Mickey webnaplója

Amennyire realitás a találkozások öröme, ugyanannyira realitás a búcsúzások vibráló kellemetlensége. Nehéz az elszakadás, de normális: valóságként kell vele számolni.
Nyilván benne van az érkezésben az, hogy sértetlenül sikerült eltalálnia a társaságnak hosszas út után hozzánk. A távozás kellemetlensége viszont az összecuccolás fáradságától kezdve hosszas kocsiba zártságot ígér, és a másfélezer kilométer letekerésének elkerülhetetlen fáradalmait. Országokon átívelve célszerű lehetne a repülőút, de a reptérig és a reptértől való közlekedés komplikálja a dolgot. Az autózás a háztól házig történő közlekedést biztosítja, s általában könnyen el lehet helyezni a legszükségesebb dolgokat a kocsi csomagterében. De hát hosszan tart az utazás, és meglehetősen veszélyes is, hiszen az átlagsebesség 100 km/h körül van.
A sofőr elfáradhat, de ki nem hagyhat egyetlen másodpercre sem vezetés közben, mert végzetes baleset lehet a következménye.
Amikor hosszabb útra indulok, sóhajtok egy „Isten nevében”-t. Eddig megúsztuk ép bőrrel.
A jezsuiták példája is vonzó.
Induláskor egy Ave Mariával fordulnak az „Úti Boldogasszony”-hoz, hogy legyen oltalmukra útközben. Ezt teszik immár évszázadok óta, rendjük alapítása óta. A szokást hazahozták Magyarországra.
A negyvenes években Reisz Elemér tartományfőnök, Feszty Masát kérte fel, hogy fessen egy Úti Madonna-képet, hogy a háború utáni nyomorult viszonyok közepette a templomuk előtt elhaladók egy-egy fohásszal égi pátrónájukhoz fordulhassanak. A kép egyik példánya máig megtalálható a Mária utcai templom bejáratától balra.
Magam is élek az ő hagyományukkal, oltalmat kérve, lévén az okozott – akár az elszenvedett – baleset olyan ostoba dolog.
Mindezt azért vetettem képernyőre, mert a franciák ma indultak haza mérföldlépő Citroënjükkel. Isten óvja őket útjuk során, s azt követően is!