Ki akarom dolgozni a témát valamennyire részletesen. Nem most, és nem is egy poszt terjedelmében. De mivel előjött ez a gondolat, úgy döntöttem, hogy érdemes vele foglalkozni. 
Indulásképpen leírom, hogy nem Rákosi, nem is Sztálin, hanem Szent Pál fogalmazza meg: „Aki nem dolgozik, ne is egyék.”
Csak gondolatébresztőnek szánom, amire Bálint Sándor három kötetet szentelt: (Ünnepnapok c. sorozata) tele vagyunk keresztény településnevekkel, …keresztúrokkal, szentekről elnevezett földrajzi nevekkel, szokásokkal, melyek a vallásunkhoz kötődnek, betlehemezés, búzaszentelés, stb., növénynevekkel, pl. Jézus-szíve virág, Júdáspénz.
Állandósult attribútumokkal, melyek a köznyelvbe mentek át. Árulkodó Júdás, hitetlen Tamás, tamáskodik, pálfordulás, „nagy a forgalom a damaszkuszi úton”.
Képzőművészetünk jelentős hányada bibliai témájú, a szentek tiszteletéhez köthető, de meg kell említenem a zenét is. Annak legalább három ágát, a népzenét, melyek lecsapódása az egyházi népénekek, a  lamentáló dallamok; a komolyzenét, melynek képviselői sűrűn próbálkoztak misék írásával, motetták, oratóriumok írásával; s utóbb megszületett a vallásos könnyűzene is feledhető és örökzölddé lett anyagával.
Kiszakíthatók-e József Attila vagy Ady költészetéből csonkítás nélkül az ún. istenes versek? Kiszakíthatók-e Weöres Sándoréból? Nem, nem és nem.
Ha mégse viszem végbe a fentiek alapos elemzését, annak csak egy oka lehet. Minek bizonyítani azt, ami nyilvánvaló? Minek emlegetni Európában, hogy ha vallásos hagyományainak a lenyomatait kivonjuk belőle, alig marad valamilyen számottevő profán érték. Egyáltalán van ilyen?
Ha csak turistaként bebarangoljuk Európát, óhatatlanul belebotlunk a templomokba, melyek mindenféle korokból fennmaradtak, tanúsítva: ebben a térségben a transzcendencia kitapintható, a legkülönfélébb stílusokban látható, hallható – részben a zenékben, részben a folyamatos hivatkozásokban.
Még majd gondolkozom a dolgon.