk csúcsa ma az volt, hogy a konyhaszekrények tetején évek óta összegyűlt olajos portól megszabadítottuk e bútorokat. Nem volt könnyű, de eredményes.
2. Elhatároztam, hogy a kapott daloskönyvből napi ötven nótát elolvasok. Tegnap találtam egy Regnum Marianumból ismerőset. Szövegét idemásolom.  
Barna kislány lába szára kum,
kivirított az utcára, kum.
Szeretője, ha meglátja,
három napos hideg rázza, kumma, kumma, kum.

Sárgarépa zöld uborka, kum,
egy tehén még nem egy csorda, kum,
egy tehén még nem egy csorda
az asszony csak oldalborda, kumma, kumma, kum.
(Német dal, Bárdos Lajos karolta fel.)
3. Készítettem néhány fotót is.
4. Tovább folyik a verseim és a viccek kigyűjtése.
Itt mégse az én versemet idézem meg, hanem Zs.-ét.
Így szól:
1.
Lágy zöld altatódalt fújj felém
mely pihe-puha, mint a
zöld lepke hernyója
és üde menta, mint a
fogamosott száj lehe
2.
Csend
Harang csendül
kongása bennem lecsendül
kint ismét minden lecsendesül
ima bennem felcsendül
lelkemen csend ül.

Aki szeret olvasni, annak a könyvek éltető kincsek.
Amikor én még kissrác voltam, a villamosra várakozva az újságárus kirakatában nézegettem az olcsó könyvtár három vagy négyforintos köteteit.
Persze csak a címlapokat láttam, azokon is az igényes néhány vonalas ábrát.
Nyilván a könyv valamelyik jellemző jelenetét mutatta.
Ám három forintom se volt, hogy megvegyem a zsákbamacska tartalmú könyveket.
Különben is egy kötet lehet érdekes, lehet összeszedett mondandójú, lehet félrevezető, lehet izgalmas, lehet szellemes, lehet hanyagul megírt stb. valami.
Pusztán a cím (és a szerző neve) alapján nem lehet megmondani, hogy mit takar egy könyv.
A tegnap kapott könyvek nekem tényleg kedvesek. Az elsőről mindjárt egy szójáték ugrott be.
Ha a Nótás könyv kettészakadna, lenne két félnótás könyvem.
A komolyzene anekdotakincse mindjárt a címlapján hoz egy anekdotát.
Sibeliusét, aki azt mondta: Kritikusnak még sosem állítottak szobrot.
Valószínűleg igaza volt, bár a mai világban már semmi sem meglepő.
A címről a bevezetésben ezt olvasom: Az anekdota francia eredetű szó, mai jelentése: jellemző eset, egyéni mozzanat.A könyv tele van hosszú és rövid anekdotákkal.
Gondoltam, egyet most itt megosztok közülük. Na nem egy hosszút:
Egyszer a díszpáholy mögötti folyosórészen álltam – mesélte Sullivan–, és az aznap műsoron lévő darabomból dúdolgattam egy dallamot.
– Ide figyeljen! – fordult hozzám egy érzékeny öregúr. – Én Sullivan muzsikájára fizettem be, nem az önére!

Ha lakoma, akkor nagyasztal az étkezőből a nappaliba, a hátsó szoba vendéget fogad, az ott ketyegő két óra kiakolbólíttatik, a lakoma végeztével a mosogatógép négy turnusban pucoválja el a koszos edényeket, az átrendezés fordítva végbemegy. J esetben senki nem felejt nálunk semmiféle dolgát. Észnél kell lenni, mert aztán jön a fanyalgás, hogy ezt is akartuk volna, azt is szerettük volna.
Ma minden rendben zajlott le. Minden szervezetten flottul ment, s estére minden a helyre került.  Még egy mosogatóciklus hátra van. De hát az már igazán semmi. Az ünnepi asztalt 12-en ültük körbe.
Mindenki jóllakott, eleget evett, eleget ivott, eleget mesélt, eleget hallgatott, eleget látott, eleget mulatott, eleget zenélt, eleget nevetett.
Tücsi volt 75, én korábban 79. Egy napot se akarunk letagadni.
A felköszöntő zene a 21. sz. alkotása. Benne a gyerekek és unokák szövegei, versikéi, akik a leckét feladták az AI-nek, kérve egy repet. Meg is kapták, benne a zenei invenciókat átadó L. munkája, stb. Meghallgattuk, leesett az állunk [ma úgy mondják, a pofánk leszakadt].
Nagyon kedveltük, többször meghallgattuk.  
D. most kezdett el klarinéton tanulni. Bemutatkozott első alkalommal. Hogy az milyen behízelgő hangú hangszer. Maga a csoda.
Még sok öröme lesz a fiúnak benne.
Mindent összevéve vidám vasárnapunk kerekedett.
***
Nem írtam arról, hogy a mise T.-ért mondatott, utána kapott egy lelkesítő áldást. Kedves színfoltjaként tartjuk számon ezt az aktust is.
***
Csak megjegyzem még, hogy Zs.-tól kétféle zenei könyvet kaptam (A komolyzene anekdotakincse, ill. Sárosi Bálint Nótáskönyve), mindkettővel nagy örömöt szerzett.  Még biztosan meg fog jelenni egy-egy sztori a blogomban, ha Isten is úgy akarja.