Mickey webnaplója

A Belső utakon c. beszédgyűjtemény írott változatát olvasom. Tudott újat mondani:
Pál Feri írja:
- Azt mesélte egy idős jezsuita (szerintem Nemes Ödön):
Már40 éve Japánban éltem, amikor megkaptam a diagnózist: hogy rákos vagyok. Bent feküdve a kórházban egyszer csak feleszméltem: A rák nem egy probléma, hanem egy titok. A rák egy titok, amire rácsodálkozom: Ha jönni akarsz, akkor gyere! A szemléletváltás következtében néhány hónapon belül teljesen meggyógyultam.
és még:
- A házaspároknak illik közös céljaiknak lenniük. Egy feleség e kérdésre így sóhajtott fel: Szerintem mi évek óta egyetlen közös célt sem fogalmaztunk meg.
Elgondolkoztató.
Popper Péter írja:
- Szent Ágoston mondta: tudom a jót, és mégis a rosszat cselekszem.
Hát lehet, hogy ő is mondta, de Szent Pál már sokkal korábban megtette előtte.
Ami viszont nagyon elgondolkoztató megfogalmazás:
- Két viselkedési problémát lehet begyakorolni:   Az egyik a karitatív, segítő, gondoskodó, a másik a moralizáló attitűd.
„Mondok egy példát. Hazamenve a férj így szól feleségéhez: Képzeld elhagytam a kocsikulcsot, nem tudtam vele hazajönni.
A moralizáló feleség azt mondja erre: Mert olyan rendetlen vagy, hogy az rettenetes, itthon is mindent szanaszét hagysz, nem csoda, hogy elvesztetted a kocsikulcsot is.
A segítő attitűdű feleség pedig így szól: Szegény drágám, nyugodj meg, van itthon pótkulcs.
- Egy olyan párnál, ahol az egyik felvet egy problémát, a másik pedig moralizálni kezd, mikor lesz azonos szintű a kommunikáció?
Semmikor.
Ezek a beszélgetések csak párhuzamos monológok lesznek…
Ha nem hangolódnak egymásra kommunikatív szinten, az a kapcsolatot előbb vagy utóbb meg fogja ölni, formálissá teszi, megszűnik a közös élményvilág.”
Hát milyen igaz, milyen igaz. Deske egy alkalommal kitért erre.
Ami tilos a házasságban: mert te mindig…, mert te soha…