Lapozom blogom, tallózok a posztok között, kigyűjtést végzek. Sajnos nem teljeskörű az analízis, de így is számos érdekességre bukkanok. Pl. a családi algoritmus él még. Legkisebb unokám tán még nincs a felsoroltak között: MK a 1244 sz. unoka. Én apám második gyereke vagyok, s kikövetkeztethető, hogy a mi gyerekünk negyedik gyerekéről beszélek.
Bele-beleolvasgatván a posztok tömkelegébe, számos „gyerekszájat” rögzítettem egykor.
Leírásuk nélkül feledésbe mentek volna.
Pl. L., amikor még nem ismerte az elváló igekötőket: elkaplak, elkapj, megfogj!
Bl. Á.-t Zezének hívta, bezzeg D. ugyanőt Kükünek.
Hintázáskor azt játszottam, hogy közeledéskor kiáltottam: Menj innen, távolodása után meg: gyere ide!
És a lengő hinta következetesen engedelmeskedett. L. unoka erre utalva mondta: Nagypapa, gyere, „menjinnenezzünk”. Micsoda nyelvi lelemény.
Ugyanő: veszekedjünk a labdáért = focizzunk, és még:
a gitárhangolót a fára kell „csipiszteni”.
D. szerint a lámpa „fafu”, a virsli „cicrcli” volt.
MK. alig beszélt valamit, amikor már a Boci boci tarkát énekelte. Kicsit módosított hangokkal:
Tati tati taata. Jól állt neki.
És még folytathatnám.
Miközben a versszerű képződményeimet söpörtem össze, jutottam arra, hogy párhuzamosan egy kötetnyi jó viccet is kigyűjthettem volna. Ám nem tettem, csupán el-elmosolyodtam rajtuk, amikor rájuk bukkantam.
Külön öröm meghallgatni a youtube-on azokat a zeneszámokat, amelyekre a posztokban hívom fel az olvasó figyelmét. Szeretem-muzsikák ezek.
De hát nem szabad telhetetlennek lenni.
Türelmem véges, munkám befejezhetetlen, de szívesen bajlódok vele.
Szememet elég rendesen igénybe veszi a sok apróbetűs lejegyzés.
Utolsó kommentek