Mickey webnaplója

a versekből:
Szürke
Szürke az ég és szürke a föld
szürke ma minden itt s odafönt ó
Mért van ez így? Mért van ez így?
Mért van ez így?

Szürke a házfal, szürke panel
Szürke egérke ott szalad el ó
Mért van ez így? Mért van ez így?
Mért van ez így?

Szürke a flaszter, szürke az út
Szürke a járda, szürke a kút ó
Mért van ez így? Mért van ez így?
Mért van ez így?

Szürke a kémény, szürke a füst
Szürke a kályha szürke ezüst ó
Mért van ez így? Mért van ez így?
Mért van ez így?

Szürke a padló, szürke a pléd
Szürke a felhő, szürke a kép ó
Mért van ez így? Mért van ez így?
Mért van ez így?
***
 Jákob (kétsoros)
Égbe nyúló örök létra
Jákob vágyik öröklétre.
***
A Hej, halászok nótájához
3. Hát a keszeg mit eszik,
ha a hálóba teszik?
Nem eszik az egyebe-et,
petrezselyem gyökeret.

4. Hát a gyökér mit eszik,
ha a halból kiveszik?
Nem eszik az egyebet,
mint satnyító szereket.
***
Kánikula
Mostanában
naponta
onta
a Nap
forróságot,
tikkasztó meleget.
Eleget.

***
viccesek
4you – elménckedik az angol, U2 olvasunk az együttesről, vagy mi a juhtúró. Nekem az juhtott eszembe, hogy a magyar is képes beszámozni szövegét. 1et értesz velem? Ez nem az én 5letem, mindenesetre 6ásos. A táncversenyről így tudósítanék: Versenyben a par2rültjei. Itt spa8sizmában nem lehet boldogulni, s az se táncoljon, a9sét ebédelt, mert elnehezült testtel nem lehet táncolni. Megtudtam, hogy megszülve ter7 a mellettem ülő spi4esre megy. Belefeledkezve a táncosok nézésébe véletlenül összetörtem a po3.
Stb., stb.
***
Előbb a nyuszika ért a tóhoz, a róka egy kicsit a villanyszereléshez is.
***
A kétpúpú tevét az egypúpútól az különbözteti meg, aki akarja.
***
***
Mindenki elment itthonról. Fiam, lányom, feleségem. Én kiírom egy cetlire az asztalra, hogy elmentem tüntetni. Ez lesz a szövege:
TI IS ELTŰNTETEK.
ÉN IS EL. – TÜNTETEK.

- Apám még emlékezett a kántorböjtre, amelyet ádventben is tartottak.
A kántorböjt (quattuor temporum a. m. „négy évszakos böjt”) évi négyszeri böjtös időszakra utal, amelynek idején  visszafogottság, ima és alamizsnálkodás jellemezte a böjtölőket.
Magyar elnevezése a latin quattour „négy” kiejtésbeli eltorzításából származik: a kántorokhoz nincs köze. Adventben Szent Lúcia (december 13.) utáni szerdára, péntekre és szombatra helyezte őket az egyház annak idején.
Megszűnt.
- Olvasom a szociális testvérek beszámolóját a második világháborús élményeikről.
Többek között elmesélik, hogy  egy alkalommal viszontagságos gyaloglás után éjfél után estek be az őket váró plébániára.
Bár éhesek voltak, és kínálták is őket étellel-itallal, evés nélkül feküdtek le, mert a reggeli misén szentáldozáshoz kívántak járulni.
Akkoriban még éjféltől számított a szentségi böjt.
Ez rövidült le az idők során három órára, majd egy órára. 
- A pénteki nap emlékezés Krisztus nagypénteki kereszthalálára.
Gyermekkoromban egyértelmű hústilalom volt életben (tojást, halat lehetett fogyasztani.) Ma már választható a hústól való megtartóztatás, de imádság/jótett is megfelelő az emlékezéshez.   
- A helyi plébánián évek óta heti egy alkalommal vehetünk részt hajnali misén.
Mindig szerda hajnalban.
A korareggeli hat órakor kezdődő misét szokás roráténak nevezni, noha nem az.
A rorate kezdetű latin nyelvű, egész adventben azonos szöveggel elmondott Mária-votívmisék tartása adventben megszűnt.
De megmaradt a szokás, hogy fel kell kelni, a korai miséhez, nálunk heti egy alkalommal.
Ám van, ahol naponta tartják ezt a hagyományt.
Így jutunk el a karácsonyhoz, amely nem a mi születésnapunk, hanem a betlehemi kisdedé.      

A mai nappal összegereblyéztem az innen-onnan előkandikáló rímes anyagaimat. Egyesítettem a korábbi három fájlt. Már most látszik, hogy itt-ott ismétlődések vannak benne. Ezeket megpróbálom kiszűrni, ami megmarad, az is egy kötetnyi spontán verspróbálkozás. Némelyikük csakugyan el van trafálva.     
A vicceket már korábban kigyűjtöttem.
Lehetne még a nyelvi finomságokat elkülöníteni,
lehetne az egymondatos gondolatokat kioperálni (maximák), és
lehetne az összeállt gyerekszájakat tematizálni.
Hát persze.
Egyszer fejezetenként elmélkedtem a Biblián. Ez is további lehetőség.
Ami a kigyűjtések során még szembeszökő volt, a rokoni történetek, anekdoták sora, amely külön érdekesség lehetne.
De hát mindez idő, fáradság, szerkesztést kívánó macera, és nem biztos, hogy bármi értelme volna.      
***
Tegnap Mányba buszoztunk baráti találkozóra.
Nem véletlenül hívják nomádoknak mintegy 60 éves közösségünket. Szanaszét szóródtunk az idők során. Legrégebbi kapcsolatom B. Lacival adódik: 1958 óta ismerjük egymást, és járunk egy közösségbe. Nyolcvanadik életéve környékén szóródik a csoport életkora. Ez nem érdem, de teljesítmény – ahogy szokták mondani.
Még vagyunk, még beszélgetünk, még regnumi közösséget alkotunk, még tudunk egymásról. Azért kopásaink egyre nyilvánvalóbbak. Találkozásaink mégis az öröm légkörében zajlanak. Humor nélkül ezt a kort csak a teknősbékának sikerül megérni.
***
Már odafelé mentünkben tapasztaltuk a busz zötyögésén kívül a táj ködbe burokolódzásának a kísérletét. Hazafelé jöttünkben már fogható köddel találkoztunk. Próbáltam a homály lelkét megragadni fényképeken. Többé-kevésbé sikerült.   
 

Valami kedves dologról volna jó beszámolni, de egészen másba botlottam bele. A „kérődzés”-be. Szeretem nézni a nívós focimeccseket, de nagyon nem szeretem látni a pálya szélén rágózó mesteredzőket. Megértem, hogy idegesek a pályán történő manőverek miatt, tőlem rágógumizhatnak is, csak ne mutatná a kamera, merthogy nem képernyő elé való a látvány. Engem zavar, és gondolom, hogy nem vagyok vele egyedül.
Még kínosabb, amikor a közlekedési eszközön utazom, és a velem szemben ülő nonstop rágógumizik. Attól az, hogy nézek jobbra-balra, csak éppen a velem szemben ülőre nem nézek, mert nem vagyok kíváncsi a kérődzésére. Az általános felfogás, azt hiszem, ráerősít arra, hogy nem kívánatos társaságban rágózni.
A kérdés csupán az, hogy társaságnak számítanak-e az utasok, vagy sem. Mit is olvasok a neten?
„A rágózás társasági helyzetekben általában udvariatlannak számít, hiszen az arc mozgása, hangos rágás és a fogak eltűnésének a látványa figyelmet keltenek. A rágózás helyes etikettje magában foglalja, hogy ne rágózzunk nyilvános helyeken, az asztalnál és beszélgetés közben.
Hozzáteszem, szerintem a tömegközlekedési eszközökön se. A buszt Kosztolányi, Márai még társaskocsinak nevezte. És akkor a társaskocsin utazók az alkalmi társaság.
Hát ezért.
És még egy érv.
 A rágózó ezt a tevékenységét fontosabbnak tartja, mint az érintkezést a társaival. Igazán tiszteletlenségnek tekintem ezt a tempót. Bár lehet, hogy tévesen ítélem meg a szitut.   
***
Rita unoka elsős. Ma tanulta az iskolában: mama, mami. Meg is kaptuk a rajzos szavakat telefonnal fotózva.
Gondolnak ránk, és mi is gondolunk rájuk szeretettel. A telefonos kapcsolattartás persze csak kényszermegoldás, de sokkal több a semminél, ha már a tényleges találkozások értelemszerűen ritkulnak a növekvő terhek miatt, s a kötelezően megfutandó körök miatt.
***
Olvastam Lackfi János versét, amelyet Arany J. V. László c. költeményének a ritmusában írt.
Remek.

Olvastam már korábban is a második világháborúról szóló beszámolókat.
Több gulágot megjárt emberét, Polcz Alainét.
És most is olvasok egyet, Slachta Margit és társainak a dokumentumokat sorakoztató kötetét (Időablakok). Benne Budapest ostromával, benne a kitörési kísérlettel, benne a mérhetetlen sok szenvedéssel, és benne a rommá lődözött fővárossal.
Nem sajnálták sem a németek, sem az oroszok, sem az Antant hatalmai, sem az amerikaiak. Olvastam benne kegyetlenkedésekről és nagylelkű megnyilvánulásokról. Kitelepítésekről és kivégzésekről.
Amikor a ma dúló közel-keleti és ukrán-orosz frontokról látom a képeket a tévében, óhatatlanul összevetem magamban a hazai szörnyűségekkel.
Az emberi rosszon is túlmutató gyalázatosságokat dokumentál a kötet, de megcsillan benne az emberi szolidaritás, empátia, és értékesség is. Hány embert hurcoltak meg valamilyen oknál fogva. Mekkora tömegekkel végeztek a nyilasok, a németek, az oroszok, s ki tudja, még milyenek.
Ma se békés a helyzet. Folynak a csaták, és folyik a háborúra uszítás, mégpedig az érdekek mentén. Kikérem magamnak, miként Laár András tette, hogy fehérgalléros hitványok ártatlan embereket a vágóhídra tereljenek.    
Bár érdekel a dokumentumsorozat folytatása, várom, hogy befejezzem a könyvet, és sokkal békésebb olvasnivalót kapjak a kezembe. Pl. a Mit ad Isten c. kötetet.
***
A Parlando új számát olvasom a képernyőről. Összeszedett anyagokat hoz a zenei élet világából, de egyre kevesebb nekem ismerős névvel találkozom a lapban.
Említi Comensoli Mária írását Kodályról. Az ötvenes években tanította G-t is zongorázni,
Tardy László összegyűjtött munkáit, aki ugye emeritus karnagya a Mátyás-templomnak.
Említi, hogy 90 éve született Pejtsik Árpád gordonkaművész, aki a Kereskedelmi Főiskolán is tanított egy időben.
90 évesen elhunyt Sáry József, akinek a miséjét megtanultuk és előadtuk.
Még néhány név ismerős, akikhez személyes közünk nem volt: Pl. Kocsis Zoltán, pl. Fischer Anni.
  


  

Rober C. Castel cikket írt a MN-be, melyben a béketeremtést gátló tényezőkkel foglalkozik. Anélkül idézem meg írását, hogy kitérnék az egyes pontok kifejtésére.  Főbb megállapításai címszerűen felsorolva a következők:
- Az első akadály az információs aszimmetria (mást ért egyes fogalmakon a két fél)
- A második a „feltámadásért való hazardírozás” fogalma (egyik fél csodában bízik)
- A harmadik a szervezeti tehetetlenség (egész intézményrendszer áll a háború szolgálatában.)
- A negyedik akadály pszichológiai természetű. (Ki lesz a vesztes, hogy fogadtassa el a nemzettel)
- Végül az identitás ágas-bogas problémaköre is. (nemzetek identitási kérdéseinek kusza halmaza)
A „mikor lesz már béke?” kérdés rossz – írja a szerző.
A helyes kérdés az lenne: hogyan lehet lebontani a „tankcsapdákat”, amelyeken fennakadhatnak a tűzszüneti tervek, és hogyan lehet lebontani őket? A katonai nyomás önmagában nem elég.
***
Amit ír, azzal bőven egyet lehet érteni. De szerintem itt nincs vége az akadályok felsorolásának.
További fontos kérdés: Cui prodest? Ki(k)nek az érdeke a háború folytatása?
Nemzetközi cégeké,
fegyvergyárosoké,
fegyverkereskedőké,
pénzmágnásoké,
zavarosban halászók szűkebb-bővebb körének az érdeke?  
Le kell számolni azzal is, hogy a háttérben meglapuló (előbbiekben felsorolt) érdekcsoportok a saját jószántukból nem fognak lemondani szokott profitjukról.
Keményebb harcra van szükség velük szemben, mint a kábítószeresekkel folytatott véget érni nem akaró küzdelem során.
Ma egyes politikusok és a háttérhatalom vívja harcát, s nem látszik háborújuk vége.
Az meg pláne nem látszik, hogy melyik fél fog győztesen kikerülni: a koncért folyó csetepaté hívei, vagy a békét teremteni vágyó politikusok.

Vénségemre keveset alszom. Fél ötkor kidob az ágy, este meg a rendelkezésemre álló öt-hat sportcsatorna valamelyikén focimeccset nézek kb. 11 h-ig. Tegnap a Fradi-Fenerbahcse mérkőzése előtt felejtettem magamat. Végignéztem a fordulót.
A Fradi szerencséjére 1:1 lett a végeredmény. Igaz, hogy Varga B. megint fejelt egy gólt egy szögletből beívelt labdát juttatva a hálóba, de az is igaz, hogy a törökök sec perc alatt egyenlítettek. A török vezető szerint Varga fejeseit nem lehet kivédekezni. Ha eléri a labdát, nagy valószínűséggel a kapuba továbbítja. (Ha fellöknék, az tizenegyesgyanús volna mindenképpen.) Ami pedig a kontrát illeti, a törökök úgy jöttek át a magyar védőkön, mint kés a vajon. Ettől kezdve kínlódás volt a meccs. A magyarok védekeztek, a törökök támadtak. Labdabirtoklást és passzokat illetően az ő javukra billent a mérleg.
A meccset látva nekem egy visszatérő kérdés megválaszolása villant a fejembe.
Jó barátom többször elmesélte, amit apjától hallott. A mese a következő: A magyar, ha van egy forintja, azon gondolkozik, hogy hogyan költhetné el. Ha a svábnak van egy forintja, azon töri a fejét, hogy hogyan szerezhetne még egy forintot.
Van ebben igazság.
A magyar szalmaláng?
Nem tudom.
A magyar futball és futballistái semmivel sem rosszabbak, képzetlenebbek, sem gyengébbek más nemzetek futballistáinál. Miért van bennem mégis az, hogy mihelyt vezetéshez jut csapatunk, elkezdek tartani attól, hogy nem leszünk képesek megtartani előnyünket. Talán az említett herdáló mentalitás rejlik mögötte. Amint itt az előny, lazábbra vesszük a mérkőzést. Ellenfeleink pedig güzü módjára teszik a dolgukat lefújásig. Tegnap is a frász tört ki, mert a 90 percre jött a ráadás, a ráadásra még egy kis ráadás, közben röpködtek a sárga és piros lapok. Sikerült kivédekezni a rohamokat. De igen messze jártunk attól, hogy újabb gólt szerezzünk.
Köze volna a dolognak még ahhoz, hogy nemzetünk fejét elég kitartóan ütögetik a magukat nálunk különbeknek tartó államok vezetői.
Lehet, hogy nem tudunk lelkileg szuverénekké lenni?
Meglehet az is.

Ha ritkulófélben is, de olykor még beruccanunk a város közepére.
Ma a város szélén kezdtünk, a helyi boltban, majd több fordulót tettünk.
Az első néhány száz métert megspóroltuk szokás szerint autóval.
A buszmegállóban a rendszeresített koldus belemarkolt a zsebébe, és megpróbálta megfelezni kollégájával a maréknyi száz- és kétszázforintost. A másik fickó – jó húsban lévő középkorú pasi – a kényelmesebb részt választotta: a megállóban üldögélt a padon.
A busz Pest felé a már felújított felüljárón vágtatott át (visszafelé még tereltek bennünket).
A hármas metrónál nem ellenőrzött senki, kivéve a célállomást, ahol immár a mozgólépcső alján szűrték a jónépet.
A Belvárosban tett sétánk során feleség megtekintette az Aranypókot, és megtalálta, amit keresett. Tovább sétáltunk, el – egészen a Kálvin térig.
Ott a kínainál is talált magának egy pulóvert. (Nem mondhatja ezután, hogy nincs egy rongya sem. Magam láttam, hogy vesz egyet öt rongyért.)
Én közben-közben kedvemre gyártottam a fotókat meg-megállva.
Azt látom, hogy a főváros hasonlóképpen megújult, mint Párizs annak idején, Ch. de Gaulle főnöksége idejében.
Hazafelé még elugrottunk a henteshez.
Beszerző körutunkat rövid időre megszakítottuk, mert ebéddel is él az ember.
Majd folytattuk utunkat az üzletközpontba, ahol vettünk ezt-azt, mígnem a készletvizsgálat nézegetését megunva immár csakugyan hazajöttünk.
Érzem is a forgómat rendesen.
Be is fejezem mozgalmasságunk eme epizódjának leírását.
***
Tegnap megint láttam néhány meccset. Szerencsére nem a Liverpool-Eindhoven találkozót. saját otthonában porolták el  a Poolt 4:1-re.
Némi vigasz, hogy az egy gólt Szoboszlay szerezte csapatának. 

Van nekünk egy faliképünk, rajta a monarchiabeli Magyarország, amelyiken hegyeink, a Kárpátok vonulatai rajta vannak, és amelynek határa az Adria volt. Hogy ma ránézek e térképre, a 21. zsoltárt  idézi fel bennem dallamával együtt: „Elosztották ruháimat maguk között, köntösömre sorsot vetettek.”
Csakugyan ez történt.
Amikor OV megbeszélést folytatott Amerika elnökével, biztosan szóba jött Trianon, amelynek döntését tudomásom szerint az USA sose írta alá. Orbán azt említette Trump elnöknek, hogy az ország körülharapdálása többek között azt is jelentette, hogy elestünk nyersanyagainktól, el a természeti kincsektől, az ércbányáktól, az erdőségektől, a kőolaj-lelőhelyektől. Nem maradt semmink, és így kellene talpon maradnunk az európai nemzetek között.
Olyasvalami ez, mintha kitépném a szöcske lábait és ráparancsolnék, hogy ugorjon.
Annak lehettünk tanúi, hogy az amerikai elnök megértette OV helyzetértékelését, és támogatólag állt az ország problémáinak a megoldásához. Pl. nem vonatkozik ránk az orosz gáz és olaj importtilalom.
Mikor érik meg a nemzetek tudata arra, hogy felhagyjanak egymás kizsákmányolásával?
Majd egyszer?
Soha?
Nem tudom.
Valami miatt jól esik egymás gyötrése?
Az ilyenek fenekednek az olyanok ellen, és viszont.
Kicsiben, és nagyban.
Pedig lehetne egymás támogatása is, kicsiben és nagyban.
Tegnap olvastam azt is, hogy a 2. VH-ban a deportáltakkal milyen embertelen módon jártak el egyesek.
Azt is tegnap olvastam, hogy a vh-ban egy amerikai gép legénységét megtizedelte egy ellenséges támadás. Egy német pilóta üldözőbe vette a szitává lőtt amerikai gépet, mellé ment, és látta, hogy halottak is vannak a legénység soraiban, és hogy a fiatal pilóta fiú halálra váltan vezeti a roncsolt repülőjét. Megesett rajta a szíve, és az óceán fölé terelte az ellenséges gépet. Mellé repült, mutatta az irányt Anglia felé, szalutált az amerikai legénynek, aki megmenekült. A német meg visszafordult. Évtizedekkel később sikerült egymásra találniuk. Akkor a német már Kanadában élt. Jó barátok lettek. A történet annyira szép, hogy akkor is szívmelengető, ha nem történt meg. A cikk állítja, hogy valós a sztori.
Úgy legyen.

Azzal kell kezdenem, hogy Isten éltesse a Katalinokat, akiket ismerek, és azokat is, akiket nem ismerek. A közmondás szerint, ha Katalin kopog, karácsony locsog. Nemcsak a karácsony locsog, hanem én is, aki a közmondásban rejlő magaslabdát lecsaptam, írván és közzétévén, hogy ha Katalin kopog, akkor kinyitom az ajtót. Nincs ebben semmi rendkívüli, csak a nyelv hajlékonyságának a meglovaglása. Szeretem az efféle meglepetéseket.
Katalin nemcsak november 25-én van, hanem április 29-én is, előbbi alexandriai, utóbbi sienai Szent Katalin ünnepe. Valamiért a mai dátum „a” Katalin-nap védőszenttől függetlenül – és kész.
Igazából nem tudom, hogy melyik keresztnévhez tartozik több ünnep vagy emléknap. Talán a Máriához, talán a Ferenchez. Utóbbiak sokan vannak, néhány eszembe jut közülük: Paolai, Assisi, Xavéri, Camporosso, Szalézi, Cabrini…
Még érdekesebb lehet belekukkantani abba, hogy ki kiknek a védőszentjük.  Néhányat ide írok:
csillagászoké Domonkos
cipészeké Crispin
adószedőké Máté
állatorvosoké Keresztelő János
asztronautáké, sofőröké Kristóf
bélyeggyűjtőké Gábriel
haldoklóké József
házmestereké Theobald
kispapoké Borromeo Károly
kardműveseké Mauricius
Eddig a hitelesített lista.
Ahonnan másoltam, valaki a papíromra vetette: az igazmondóké Gyurcsány Ferenc.
Alighanem ő a kakukktojás.