Mickey webnaplója

Fene tudja, hogy miért, álmomban vagy ébren (már az se világos), de valamiért felmerült egy régi történés. Apánk már meghalt, anyánk elindult velem a Nagy Lajos király útra, ott is egy szabóműhelybe, karján apám régi sötétkék télikabátjával, és arra kérte a mestert, hogy szabjon belőle gyerekméretű télikabátot. A méretek felvételéhez előállított engem. A szabó megalkotta a kisebb kabátot, kivagdosva a kopott részeket. Méretes volt ez a kabát, és mégse. Gombjai felnőtt kabát nagy gombjai. Zsebei szintén elég nagyocskák. A hideg ellen viszont jól védett.
Nos, igen, akkoriban társadalom volt csak, fogyasztói jelző nélkül. Hány cipőnek vágták ki az orrát, akik nem tudtak gyereküknek újat venni, hogy a gyerekcse lábujjait ne nyomja a cipő. Hány inggallért fordítottak ki a nők, mert újat venni nem állt módjukban, s a kopott rész belülre kerülvén az ing tovább szolgálta gazdáját. Hány asszony tartott tésztás napot mosás előtt, hogy a tésztalé szolgáljon neki keményítőként.    
Amit lehetett, megjavítottak, legyen az textilnemű, stoppolandó zokni vagy rádió, háztartási gép. Egyszer, amikor éppen nálunk tartózkodott francia vejünk, az elromlott tévénk javításához kijött a tévéműszerész, és elég hamar, elég méltányos árért üzemképessé tette. A francia fiú elképedt, hogy a szerviz náluk még megfizethető. Elmesélte, hogy apja padlásán legalább öt színestévé vár kidobásra, mert valamiért nem működik, de olcsóbb újat venni, mint a régit megjavíttatni.
Így éltek tőlünk nyugatra évtizedekkel előbb, és így élünk most már magunk is. A termékbőség akkora, hogy egy-egy örökösödés alkalmával súlyos gondot jelent, hogy mi legyen az örökölt dolgok sorsa. Kinél hogyan férnek el, és főleg minek. Pazarlásunk az égig ér.
Valaki erősen fogalmazva a közelmúltban mocskosnak nevezte a fogyasztói, haszonközpontú világunkat, hétköznapjainkat.
Csakugyan Mefisztónak volna igaza: Eladó az egész világ?