Mickey webnaplója

Visszaolvasgatva korábbi posztjaim százait, arra jöttem rá, hogy túl tömények. Sokszor humorosak, de legtöbbször túlontúl gondolatgazadagok. Ma ezek oldására kivételt teszek. Néhány zeneszerző anekdotáját hozom a lehető legrövidebbre fogva:
- Dvořák legatyásodott. Sarasate, aki a szláv táncokat játszotta, felkereste a pihenőjét töltő öregurat, és megkérdezte tőle, volna-e még oly műve, amit előadhatna.
- Nézze meg azt az iratcsomót – mutatott egy halom papírra Dvořák. – Lehet, hogy ott talál valamit.
Talált.  A Humoreszk volt köztük.

***
A Manon előadása után, amelyen a tenor fél hanggal lejjebb énekelt, Massenet a színfalak mögött találkozott az énekessel, aki megszólította: - Kedves Mester, remélem meg volt elégedve?
– Ó, hogyne, hogyne! – így Massenet. – De mondja, hogy tudott énekelni ezzel a szörnyű zenekarral, amely egész este fél hanggal magasabban játszott?
***
G. Faurét kinevezték a konzervatórium igazgatójának. Ő nagyon is tudatában volt beosztása méltóságának. Mindennap taxival érkezett a konzi elé, melyet az előző metróállomáson fogadott fel.
***
…Elgar sétált, amikor egy vándorzenész a Salut d’Amour-t játszotta, igen szépen. Elgar örömében előhúzott zsebéből egy félkoronást. A meglepődött hegedűs felé nyújtotta, és megkérdezte:
- Tudja, hogy mit játszik?
- Igen. A Salut d’Amour-t Elgartól – felelte amaz.
- Tegye csak el. Ez több, mint amennyit Elgar valaha keresett vele – mondta a zeneszerző.
***
Sarasate-t vacsorára hívta egy hölgy „a hegedűjével együtt”.
- Kedves hölgyem, válaszolta –, én boldogan elmegyek, de a hegedűm nem szokott vacsorázni.
***
Kedves ismerőse megkérdezte Adelina Pattit, hogy miért nem énekel soha Wagner-szerepet. Ő ráemelve szép szemét a kérdezőre, egyszerűen visszakérdezett:
– Bántottam én magát valaha?
***
NB.: Nem mindenki szerette a Wagner-muzsikát.
Rossini pl. így jellemezte Wagner zenéjét:
– Szép pillanatai vannak, de rossz negyedórái.

A komolyzene anekdotakincse c. könyv mókás leírásaiból a Schuberthez tapadt sztorikból hozok kettőt rövidítve:
- Schubert előtt Rossini nyitányát dicsérték. Ő azt válaszolta, hogy bármikor tud írni ilyen nyitányt. Egy üveg borba fogadtak, majd Schubert megkomponált azon nyomban egy nyitányt, aztán egy másikat is, és a Nyitányok olasz stílusban címet adta nekik.
Kb. ötven éve Siófokon nyaraltunk. Sziesztázás közben az ÉS-t olvastam. Különösen a rövid szösszeneteket szerettem. Majd összehajtogattam az újságot, és azt mondtam a feleségemnek: ilyeneket én bármikor tudnék írni. Persze nem tettem. Nepotista világban éltünk, esélyem nem lett volna, hogy egy mondat is megjelenjen tőlem.  Emlékszem egy esetre: Egy tábor élményeit verseltem meg kérésre egy rendhagyó házibulin. Kiömlött belőlem. Azt hiszem, énekelni is lehetett valaminek a nótájára. Elkérték tőlem. Másfél évtizeddel később lettlehetőségem megmutatni íráskészségemet.
-  Schubert látogatója unszolja a zeneszerzőt: Igyunk egy kávét! Schubert őrölni kezdte a szemeket. Majd felkiáltott: Magvan! Megvan!, te rozsdás kis kacat! Örömében eldobta a darálót, kipotyogtak belőle a szemek.
Ebből a darálóból dallamok, témák röppennek fel – lelkendezett. – Hallod? Ta-ra-ta, ez az! Itt állsz ötlettelenül, ez a tekerentyű meg azonnal talál neked. A halál és a lányka (d-moll vonósnégyes) témáját hallotta ki a daráló morgásából.
Hát ez az. Hányszor leírtam már, hogy kell egy égi szikra, egy katalizátor, ami beindítja az íróember fantáziáját. Aztán csak le kell írni azt, ami felmerül az ihletett pillanatban.
***
Szeretek játszani. Ha meglátok egy kvízt, valószínűleg nekiugrok megfejteni. Ma pl. egy 30 képből álló virágsorozatot kellett azonosítani teszt formájában. A kihívás szerint, aki ezekből hatot felismer, IQ-ja 130 felett leledzik. Mit mondjak? Nem számoltam, de kb. 20-t jól tippeltem. Kérem szépen hányas az IQ-m? És vajon hányas a virágkertészeké, akik nagy valósínűséggel mindet felismerik.  
Nem kell mindent komolyan venni.
***
Megvan a második irodalmi Nobel-díjasunk is: Krasznahorkai László. Van, aki tud írni, és van, aki nem. Ő tud.

Weöres Sándor 66 c. versében az idősödéssel foglalkozik, „amikor az ember a szemétől nem lát, a fülétől nem hall, a lábától nem jár, a kezétől nem fog”.
Szó se róla, szép felsorolás.
Ráadásul meglehetősen találó is.
Kétségtelen, hogy kopásaink ellenére még próbálkozunk ezzel-azzal.
Ott még nem tartunk, hogy a lábunktól nem járunk, a kezünktől nem fogunk, de életterünk szűkebb, mint ifjonti korunkban.
A költő ajánlást is közöl.
Elsorolja, hogy mit tehetünk továbbra is.
Azt írja, hogy „ekkor végleg befelé kell fordulni”.
Majd hozzáteszi: „Belül sétálni, belül figyelni.”
A belül sétálás alighanem a múlt felidézését jelenti.
A visszaemlékezést azokra az időkre, amikor még hatókörünk – szakkifejezéssel akciórádiuszunk – sokkal szélesebb, sokkal tágasabb volt.
A belül figyelés pedig életünk és környezetünk, világunk dolgain való el-elgondolkozást takarhatja.
Alighanem az olvasás is ide értendő, meg a tájékozódás a különféle csatornák igénybevételével.
Hozzáteszi még Weöres mintegy figyelmeztetve:
„Csak a belső táj ne legyen barátságtalan.”  
Ez pedig arra utalhat, hogy gondolkozásunk legyen pozitív, vegyük észre a szépet és a jót, olvassunk értékes irodalmat, töltekezzünk, ameddig csak megtehetjük.
Magam próbálok azonosulni a kedves ajánlásokkal, s figyelni arra, hogy a belső táj csakugyan ne legyen barátságtalan.
PS. WS bő 75 évet élt, jómagam meg nem rég a 80.-ba léptem.

Az Ószövetség embere számára a föld lapos valami volt, a menny, az „ég bakacsinja” pedig egy félgömb, amiből helyenként világítók látszottak éjszaka. Ha a föld lapos volt, akkor a menny fölfelé jelentkezett. Ha minden világítót összeszámoltak, kb. 5000-es számot kaptak. Az ő Istenük valahonnan onnan, „felülről” vigyázta a földet.
Ma nem gondoljuk laposnak a földet, mert hogy az geoid, nem gondoljuk, hogy csak ötezer csillag motoszkál az égen. Ameddig „ellátunk”, csillagrendszerek milliárdjait számoljuk össze, a galaxisokon belül is „csilió” csillag él, keletkezik és alakul át. A fölfelé kiterjed a gömb minden sugárirányára, a Teremtő immár mindezeknek a megalkotója, és ki tudja, hogy még mennyié és milyeneké. Gondviselője az egész világmindenségnek és fenntartója, ura és szerető gazdája. Következésképpen sokkal nagyobb hatalmasság, mint azt a régiek elképzelhették.
A mai ember nemcsak a hatalmas távolságokat cserkészi, hanem a végtelenül parányiakét is. Az atomok monstrumok az őket alkotó részecskékhez képest. Ha van határtalan nagyság, úgy lehet, hogy van határtalan kicsiség is, amely gazdagságban az univerzummal vetekedik.
Saját testünk szervezettsége is olyan automatizmusokat követ, amelyekről csak halvány sejtelmünk van. Minden élő egy-egy csoda, felfoghatatlan valami, amelynek a belső vezérlése, szervezettsége bámulatra méltó, és alig követhető ésszel: Hogyan képes végbevinni öntudatlanul mindazt a bonyolult tevékenységet, mozgást, amelynek összhangja teszi lehetővé, hogy az egyén életét fenntartsa.
Isten egyre nagyobb a mi szemünkben, mi meg következésképpen eléggé kicsik lettünk az ókoriakhoz képeset.
Mégis hiszünk.
Nem segít, ha elképzeljük, hogy alig vagyunk kevesebbek az isteni udvartartáshoz tartozóknál (Zs. 8,6). Mert annak is igaza van, aki azt állítja, hogy nagyobb különbség van az ember és Isten között, mint a porszem és a Csomolungma között.  
Hatalmasabbakká lettek a magasságok és a mélységek.
Ezek között lavírozunk, és gyakoroljuk magunkat, játsszuk el életünk szereposztását, fejtjük ki emberségünket.
Ez most egy kicsit nehéz volt.
***
Anyagaimban turkálva találtam G. szójátékára 2010-ből.
Azt írja a francia: qui tu ne veux,
úgy ejti, ki-tű-nő vő.
és azt jelenti magyarul: akit te nem akarsz.
Igazi szellemesség. Talán még a tőle hallott egyéb szellemességeken is túltesz.
Pl. én nem vetem meg az ágyamat,
most megyek, és megvetem az ágyamat.    
Húúú.

Ez a gép biztosan orosz, mert elzabrálja a bevitt szövegeket, ha éppen olyanja van. Ma nem először teszi, ezért posztomat lerövidítve hozom, mert nem akarok egész nap a gép előtt ülni.
1. Isten éltesse feleségemet, aki immár 75 éves + néhány órás.
2. Sok foglalatosságunk csúcsa ma az volt, hogy a konyhaszekrények tetején évek óta összegyűlt olajos portól megszabadítottuk e bútorokat. Nem volt könnyű, de eredményes.
2. Elhatároztam, hogy a kapott daloskönyvből napi ötven nótát elolvasok. Tegnap találtam egy Regnum Marianumból ismerőset. Szövegét idemásolom.  
Barna kislány lába szára kum,
kivirított az utcára, kum.
Szeretője, ha meglátja,
három napos hideg rázza, kumma, kumma, kum.

Sárgarépa zöld uborka, kum,
egy tehén még nem egy csorda, kum,
egy tehén még nem egy csorda
az asszony csak oldalborda, kumma, kumma, kum.
(Német dal, Bárdos Lajos karolta fel.)
3. Készítettem néhány fotót is.
4. Tovább folyik a verseim és a viccek kigyűjtése.
Itt mégse az én versemet idézem meg, hanem Zs.-ét.
Így szól:
1.
Lágy zöld altatódalt fújj felém
mely pihe-puha, mint a
zöld lepke hernyója
és üde menta, mint a
fogamosott száj lehe
2.
Csend
Harang csendül
kongása bennem lecsendül
kint ismét minden lecsendesül
ima bennem felcsendül
lelkemen csend ül.

Aki szeret olvasni, annak a könyvek éltető kincsek.
Amikor én még kissrác voltam, a villamosra várakozva az újságárus kirakatában nézegettem az olcsó könyvtár három vagy négyforintos köteteit.
Persze csak a címlapokat láttam, azokon is az igényes néhány vonalas ábrát.
Nyilván a könyv valamelyik jellemző jelenetét mutatta.
Ám három forintom se volt, hogy megvegyem a zsákbamacska tartalmú könyveket.
Különben is egy kötet lehet érdekes, lehet összeszedett mondandójú, lehet félrevezető, lehet izgalmas, lehet szellemes, lehet hanyagul megírt stb. valami.
Pusztán a cím (és a szerző neve) alapján nem lehet megmondani, hogy mit takar egy könyv.
A tegnap kapott könyvek nekem tényleg kedvesek. Az elsőről mindjárt egy szójáték ugrott be.
Ha a Nótás könyv kettészakadna, lenne két félnótás könyvem.
A komolyzene anekdotakincse mindjárt a címlapján hoz egy anekdotát.
Sibeliusét, aki azt mondta: Kritikusnak még sosem állítottak szobrot.
Valószínűleg igaza volt, bár a mai világban már semmi sem meglepő.
A címről a bevezetésben ezt olvasom: Az anekdota francia eredetű szó, mai jelentése: jellemző eset, egyéni mozzanat.A könyv tele van hosszú és rövid anekdotákkal.
Gondoltam, egyet most itt megosztok közülük. Na nem egy hosszút:
Egyszer a díszpáholy mögötti folyosórészen álltam – mesélte Sullivan–, és az aznap műsoron lévő darabomból dúdolgattam egy dallamot.
– Ide figyeljen! – fordult hozzám egy érzékeny öregúr. – Én Sullivan muzsikájára fizettem be, nem az önére!

Ha lakoma, akkor nagyasztal az étkezőből a nappaliba, a hátsó szoba vendéget fogad, az ott ketyegő két óra kiakolbólíttatik, a lakoma végeztével a mosogatógép négy turnusban pucoválja el a koszos edényeket, az átrendezés fordítva végbemegy. J esetben senki nem felejt nálunk semmiféle dolgát. Észnél kell lenni, mert aztán jön a fanyalgás, hogy ezt is akartuk volna, azt is szerettük volna.
Ma minden rendben zajlott le. Minden szervezetten flottul ment, s estére minden a helyre került.  Még egy mosogatóciklus hátra van. De hát az már igazán semmi. Az ünnepi asztalt 12-en ültük körbe.
Mindenki jóllakott, eleget evett, eleget ivott, eleget mesélt, eleget hallgatott, eleget látott, eleget mulatott, eleget zenélt, eleget nevetett.
Tücsi volt 75, én korábban 79. Egy napot se akarunk letagadni.
A felköszöntő zene a 21. sz. alkotása. Benne a gyerekek és unokák szövegei, versikéi, akik a leckét feladták az AI-nek, kérve egy repet. Meg is kapták, benne a zenei invenciókat átadó L. munkája, stb. Meghallgattuk, leesett az állunk [ma úgy mondják, a pofánk leszakadt].
Nagyon kedveltük, többször meghallgattuk.  
D. most kezdett el klarinéton tanulni. Bemutatkozott első alkalommal. Hogy az milyen behízelgő hangú hangszer. Maga a csoda.
Még sok öröme lesz a fiúnak benne.
Mindent összevéve vidám vasárnapunk kerekedett.
***
Nem írtam arról, hogy a mise T.-ért mondatott, utána kapott egy lelkesítő áldást. Kedves színfoltjaként tartjuk számon ezt az aktust is.
***
Csak megjegyzem még, hogy Zs.-tól kétféle zenei könyvet kaptam (A komolyzene anekdotakincse, ill. Sárosi Bálint Nótáskönyve), mindkettővel nagy örömöt szerzett.  Még biztosan meg fog jelenni egy-egy sztori a blogomban, ha Isten is úgy akarja.

Nem az a Cillei, aki főúrként élt, hanem egy nő, akinek a fia magyar nőt vett feleségül.
A magyar nő miatt a fia Magyarországra költözött.
A fia miatt a chilei illetőségű asszony a fia után jött látogatóba.
A chilei asszony templomba járó nő.
Fürgén közlekedik, egy szál vékonyfalú pulóverben jött, amikor csak két fok volt az utcán.
Chilében a nagy hegyeken való közlekedés miatt az ottaniak mozgása dinamikusabb lehet.
A nagy hegyek nagy hidege miatt a hidegtűrő képességük is kifejlettebb alighanem.
A nőnek, ha a hegyek között él, fura lehetett megszokni Óbuda lapos részét, a légsűrűség emelkedett voltát az ottani viszonyokkal szemben.
Ha tehát chilei, akkor spanyolul beszél.
Ez így is van, mert csak kevesekkel tudott beszélgetni.
Ránk, többiekre csak mosolygott.
Kezében a szentolvasóval vett részt a misén.
Most, hogy távozni készül, készíttetett egy magyar nyelvű búcsúlevél félét, és kitette a faliújságra.
Igen kedves szavakkal köszönte a magyarok pozitív viszonyulását hozzá, és megígérte, hogy imáiba foglalja az itteni híveket, és igyekszik majd újra felkeresni az országot, a fiát, a magyar menyét.
Azt kell gondolnom, hogy valóban jól érezte magát itt, és hírünket viszi délamerikai országába.  
Buen viaje! Asta la vista!
***
Egy viccet megidézek a készülő gyűjteményből:
Három ember utazik a vonaton. Ketten megállás nélkül zsidó vicceket mesélnek. A harmadik egy fél óra után megszólal:
– Uraim, ezt nagyon gyorsan abbahagyják, mert lecsukatom magukat.
A másik kettő megszeppen, csönd lesz. Úgy negyed óra múlva egyikük megkérdezi a sértődékeny utastárstól:
– Elnézést uram, néger viccet szabad mesélni?
– Azt szabad.
– Két néger találkozik. Egyikük így szól:
„Te Kohn...”

Naponta egy-egy évból fésülöm ki a verseket, viccceket. Tegnap a 2008-ban keletkezetteket, ma a 2009-ben születetteket. Mégsem erről akarok megemlékezni, hanem azokról az idillekről, amelyek varázslatossá teszik a blogot. Ma hármat emelek be posztként. Erre futja egész műszakos munkálkodás után energiám.
2009. augusztus 19-én jegyzem fel az itt következő sorokat.
„Húgom e-mailt küldött. Spontán sorait idézem:
1. »Helló Mikkentyű! (Ez én vagyok)
A Dani (az ő fia) Picasáját néztem és rátévedtem a csatolt képeidre.
Hát amit ott láttam: a kis unokáid nagyon szépek!
Matyit már meg se ismerném, bár tiszta Évike!
A többi gyerekek is csodaszépek, Titi (kis kedvenc), Estelle is jóval
nagyobb már, mint mikor utoljára láttam. Ő is egy kis csoda, és akkor
még a Blanka másik kis kedvenc meg se lett említve!!
Gratulálok kedves nagypapa, örülhetsz szép kis családodnak!
Puszkó: Kati«
Minden szavát bezsebeltem.”  
2.  Bejegyzés 2008. okt. 15-én:
„Blanka még nincs másfél éves, de elég jól artikulál. (Mint tudjuk: a nők két agyféltekével készítik elő mondanivalójukat.)
Csodamondatai vannak. Micával nem találkoznak sokszor, de nyaralás alatt nagyon összejöttek. Szeretett Mica nyakában lógni, vele játszani. Utóbb így emlegette teljes beleéléssel: Édes Mica!
Nekem meg elmondta telefonba: Szeretlek, Dídádú nagypapa. Mi ehhez képest a Nobel-díj! Pipafüst és kutyasz...
És mint mondtam, a családot összefogja parányi létével. Egyszer a szomszédasszony így dicsérte Blankát. Nahát, Blanka, hogy te milyen szép vagy!
Blanka így reagált rá: Papa is szép, mama is szép, Zeze is szép. Zeze a báty, Ágoston neve Blankául, a többit nem magyarázom.” 
3. Bejegyzés 2009. augusztus 5.Gyenesdiáson: 
„Kedden nagy viharban gyönyörködtünk. Francois szeretett volna a villámokról képeket készíteni. Nem tudom, elkapott-e egyet is közülük. Azóta megjárták a Keszthelyi hegység legközelebbi nyúlványát, melyről szép kilátás esik a tóra és a környékre…
A vihar idején Estelle az ölembe költözött. Nem is kívánkozott ki onnan. Élmény volt megtapasztalnom a feltétlen bizalom állapotát. Estelle félóráig elidőzött nálam. Az ölemből nézte a vihart, hallgatta a dörgések csattogását, a villámok fényét. Én a többieknek tartottam kiselőadást az ionizált felhőkről, a kék és sárga típusú villámokról. Arra gondoltam, hogy Isten is az ölében tart bennünket. Ha én teljes biztonságot jelentek a kislánynak, mennyivel inkább igaz ez a végtelen Istenre, aki végtelen szilárdan tart meg bennünket magánál.
Mitől félünk, mi aggaszt, mi volna elég jó annak, akinek ez is kevés?”

Rövid leszek, mert egész nap az önként vállalt rabszolgamunkát végeztem.
Viccek és versek kigyűjtését: ma a 2008. év anyagaiból.
Ehhez hozzávetőlegesen 400 posztot kellett munkába vennem.
El kell hinnetek, hogy ez egész műszakos elfoglaltság, és igen szemrontó.
Ugyanakkor számos nagyon kedves leírással is találkozom a családot illetően.
Ezek a rögzített megnyilatkozások veszendőbe mennének a blog nélkül.
A visszakeresés is egyszerű.
A szó beírását követően azonnal köpi a találatokat a kereső.
Ezzel csak arra szeretnék rávilágítani, hogy visszavisz a fiatalkoromba a sok anyag, és bár rettenetesen fárasztó, igen élvezetes is a növekedő unokákról, gyerekekről újraolvasni egyes történeteket. Rendesen meg is hosszabbítja a képernyő előtt való üldögélést.
És még valami: Sokkal tömörebben is meg lehetett volna fogalmazni dolgokat, hogy az emlékezés tempója pörgősebb legyen.
Most már nincs más hátra, mint hogy a jövőben az egy flekknél hosszabb posztokat megpróbálom kivédeni.
Így akarom, így legyen!