Ötvenhárom éve ezen a napon már elhoztam a zsakettet a kölcsönzőből.
Délelőtt elugrottam az esküvős menyasszonyi csokorért (15 szál gerbera), és el a hidegtálakért.
Az alkalmas borok már nagy mennyiségben a leendő feleség lakásában voltak. Jöttem-mentem gőgösen a gangon. P. megállított:
- Nem látszik rajtad, hogy izgulnál, légy szíves, és legalább egy kicsit légy feszült!
Azt hiszem, hogy nem lettem feszültebb.
Arra figyeltem, hogy minden időben, rendben legyen, mert fél négyre a Domonkosok templomában kell lennünk, ha nem akarunk elkésni a saját esküvőnkről.
Minden klappolt.
Fél négyre ott voltunk teljes díszben, elég sok rokonnal.
És vártunk, és vártunk kb. negyed órát, mire az előző esküvőről távoztak az érdekeltek.
Elkezdődött a szertartás.
A Mátyás-templom ifi kórusa énekelt, Tardy László vezényelt, Ella István orgonált, Cs. magnóra vette, Koós fotós tette a dolgát, mi meg azt mondtuk, hogy holtáiglan, holtomiglan igen.
Rég volt, szép volt, az alkalomról zömmel fekete-fehér képek készültek.
Az alkalmas bor estig elégnek bizonyult, a szendvicsek elfogytak, mi meg egyszerűbb szerelésben Pestszenterzsébetre indultunk, mert este bulit rendeztek P.-ék az új házasoknak. (Aznap három pár esküvője volt köreinkben.)
Örömködtünk egymásnak, majd szállásunkra térve konyakot ittunk a nagy ijedségre.
Azóta közös háztartásban élünk. Növekedő, majd kirepülő gyerekeink négyen lettek, az ő utódai tizenegyen.
Ha tehetik, meglátogatnak minket unokástul, vagy nélkülük.
Sose elég belőlük.
Meg is morgom rendszeresen:
- Ezek sose jönnek!
Ami persze nem igaz, de jól esik mondani.
Ma – böjt lévén – tejes kakaóval koccintottunk a következő ötven évre.
Utolsó kommentek