Nemzeti ünnepünk van, lévén március 15. Már tegnap kitettem a zászlót a ház falára, miként 30 éve mindig. Meglepődve tapasztaltam korábban is és most is, hogy szinte nincs is zászló a többi sorház oldalán. Amit eddig nem vettem észre, csak most, hogy kicsit jobban odafigyeltem, az az, hogy a házak egyikén se látok zászlótartót. A miénken érdekes módon beköltözésünk óta van. Ez, ha nem is teljesen, de némileg érthetővé teszi, miért nem tűznek zászlót a házakra. A globalisták szerint én bizonyára „magyarkodom”. Hogyne, hisz itt élek.
Ez az ünnep mindenesetre lényegesen visszafogottabb, mint az egyéb években volt. A pandémia miatt kevesen mozdulnak ki otthonról. Így kevesebben hordanak kokárdát, alig vehetnek részt az állami trikolór felhúzásán. Hol van a Nemzeti Múzeum előtti sokadalom. Hol a fehér térdzoknis kisiskolások sorfala? (Most 12 fok van és szeles az idő).
Marad a lecsupaszított lényeg: „Itt az idő, most vagy soha.”
E szavak a mindenkori jelen felelősségére, fontosságára figyelmeztetnek. A jelenben érdemes élnünk, a jelen lehetőségeit megragadnunk, a jelen kihívásai között helytállnunk. (A mindenkori jelen a kegyelmi idő számunkra.)
Egy remek kötetke került a kezembe, Christian Schwarz írása (MAGÁTÓL, bevezetés a természetes közösségfejlődésbe). Egy helyen ezt írja: „A közösségben akkor következik be minőségi változás, ha az emberek életében is bekövetkezik.”
Mi mást is kívánhatnék honfitársaimnak, ezen az ünnepen, mint hogy az évszázados átkot, a magyar specialitásnak számító széthúzást fejezzük be. Ha ez sikerül, létrejön a minőségi változás mind társadalmi szinten, mind pedig az egyes polgárok szintjén.          
/ És addig? addig nincs megnyugvás, / Addig folyvást küszködni kell / – hogy stílszerűen fejezzem be szösszenetemet.
***
Az utcák meglehetősen üresek. Vajon csattan-e a vicc jelen körülmények között?
Két bolond sétál a zárt kórházudvaron. Az egyik sértődötten morog:
- Ki könyökölt belém?
Mire a másik:
- Honnan tudjam ekkora tömegben?
***
A viccmesélőkről Prokop is megemlékezik: „A mesélő konokul ismétli viccét. Akik társaságában élünk, sziszegünk, borsódzik tőle a hátunk. Messze az ötvenedszeren túl hallom a kínos ugyanezt téveszthetetlen hiányosság nélkül. Mi törzstagok mennénk inkább már akárhová. Mindnyájan rabok vagyunk.”
Hát hogyne… teszem hozzá. Mert kíméletlenül jön a vicc: „Nem tudom, hogy meséltem-e már nektek, hogy az egyszeri embernek iker fiai születtek…”
A folytatást szóról szóra kórusban el tudtuk volna szavalni.