Amikor már nagyon unja a prózai ételeket, nyolc éves unokánk megfogalmazása, melyet utánozhatatlanul egyedi hanghordozással ad elő, így hangzik: „Nincs valamilyen finomság?” 
Mivel én a második gyermekkoromban leledzem, újabban nemegyszer idézem őt: Nincs itthon valamilyen finomság?
És képzeljétek, szokott lenni. A legkülönbözőbb finomságok szoktak lenni.
Szerb kekszkarikák az üzletközpontból; Tücsi ilyen-olyan alkalommal kapott finomságai, melyeket ide meg oda dug (azután elfelejtkezik róla). Ha nagyon rágom a fülét, kutatóútra indul.
Így került elő egy hónapokkal korábban lejárt érvényességű finomság, egy lengyel desszert: csokoládéba mártott aszalt szilva. Egy ültő helyünkben kivégeztük a lejárt csokoládé alatt szunnyadó aszalékokat.
Más alkalommal már tudta, hová kell nyúlnia, hogy elővegyen néhány csokiba mártott Diana-cukorkát. Bár ne mártották volna bele. Sokkal célratörőbb volt a korábbi, a hagyományos dianás cukorka. Élményszámba ment a cukorba gyömöszölt sósborszesz cukorburkát szétpattintani. Csakúgy spriccelt a kis adag szesz a szánkban szanaszét.
Mindegy, ezt is letudtuk, noha vélhetően ennek nem járt le még a szavatossági ideje.
A frigó ajtaján fityegő fél Tibi csokival nem sokat lacafacáztunk. Hiszen volt egy finomság, és mi végeztünk vele. 
De kit érdekel bármiféle finomság ilyen meleg időben? 
Senkit, azaz majdnem senkit. 
Mi előkotortuk tegnap a fagyasztóból a benne lapuló jégkrémeket, és egy-egy pálcikát kézbe kapva újabb finomsághoz jutottunk. 
Nem is sorolom tovább. Vagy mégis?          
Micáék hazajőve hoztak magukkal egyfajta, leginkább kuglófra emlékeztető, de lekvárral töltött süteményt (sogenannte Crostatine, olasz). Reggel a csomagot nyitva találtam.
Meg se kérdeztem, hogy nincs-e valamilyen finomság, mert költői kérdésemre előre válaszoltak: Felbontották, megkezdték, elöl hagyták, hogy arra járva fogyasszunk belőle, ha akarunk.
Én akartam.
Nos, barátaim, ki vele: Nincs valamilyen finomságotok?