Mickey webnaplója

Vannak olyan művek, amelyeknek az elején tiltó rendelkezés olvasható. A könyv szerzői jogokat hangsúlyoz, kilátásba helyezve, hogy szankciónál minden technikával történő másolást, igézést. Mások lehetővé teszik, de kikötik, hogy a forrást köteles feltüntetni a használó. Megint mások listát készítenek arról, hogy hányan hivatkoztak publikációjukról. Ez háromféle fokozat. Talán közük is van egymáshoz, amennyiben az engedélyt kérők egyszersmind hivatkozók is, és ez a munka hasznosságát bizonyítja.
Engem mindenesetre zavar az engedélyeztetés tortúrája. Megnehezíti a műhöz való hozzáférést, mindenképpen lelassítja a publikálást. Csak körülírni lehet a mű gondolatait, idézni nem szabad.
Cui prodest? – kérdezi a régi római.
Kinek az érdeke? – kérdezem én.
A mű ismertségét a belőle vett idézetek előmozdíthatják. Vagy tévednék? A recenzor kezét mindenesetre megköti a kiadói merevség.
Ugyanilyen hármasságot vélek a szerzők és a kiadók kapcsolatában.
A szerző befizeti a kiadónak a megjelentetés költségét, vagy jelentős hányadát.
A szerző nem fizet be semmit, de nem is kap honoráriumot irodalmi munkájáért.
A szerző honoráriumot szed a kiadótól a kiadás jogáért. Kiveszőfélben van. Jókai még az egy kötetéért kapott honoráriumból házat vett telkestül. Hemingwaynek pedig szavanként fizettek dollárban, centben.
Egy alkalommal magánkiadónak küldtem biztatásukra egy kéziratot. Szakértőjük érdemesnek tartotta kiadásra, s közölte, hogy ez nekem mennyibe fog fájni. Persze elutasítottam a kérést azzal, hogy én munkámmal letettem az asztalra, ami tőlem telt. A kiadás nem az én dolgom. Ha a könyv nem él meg, ne adják ki, ha pedig nyereséges, akkor foglalkozzanak vele. Egy fillért se vagyok hajlandó fizetni a kiadásért. Levelemet persze válasz nélkül hagyták.
***
Ma olvasom, hogy január a legdepressziósabb hónap. Ami igaz, ma is borús az idő. Oldásaként kedvenc képemet osztom meg, a krakkói Irgalmasság bazilika üvegablaka fotóját. Legyen szép napotok!