A mai nap (márc. 18.) is úgy indult, mint a többi. Talán azzal a különbséggel, hogy ma a járvány elhunytjainak a száma meghaladta a korábbi napi csúcsot. Müller Cecília, szegény azzal biztat, hogy még két nehéz hét. Persze ezt is csak valószínűsíti. Mi mást is tehetne? Bennem azért a még szoc. mantra munkál: „Elvtársak, még három nehéz év van hátra”. Aztán – mint a csúszózsaluzás – ráépült a következő három nehéz év, és aztán újra. A pandémiával kapcsolatban ne legyen igaz. „Legyen vége, legyen béke már.”
Mert most nincs.
A kormánynak a fejére olvassák a sok elhalálozást. Ugyan mit tehet a kormány, hogy a fertőzésnek ne essenek áldozatául az idősek, s mások se? Egyet tehetne, azt, hogy más elhalálozási okot nevez meg. Az időseknek számos krónikus, végzetes betegségük van. Országonként eltérő, hogy kiket tekintenek a pandémia, kiket pedig egyéb bajaik áldozatának.
Minket is megsuhint a koronavírus itt-ott.
K. lányunk és R. vejünk túlesett a betegségen.
Öcsém sógora Amerikában elhunyt a pandémia miatt.
Mai hír, hogy É. lányunk francia apósa, B. (90) kórházba került a vírusfertőzés miatt, és súlyos az állapota. Oxigént kap és morfiumot. Hihetőleg az egész család fertőzött lett, teszteredmény holnap. B. nyolc gyerekét nevelte fel, hosszú időn keresztül özvegyen.
Esetével kapcsolatban P. Nemeshegyi SJ kijelentése merül fel emlékezetemben, aki kérdésemre, hogy miért szenved a világon oly sok ártatlan, azt felelte, hogy az ártatlanok szenvedése felette nagy titok. Nem tudunk mást elképzelni, minthogy az ártatlanok szenvedése a szeretet ára.
Elég Krisztus szenvedésére gondolni, akinek igazán nem volt semmiféle vétke. Élete során folyamatosan jót tett az emberekkel. Meg is kérdezte üldözőitől: Ugyan melyik jótettemért akartok megölni?
Az ember elnémul, és empátiával gondol a szenvedőkre, azt kívánva, hogy Isten erősítse meg őket kiszolgáltatottságukban, s vegye körbe irgalmas szeretetével.
(PS.: Pépé B. elhunyt este nyolc előtt. Nyugodjék békében! Sokan siratják, siratjuk.)
Épp ezt olvastam: „A halál is csak hajnala valami elképzelhetetlen újnak? Születtünk, hogy búcsúzva csodákra ébredjünk? Mindjobban kínoz a milyen, az el nem odázható kérdés.” (Prokop)