Közös blogunkból átemelve
Sok mindennel jellemzik az emberi természetet. Pl. azzal, hogy egyedül az ember képes a humorra, a szívből jövő kacagásra. A műfaj széles spektrumon helyezkedik el. Az archaikus mosoly nyugalmat, egyfajta belső megelégedettséget áraszt. Még nem biztos, hogy a rekeszizom emelkedésével jár, de afelé hajló magatartás. A nevetés pedig egyértelműen a rekeszizom ütemes mozgásával jár. Ez a mozgás a szívet jótékonyan masszírozza, ami kifejezetten infarktusgátló szer. Nem is kellene gyógyszerpótló hatásán túlmenően foglalkozni a humor jó hatásával. Elégnek kellene lennie a gyógyhatás komolyanvételének ahhoz, hogy a köztévé, közrádió mindennap minden órájában megeresszen egy-két humoros szöveget, hogy az emberek egészségi állapotát társadalmi méretekben javítsa. Ez kutyakötelessége is volna. Legfeljebb a gyógyszer-biznisz szívná a fogát. Talán nem is volna baj. (Az ebből fakadó kockázatokat és mellékhatásokat pedig elintézhetné kapun belül.)
A humor és a nevetés fokozódhat a röhögőgörcsig akár. Megírta Karinthy a Röhög az egész osztály c. krokijában hogy milyen is az obligát nevetés. De felnőttek között is előfordul. Jó tehát a mértékletesség.
Azt is írhatnám, hogy a humor az élet fűszere. Elég belőle egy csipetnyi, de súlyos mulasztás a mellőzése. Gondoljunk a sótlan ételekre, vagy a sótlan fapofákra.
Joggal nem törekszem a teljességre, egy poszt terjedelmére való tekintettel. Amit mégis fontosnak vélek megemlíteni, az a különféle nációk és a viccek, humoros dolgok viszonya. Hiteles helyről hallottam, hogy Japánban nincsenek viccek. Nem is értik, hogy mi nevetni való van a blődliken stb. Próbálom érteni őket. Mindenen udvariasan mosolyognak, de nem a vicceken. Megint más a fanyar angol humor, más a testesebb német humor, megint más a francia szellemesség, és megint más a magyar. Meglepődve hallgattam valakit, aki azt fejtegette, hogy a magyar viccek zöme a káröröm kifejezései. Van ebben valami. „Úgy kell néki, jól megjárta, ha-ha-ha.”
Még a gyerekmesék közé is befészkelte magát. A három kismalac c. mese Disney feldolgozásában a malacok erre a szövegre táncikálnak: „Orron ütjük, gúzsba kötjük, letörjük a derekát, fejbe verjük és kilökjük, hogy kitöri a nyakát.” Persze a farkasról van szó. Értelmes ember fogalmazta meg, hogy utálja az egyes társadalmi csoportokat, vagy nemzeteket gúnyoló vicceket. Van abban is valami. Hiszen tele vannak előítélettel. Azért ne öntsük ki a lavórból a gyereket is. Vannak nagyon jó viccek és humorral átszőtt történetek, poénok.
A németek szeretik a hasznos kézikönyveket. Egy ilyen egyszer a kezembe akadt. Hatalmas tömegeben ontotta a világ minden részéről összegyűjtött vicceket, anekdotákat, humoros sztorikat.
Érdemes volna a magyarokat is megörvendeztetni egy efféle enciklopédiával. De hogy mi számít jónak, humorosnak, nem is olyan egyszerű a határvonalát megvonni. Találkoztam már olyan viccgyűjteménnyel, amelyet végig olvasva még csak elmosolyodni sem tudtam. Szigorú tudomány a humor.
Ki nem bírom, hogy a végére valami konkrét történetet ne csatoljak. Én Mark Twainnél olvastam, az itt álló pedig egy ’tegnapi’ változata.
„Tisztelt Területi Egyeztető Bizottság!
1962-ben nősültem. Özvegyasszonyt vettem feleségül, akinek volt egy felnőtt leánya. Apám gyakran ellátogatott hozzánk, minek az lett a vége, hogy feleségül vette mostohalányomat.
Ezek után természetesen mostohalányom lett a mostohaanyám, az apám pedig a vejem.
Apám feleségének, illetőleg a mostohalányomnak, aki egyben az anyám, született egy fia, akinek ezek szerint a mostohatestvére vagyok, mivel a mostohalányom anyjának vagyok a férje, és így a feleségem lett a nagyanyám.
Időközben azonban a feleségemnek is született egy gyermeke, aki apámnak a sógora lett, nekem pedig a nagybátyám egy személyben, mert ha a mostohaanyám testvére a fiam, akkor magamnak az öreg apja vagyok. Kérem megítélni családi pótlékot a gyerekemnek, illetőleg a nagybátyámnak.”
Aki végig tudta követni a leírást, annak kitűnő a koncentrálókészsége.
A humor és a nevetés fokozódhat a röhögőgörcsig akár. Megírta Karinthy a Röhög az egész osztály c. krokijában hogy milyen is az obligát nevetés. De felnőttek között is előfordul. Jó tehát a mértékletesség.
Azt is írhatnám, hogy a humor az élet fűszere. Elég belőle egy csipetnyi, de súlyos mulasztás a mellőzése. Gondoljunk a sótlan ételekre, vagy a sótlan fapofákra.
Joggal nem törekszem a teljességre, egy poszt terjedelmére való tekintettel. Amit mégis fontosnak vélek megemlíteni, az a különféle nációk és a viccek, humoros dolgok viszonya. Hiteles helyről hallottam, hogy Japánban nincsenek viccek. Nem is értik, hogy mi nevetni való van a blődliken stb. Próbálom érteni őket. Mindenen udvariasan mosolyognak, de nem a vicceken. Megint más a fanyar angol humor, más a testesebb német humor, megint más a francia szellemesség, és megint más a magyar. Meglepődve hallgattam valakit, aki azt fejtegette, hogy a magyar viccek zöme a káröröm kifejezései. Van ebben valami. „Úgy kell néki, jól megjárta, ha-ha-ha.”
Még a gyerekmesék közé is befészkelte magát. A három kismalac c. mese Disney feldolgozásában a malacok erre a szövegre táncikálnak: „Orron ütjük, gúzsba kötjük, letörjük a derekát, fejbe verjük és kilökjük, hogy kitöri a nyakát.” Persze a farkasról van szó. Értelmes ember fogalmazta meg, hogy utálja az egyes társadalmi csoportokat, vagy nemzeteket gúnyoló vicceket. Van abban is valami. Hiszen tele vannak előítélettel. Azért ne öntsük ki a lavórból a gyereket is. Vannak nagyon jó viccek és humorral átszőtt történetek, poénok.
A németek szeretik a hasznos kézikönyveket. Egy ilyen egyszer a kezembe akadt. Hatalmas tömegeben ontotta a világ minden részéről összegyűjtött vicceket, anekdotákat, humoros sztorikat.
Érdemes volna a magyarokat is megörvendeztetni egy efféle enciklopédiával. De hogy mi számít jónak, humorosnak, nem is olyan egyszerű a határvonalát megvonni. Találkoztam már olyan viccgyűjteménnyel, amelyet végig olvasva még csak elmosolyodni sem tudtam. Szigorú tudomány a humor.
Ki nem bírom, hogy a végére valami konkrét történetet ne csatoljak. Én Mark Twainnél olvastam, az itt álló pedig egy ’tegnapi’ változata.
„Tisztelt Területi Egyeztető Bizottság!
1962-ben nősültem. Özvegyasszonyt vettem feleségül, akinek volt egy felnőtt leánya. Apám gyakran ellátogatott hozzánk, minek az lett a vége, hogy feleségül vette mostohalányomat.
Ezek után természetesen mostohalányom lett a mostohaanyám, az apám pedig a vejem.
Apám feleségének, illetőleg a mostohalányomnak, aki egyben az anyám, született egy fia, akinek ezek szerint a mostohatestvére vagyok, mivel a mostohalányom anyjának vagyok a férje, és így a feleségem lett a nagyanyám.
Időközben azonban a feleségemnek is született egy gyermeke, aki apámnak a sógora lett, nekem pedig a nagybátyám egy személyben, mert ha a mostohaanyám testvére a fiam, akkor magamnak az öreg apja vagyok. Kérem megítélni családi pótlékot a gyerekemnek, illetőleg a nagybátyámnak.”
Aki végig tudta követni a leírást, annak kitűnő a koncentrálókészsége.
Utolsó kommentek