1991 tavaszán valamilyen humanitárius meggondolásból és az OLI jóvoltából egy hónapos német alapképzésben vehettem részt Münchenben az SVD magasra nőtt házában. Máig megvan az a műanyagcsík, amelyre kinyomták a nevemet: Nikolaus Gyorgyovich, amely az ajtónkon díszelgett, s amely most a nappali ajtaján díszeleg. Először a sokadik emeleten kaptunk szállást, kétszobás apartman volt, a havas hegygerincre néző kilátással. Micsoda esztétikum volt. Majd, hogy megürültek a tanulóknak szánt cellák, odaköltöztettek bennünket. Lényegesen szerényebb berendezéssel és alapterülettel. Részesei lehettünk a bajor konyha gazdagságának, ittuk a Paulaner sört, megnézhettük a hatalmas várost, persze mindenekelőtt tanulhattuk a németet, a germanizmusokat, a ragozások rendszerét. a der, die, das szeszélyes mivoltát. A városban kétsávos kerékpárúton száguldoztak a biciklisek. Ha gyalogos merészkedett az útjukra, csengettek és kiabálva méltatlankodtak. A lakosztályunk közelében a világháború előtti hatalmas fenyvesben jártunk. Ellátogattunk a Dachau-i koncentrációs táborba, de voltunk szépséges helyeken is. Egy alkalommal pl. a Duna forrásvidékén. Alighanem át lehetett volna gázolni a folyón. Meglátogattuk Landshut városát. Mindenütt patikális rendet tapasztaltunk az utcákon.
Szép élményekkel gazdagodtunk.
A ház kapcsolódott a szerzetesek templomhoz. Modern épület volt, szinte rideg betonépület. Mindenesetre naponta jártunk német misén részt venni, német prédikációt hallgatni.
Most mégis csak egy valamire szeretnék fókuszálni.
Hogy sokszerűen belekóstoljunk a német valóságba, kaptunk egy-egy rádiót, amelyből az adók sokasága ontotta a német szót. Magam a leginkább a Bajor Klassik Radiót szerettem hallgatni, bár ott kevesebb szó hangzott el, viszont a népszerű muzsikák végtelen sokaságát ontotta. Igazán kellemes órákat töltöttem társaságában. Utóbb vettem egy sztereó kétkazettás rádiót, s azon hallgattam a klasszikus zenét. Vettem kazettákat is, hogy felvegyek egy-egy darabot, amely különösen is tetszik. Hazahoztam, sokszor meghallgattam, s tudja csoda, mi lett a kazettával. Azt vélem, hogy törölték gyerekeim, s mást vettek rá, mert egyszer csak nyoma veszett a felvételnek, s többé soha nem találtam meg. Az a feneség, hogy Beethoven igen sok szonátát írt, így a keresése nem volt túl könnyű. De megtaláltam. Arra emlékeztem, hogy G-dúrban írt opus. Íme. A Sonata No.20 in G Major, Op.49 No.2. Ennyire bonyolult a mű jelzése.
***
Zene.
Ezek után természetesen a fülbemászó zongoradarab: Beethoven: Sonata No.20 in G Major, Op.49 No.2
https://www.youtube.com/watch?v=W7WpjF2VILE
2020.10.09. 10:39 emmausz
Münchenben
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://emmausz.blog.hu/api/trackback/id/tr1116233214
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek