A képekkel ugyanaz a helyzet, mint a svéd gyerekvers bélyeggyűjtőjével. Egy kiló új bélyeg akkora tömeg, hogy egy életre megutáltatja a gyűjtővel korábbi hobbiját. Ugyanezt éreztem sokszor, amikor még el-ellátogattam nagy képcsarnokokba, kiállítótermekbe, múzeumokba. Az intézményeknek érthető okokból muszáj gazdag anyaggal előrukkolniuk, mert akik elzarándokolnak oda, huzamos időt szoktak eltölteni, ha már vették a fáradságot és messze földről felkeresték a kiállítás helyszínét. Mégis zavarba ejtő a színek-formák kavalkádja, ha egyszerre zúdul az emberre. Mit lehet tenni? Célszerű végigrohanni a felhozatalra hanyag és gyors pillantást vetve, hogy kiválasszuk azt a néhány remekművet, amit tüzetesebben is meg szeretnénk nézni. Valahogy úgy, ahogyan egy szép tájba bele tudunk feledkezni, úgy kell(ene) megállnunk egy-egy kép előtt, egy-egy szobor előtt, hogy hagyjuk magunkra hatni. Mert mint említettem, a kevés általában több mint a sok. A lakásban körülnézve egy jól eltalált helyre kerülő kép feltárja szépségét. Sok mindentől függ ez. A kép és a falsík méreteitől, a háttér színétől, a kép és a fal színviszonyaitól, a kép helyigényétől.
Nem prédikálnék erről, de nincs egy hete, hogy kép érkezett a címünkre kedves művész barátunk jóvoltából, aki immár negyed százada festi egyazon témáját, a műtermet. Többször ajánlották neki, hogy váltson témát, de nem teszi. Azt hiszem, igaza is van. A legtöbb ember egy képet birtokol. Az ilyennek pedig teljesen mindegy, hogy a művész még hány hasonlót alkotott. A műtermek igazán lecsupaszított formájukat mutatják, a színek összhangját megvalósítva. Ezen a keretet is értem, melynek színei a képhez vannak hangolva.
Váli Dezső, mert róla van szó, képeinek nagyjából a felét nem ítéli elvárásainak megfelelőnek, és kíméletlenül felfűrészeli őket. A megmaradtakat keretezi, és értékesíti. A képek kereteit is maga készíti, így ezek teljesen kézi munkák. Egy becsületes művész kezének alkotásai. Így tekintek a kapott képre, így próbáltam neki helyet keresni. Hogyne tenném annak a művével, aki ars poeticája szerint „a remekműnél egy pillanatra felvillan Isten köpönyege szegélye”.
Most a színek harmóniájában felvillanni vélem ezt az érintettséget. Úgy látom, hogy falunk eddig a képre várt. Úgy értékelem, hogy otthonra talált és jól érzi magát nálunk az a kép, amely egy pillanatra felvillantja Isten köpenyének a szegélyét. Ezáltal van benne valami közös az ikonokkal. 
(A poszt egyenesen következik abból, amit Kommunikálunk c. korábbi írásomban jeleztem.)