Mickey webnaplója

Másképpen sült el a dolog, mint ahogy szerettem volna.
Mert mi is történt?
Olvasom a párbeszéd portálon a következő szöveget, melyet az egyik szerzetes fogalmaz. Idézem: „Szeretném összeszedni azokat az embereket, akik csatlakoznának a NEM PANASZKODÓK KLUBJÁ-hoz! Amikor 17 évvel ezelőtt visszajöttem Japánból, nagyon elcsodálkoztam azon, hogy a magyarok mennyit panaszkodnak. Lehet, hogy meg is van az okuk rá, de azokat az okokat Japánban is meg lehet találni. Ők mégis nagyon ritkán panaszkodnak.”
A bejegyzés több mint 30 kommentet kapott. Elég kritikus hangvételűeket is.
Pedig az idézett szöveg a szívemből szól.
Amennyit hallottam a japánokról, abból az derül ki, hogy feltétlenül harmóniában kívánnak lenni egymással. És ez nagyon pozitív.  Olykor-olykor belülről majd szétveti a méreg a kívülről mosolygós embereket, merthogy indulataikat leplezniük kell – mindenáron. Azt is mesélik, akik közöttük éltek, hogy ezeknek a mindig mosolygós embereknek nehéz megtudni az igazi véleményüket, mert – látszólag – alávetik magukat a közösségnek, meg akarnak felelni: mindenképpen.
Ez persze az európai embert ingerli.
Persze megint Karinthyhoz fordulok tanácsért. Az ő impresszionista versét japán ember is írhatta volna. Íme:
Mily szép foltok a budai hegyek!
…
Ni, látok egy sárga villamost.
A Duna mily szép, kék szalag
S egy sötét nyílás az út, az alag
S mily friss, lila nyakkendője van annak az urnak, ott
Ki most a hídról a Dunába ugrott.
S mily szép az a kékhajú nő
Ki után, mint fekete folt futok.
Mily sárga, szép folt az a nő
S mily szép, kék folt a képemen az a folt
A pofontól, mit férjétől e percben kaptam volt.
Nos, így képzelem el kb. a japánt, a nem panaszkodót.
Emlékszem, egy kollegára, aki szintén mindent próbált pozitívan magyarázni. Eladdig, hogy majd megőrjített, amikor a szurokfeketét szépséges sötétfehérnek mondta. Olyan ideges lettem, mint Gárdonyi novellahőse.
Hogy az ilyen volt?
Az öreg a csárdában iszogatta üvegből a borát, amikor a zivatar elől fedelet kereső népes kerékpáros diáktársaság érkezett, és kezdett körülötte zajongani. Az öreg nem szólt semmit, bár rosszul tűrte őket. Történt pedig, hogy egy légy került az olykor elszunyókáló öreg betyár palackjába. A diákok lesték, mi lesz már most. Az öreg tán föl se nézett, csak fogta az üveget, és lehúzta a bort legyestül. Erre aztán kitört a diákokból a nevetés.           
Az öreg megérezte, hogy őt röhögik. Felpattant a székét hátrarúgva, hatalmasat ütött az asztalra az öklével, mire a legények hanyatt-homlok kimenekültek a csárdából.
És most vissza a témánkhoz.
Hiába tudom, hogy a csapatmunkának kedvez a mosolygós hangulat, az egyetértés, a felmerülő gondok türelmes megbeszélése, hiába tudom, hogy az országot teszi tönkre az eluralkodó keserűség, az örök intrika és kritika.
Mi ilyenek vagyunk: Felfortyanó méregzsákok.
A japánok pedig csendben fojtogatják egymást a tatamin. Nem tehetünk arról, hogy rossz japánok vagyunk, miként a japánok sem tehetnek róla, hogy – ha kell, ha nem – mosolyognak, „mint a kínai fatojás”.
Vágyom nem panaszkodni, vágyom mosolyogni. De nem mindenáron.
Lefojtódni sem szeretnék.     
Hogyan leszek akkor így klubtag?
Nem tudom.