Mickey webnaplója

Vége a húsvéti nagy fellelkesültségnek, ami nem jelenti, hogy nyom nélkül elpárolog hatása, inkább csak annyit jelent, hogy elárad valahol bennünk, s visszatérünk a hétköznapokra. Majdnem dolgos hétköznapokat írtam, ami nemcsak közhely, de jelen helyben járásunkban nem is fedi a teljes valóságot. A valóságban visszatértem kifogyhatatlan Prokop-köteteimhez, és meglepve veszem tudomásul, hogy a hármas hivatást magáénak tudó szerző mennyire szókimondó. Olykor saját kudarcait sem rejti véka alá. Naturalistább, mint én a posztjaimban.    
Két kalandját másolom ide illusztrálásképpen:
1.Nagy vendégeskedés után hazaszállítanak kocsin. Fölpuffadtan. Majdnem szétrobbantanak a fölgyülemlett gázok. Kétségbeesetten , minden erőmből szorítva, nehogy Eolusz szelei hangos viharrá erősödjenek, fegyelmez udvariasságom. Mekkora megkönnyebbülés, mikor kulcsozok, és ajtó mögött érezvén magamat, a bendőmbe zárt orkán nem veti ki ablakom. Pályát tévesztetten rezesbanda trombitása lehetnék.
NB. Húszévesen a Goldberger Textilgyárban dolgoztam Óbudán. Egy éjszakai műszakban odajött hozzám az egyik melós, hogy elmesélje, hogyan járt. A János-hegyen kirándult, amikor is rájött a hasmars. Körülnézett, és elkeseredett. Minden bokorban egy család, egy szerelmes pár, egy baráti társaság. Már vagy negyedórája futkosott ide-oda, míg végül talált egy félreeső helyet. Hatalmas megkönnyebbüléssel szabadult meg a hasában keletkezett űrnyomástól. Azt próbálta értésemre adni, hogy egy biológiai kényszer sikeres megoldódása mennyivel nagyobb felszabadultságot okoz bármi egyébnél.
2. Prokopé a szó: Halászlé gyönyörei közben szájamból a lábam alá ejtettem egy hosszú tésztaszálat. Lehajoljak? Leleplezzem ügyetlenségem? Zavaromban a mellettem ülő tapasztaltabb bajtárs nyugtatott: Ne izgulj! Ilyenkor két megoldás is ajánlható. Vagy odalököd a lehullott ételt szomszédod széke alá, vagy óvatosan talpad kerengő mozgásával beledolgozod a perzsaszőnyeg rovátkái közé.
Kommentár: Van ilyen. Hányszor fordul elő, hogy az étkezésnek csaknem a végén sikerül leönteni a patyolat tiszta terítőt vörösborral, zsíros étellel. Aztán jön a kínos és kényszeredett mosolygás. Nem baj, úgyis… trallala, trallala.
Fama est, hogy az olaszok egy része tálaláskor direkt lepöttyinti az abroszt, hogy senki ne érezze magát vétkesnek utóbb ügyetlenkedése miatt. Megjegyzem, hogy ha már bepiszkoljuk a terítőt, jobb rögtön az étkezés elején, mert milyen az már, hogy csaknem sikerül tisztán végigenni a fogásokat, s a végén rútul megjárni. Olyan, mint utoljára meghalni a már-már kivédett járványban, vagy a háború utolsó napján elesni a harcokban.
Az is előfordult már (60-as évek), hogy a főiskolai tanulmányi kirándulás alkalmával a társaságot többek között palacsintával kínálta a vendégfogadó. Volt, aki már nem bírta megenni, s érthetetlen módon az asztalon üresen álló porcelánvázába tömködte a finom csemegét.
Nem is folytatom.