Mickey webnaplója

Jó öt év kihagyás után felkaptam a kerékpárra, és úgy tettem, mint aki biciklizik. Cél nélkül szerettem volna néhány percet gyakorolni (ha már szabadságra jöttem, legyen valami értelme), hogy hogy is kell pedálozni. Már nem vagyok a régi, mert nagyon is régi vagyok. A kerékpár összement (én szét), a kormány alacsonyan van, s megerőltető a tekerés. Néhány tétova kanyar után rutinból a Duna-part felé vettem irányt. Szerencsémre jó keményre pumpálták a gumikat, merthogy a hepehupás földút 110 kilótól egyenesedett alattam. Kissé elszoktam az út rázásától, a sok a muslicától, és itt-ott a táj is megváltozott. Csinosabbak lettek a telkek, a házak, hatásosabb az árvíz elleni védekezés, több helyütt találkoztam flaszterezéssel az út során. Egyebekben a távolság megnőtt, az emelkedők mind idegesítően megmagasodtak, s elég fárasztó volt a töltésen végiggurulni, az Ezüst-patakig. Ami változatlanul szép, az maga a Duna, a perspektíva (na jó – a távlatok), a madarak, volt köztük dolmányos varjú, sirály, tőkés réce, és talán csér vagy valami ahhoz hasonló. Kellemes őszi langymelegben kerekeztem a szokásos távot a szokástól eltérően hosszú idő alatt. Már hazafelé tartottam, amikor szembejött egy régen látott kedves pasas. A pillanat tört része alatt ismertük fel egymást. Csak üdvözlésre maradt idő. Csak a kölcsönös szevasz-szevasz hangzott el tehát, de tekintetünk találkozott, és azt súgta: mindketten az egészségünk fenntartása érdekében biciklizünk. Persze lehet még jobb a tempó, mégis úgy vélem, a kerületi bajnokságon csak akkor indulok az eredményesség reményével, ha lassúsági versenyt hirdetnek. Mindent egybevéve abban maradtam magammal, hogy azért hetente újra kellene cangázni. Hogy miért?
Csak.