Mickey webnaplója

Gondolatok Dávid Katalin könyvéből (A szép teológiája)
- Isten megalkotta a világosságot. Hiányt (sötétséget) nem teremtett.
- Anyag nélkül csak Isten van, és semmi más.  Az anyag tette lehetővé, hogy a tiszta formából, az isteni létből részesedjünk.
- Az anyag bennünk nem a szükséges rossz, hanem része a Teremtő által akart embernek…
- A világnak nincs olyan része, amely ne hordozná ezt az Istentől kapott szépséget.
- Az avantgardot felváltotta a posztmodern…
- Az avantgardot képtelennek tartók hozták létre a posztmodernt… még csak nem is a tanítványok, hanem egy marxista filozófiai irányzat…
- A posztmodern nem tűr el semmi dominánst maga körül.
- Kerül minden konklúziót, játékszernek tekint minden nagyszerű eszmét, ki akarva mutatni, hogy nincs jelentőségük a kultúrában…
- Nem kötelezi el magát semmi felé, és ez a relativizmus rákényszeríti a kultúrát egy mindent elvető nihilizmusra…
- Keveri a nemeset a sekélyessel, megbotránkoztatásának már nincsen célja…     - Antiklerikális. Programja a vallás megsértése, a jelképek detronizálása…
- A posztmodern új definíciókat dolgoz ki, s ezeknek érvényt kíván szerezni a politikában.
- Felrúgja a játékszabályokat
- Ott érvényesülnek elvei, ahol a közéletet döntően a politika és nem a személyes morál határozza meg.
- Azt vallja, hogy „minden egész széttörött”, de tekintsük a széttört darabokat úgy, mintha mindegyik önmagában egész volna. Nincsenek kötelezettségeink senki és semmi iránt.
No comment – mondhatnám, de azért hozzáteszem, hogy a woke-jelenség – láthatjuk hogy – mekkora lépéseket tesz a nihilizmus világméretű elterjesztésére.
Minden porcikánkkal tiltakoznunk kellene és kell is ellene, és ez még nem is lesz elég.

A kórház szinte állandóan tűzben volt, mégis sikerült elegendő vért beszereznünk. A szabadságharcos fiúk egy-egy harci szünetben bejöttek, hogy a kivérzetteknek saját vérükkel biztosítsák az életet. A kórház ellátásáról nem kellett ezekben a napokban gondoskodni: a környező falvak önként annyi élelmet szállítottak hozzánk, hogy egy hétig libasültet ettünk. Megható volt odaadásuk, hiszen orosz tankok tüzelése közben kellett mindezt Pestre hozniok. Azt mondták, megéri nekik, ha egyszer szabad lesz az ország.
A harc második napján két huszonhárom éves egyetemista súlyos sérülésekkel feküdt a műtőasztalon. Az egyik papot kért. A kórház körül akkor dúlt a leghevesebb harc. Telefonáltam a közeli plébániára; az idősebb papok lehetetlennek tartották a kórház megközelítését, de volt ott egy fiatal káplán, aki tíz percen belül ott volt az Úr Jézussal. Hogyan jött át a tűzvonalon, azt ő maga sem tudta. Mindkét hőst ellátta; mindkettő röviddel azután megható halállal búcsúzott el az élettől. Még aznap bejött a kórházba háztól-házig bujkálva P. Mizer, aki ettől kezdve egész decemberig ott lakott az én ügyeletes szobámban, és szinte hivatalos kórházi lelkésznek minősült. Rengeteg dolga volt. Szinte szünet nélkül gyóntatott, áldoztatott, keresztelt, esketett és nagyon sokat temetett is. Nekünk pedig minden nap volt szentmisénk: hol a műtőben, hol pedig a pincében. Az első ünnepélyes nagymisét november 1-én, Mindenszentek ünnepének estéjén, a kórház szinte valamennyi dolgozójának jelenlétében mondta a kultúrteremben, örömtől és szabadságtól csillogó szemek áradatában. Amikor pedig egy lélegzetvételnyi szabad ideje volt, azt a fiúk között töltötte. Segített a legpiszkosabb munkákban is, hisz ebben az időben minden segítség elkelt a kórházakban. A fiúk, a sebesültek nagyon megszerették, nemcsak a személyt, hanem a papot, az Egyház gondoskodó szeretetét is általa. November 4-én a szentmisét ismét ágyútűzben tartottuk. A túlerő elkezdte véres harcát a maroknyi hősi sereg ellen. Nagyon aktuális volt az aznapi perikopa; nagyon elkelt az Úr Jézus biztatása a csüggedőknek: Mit féltek kicsinyhitűek?
– A vész oda fajult, hogy a sebesülteket le kellett szállítani a pincébe, és ott kellett operálni is. A sebesültek ezután még nagyobb számban érkeztek, és még súlyosabbak, mert az oroszok ezúttal már dum-dum lövedékeket is használtak.
Jó egyheti tusa után győzött az önkény, de a remény még nem halt ki a szívekből. „Aki ma kétségbeesik, az nem magyar!” – volt a jelszó. Megalakultak a forradalmi tanácsok mindenfelé, és egy szabadabb légkör szelét lehetett érezni, noha ott ültek a nyakunkon a páncélosok. A kórházban engem is beválasztottak a forradalmi tanácsba, amelynek feladata volt a régi vezetők helyett továbbvinni a kórház ügyeit, és a múlt hibáit kiküszöbölve új életet kezdeni. Rövidesen azonban ennek is vége szakadt. A kormány betiltotta a forradalmi tanácsokat, és lassan minden kezdett visszasüllyedni a régi mederbe.

Október 23-án éppen szabadnapos voltam, de a kollégám megkért, hogy helyettesítsem, mert neki mint vezető pártfunkcionáriusnak ott kellett lennie a Petőfi-kör aznapi gyűlésén, ahol a terv szerint az orvos-szakszervezet embertelen vezetőit akarták kizárni a további tevékenységből. Délben már a medikusok és a többi egyetemisták pirosló arccal és piros-fehér-zöld zászlókkal, széles sorokban vonultak föl a Bem tér felé, és kórházunk párttitkára, akivel aznap éppen együtt ebédeltem, remegő hangon kérdezte, hogy mi van a városban. Megnyugtattuk, hogy akinek tiszta a lelkiismerete, annak nincs mitől félnie. Délután már a villamosok is leálltak, mert lehetetlen volt közlekedni a nagy embertömeg miatt. A gyárakból, hivatalokból kijövő emberek ezúttal mentek nem haza, hanem mind a Duna-partra, a Bem térre és a Petőfi térre tartottak. Éppen egy sürgős esetet operáltunk, amikor hírül hozták, milyen szörnyű és oktalan beszédet mondott Gerő a rádióban. Este háromnegyed tízkor megjött a kollégám, és beszámolt nemcsak a Petőfi-köri viharos gyűlésről, hanem a város hangulatáról is. Mivel a váltás megérkezett, átöltöztem, és éppen hazafelé indultam. Kiléptem a kórház kapuján, egy teherautó éppen akkor állt meg, s két egyetemista sietős mozdulatokkal leemelte a kocsiról S. Elemér tizennyolc éves csepeli munkást, akit a Rádiónál az ávósok hasba lőttek. Kezembe adták a halottsápadt fiút, s már rohantak is tovább, mivel – mondták – még igen sok sebesült van. Ezzel elkezdődött számunkra a kimerítő, sokszor fájdalmas, de nagyon lelkesítő, szakadatlan munka. E pillanattól kezdve exodusom napjáig csupán három-négy alkalommal tudtam pár órára elhagyni a kórházat a sok elfoglaltság miatt.
Alig értünk be a műtőbe az első sebesülttel, már újabb autók érkeztek, és hozták egyre-másra a fiúkat, tüdő-, has-, kar-, láblövéssel. Néhány óra leforgása alatt már halottjaink is voltak, olyanok is, akiknek még a nevüket sem tudtuk, hiszen munkaruhájukban nem hordtak igazolványt. Az éjszaka sötétjében a gépfegyver- és puskaropogás egyre erősödött, embertömegek harsogták: „Ruszki, mars ki!”; „Vesszen Gerő!”, amelynek félelmetes hatását csak az tudja megérteni, aki tizenkét évig terrorban élt. A sebesültek egyre szaporodtak, szinte kivétel nélkül tizenöt–huszonöt év közötti külvárosi munkások, egyetemisták, akadt közöttük lány is. És ez így ment négy napon keresztül, megállás nélkül, éjjel-nappal. Közben jöttek a könnyebb sérültek is; akinek csak egy-egy ujját roncsolta szét a golyó, kezelés után rögtön fogta fegyverét és ment tovább. És itt mindegyikükről hőskölteményt lehetne mondani.

Tegnap megírtam, hogy ma várjuk fél kilenctől a szakorvos telefonhívását vérhígítóm további engedélyeztetése ügyében. Most fél öt elmúlt (16,30), de nem hívott senki. Persze mindenféle gond adódhatott, mégis furcsa ez a Canossa-járás. Sehogy se akar összejönni a folytatás, pedig muszáj neki.
***
Borbélyolásom viszont megtörtént.
Nem tudom összeszámolni, hogy a feleségemmel együtt eltöltött több mint ötven év alatt hány forintot spóroltunk meg a hajvágással. Utoljára 3.60 ft-ot fizettem borbélynak. Azóta a párom a vágóm.
Ma nem is meséltem el neki, hogy a Goldberger textilgyárban hogy működött az alkalmi fodrászat. (Ott dolgoztam egy évig 1965-ben)
Pocsainak hívták azt a kb. ötven év körüli munkásembert, aki egy üveg borért hajat nyírt a munkatársainak.
Elég sok páciense akadt.
A hajnyírás kizárólag műszak után történt az öltözőben, ahonnan a melósok a fürdőhelyiségbe vonultak zuhanyozni.
Az öltözőben lóca állt. Erre ült a soros ügyfél.
Pocsai nekilátott a munkának.
Közben-közben érkeztek a műszakot letevő melósok. Valamiért ki nem hagyták volna elmondani Pocsai mellett elhaladtukban a maguk kitalálta szellemességet:
Pocsai, sz*ok a munkájára.   
Hogy nem unták meg!!!
***
Hét könyvet kértem egy felszámolandó könyvtárból. Ötöt kaptam egy zacskóban. Nem tudom, hogy mi lett a további kettő sorsa. Már arra sem emlékszem, hogy miféle művek voltak, amelyek nem érkeztek meg. Ez a világ nem tökéletes – szoktam mondogatni.
És milyen igazam van.
***
Hiába meresztgettem szememet délnyugati irányba, az aktuális üstököst nem láttam meg. (Biztos a fák takarták el szemem elől.)
Most várhatok 80 000 évig. Akkor kódorog ismét errefelé.

   

Nézem a tegnapi posztot.
Az utolsó mondata arról szólt, hogy most megyek és felleltározom a gyógyszerpluszokat.
Hát nem kiment a fejemből, míg fotókat válogattam?!
De most megyek, és tényleg eleget teszek tegnapi elhatározásomnak.
Hacsak...  
Szokatlanul melegen süt a nap ahhoz képest, hogy október 20-t írunk.
És szokatlanul szédültem, amikor felálltam.
Pedig megszokhatnám.
Végül is 78 múltam.
Nekem már szabad meg-megállni gyaloglás közben, szabad pulzusomat kicsit magasabb tartományban tudni, szabad elszédülnöm, ha melegfront közeledik.
***
Holnap
- Újabb könyvtár felszámolását értem meg. Jó hétszáz katalogizált kötetet kínál gazdája ingyen elvitelre. De mert eléggé szakirányú, mindössze hét kötettel szimpatizáltam. Ezeket holnapra ígérik.
- Holnap hív vissza a kardiológus, hogy vérhígítómnak további rendelését engedélyezze. Minden évben eljátsszuk ezt a cirkuszt, miközben egy szakorvos megállapította, hogy akinek sztrókja volt, annak élete végéig reggel-este hígítani kell a vérét.
A telefonon megkérdezték, van-e még a tablettákból. Kérdésem, ha nincs, akkor azonnal intézkednek, hogy legyen, vagy befejezhetem életemet a küszöbük előtt. Továbbá, ha szednem kell, akkor minek az engedély. Engedély hiányában a szó szoros értelmében halálra ítélnek. Nem értem és nem értem.
- Holnap T. levágja a hajamat, még mielőtt beáll a zord idő.  

Egy 2011-ben Bordeaux-ban megtartott vállalkozói klub során felvetették a következő kérdést:
„Ha lehetősége lenne arra, hogy három vagy négy személyt megvendégeljen asztalánál, kik lennének ők?”
E kérdésre Nicolas Sarkozy az Arkea Arena-ban így válaszolt:
„Csak egy személyt, Jézust.”
Miután felidézte katolikus kötődését, kultúráját, Nicolas Sarkozy kijelentette, hogy ha Jézus valóban az, akinek mondja magát, akkor ez sok problémát megold.
„Nem vagyok gyakorló hívő, én történelmileg és kulturálisan vagyok katolikus gyökerű. Ha csak egyetlen személlyel akarnék találkozni, ő Jézus lenne, mert ha ez igaz, akkor az sok problémát megold, ha viszont nem igaz, akkor is hitt benne 21 évszázadon át 4 milliárd ember. 
Ki volt nagyobb hatással az emberiségre a kezdetek óta, mint ő?
Ki szenvedett annyit, mint ő?” 
Ezekkel a feltett kérdésekkel támasztotta alá az egykori francia államfő a választását, miszerint Jézussal ebédelne.
„Jézus nyilvános működése három évig tartott Keresztelő Szent Jánossal való találkozása és keresztre feszítése között.
Aki annyit szenvedett, mint ő maga, soha nem írt semmit, de ugyan ki volt nagyobb hatással a kezdetek óta az emberiségre akár hiszünk benne, akár nem.
Hihetetlen, amit rákényszerítettek.”
Mi tagadás, nyilatkozatát olvasva nagyot nőtt a szememben Nicolas Sarkozy.
***
Tegnap a patikában rábólintottam arra, hogy minden korábban felírt gyógyszert átveszek. 96 000 ft-ot hagytam ott. Az összeg meglepően sok, még akkor is, ha arra gondolok, hogy itthon leltárt készítek azokról a szerekről, amelyek kb. még egy évig elégségesek lesznek, s nem kell tovább felíratni őket.
Mondtam életem párjának, hogy elszégyelltem magam: Mások ezt-azt kértek és kaptak, én meg – mint egy halálos kór áldozata – egy szatyor gyógyszert vásárolok receptre.
Most megyek is, és feltérképezem a gyógyszertöbbleteket.   

Azok, akiknek a baloldali agyféltekéjük dominál, azok jól teljesítenek az iskolában, konformisták, társadalmi vezetőkké válnak, igazgatók stb. lesznek. Fenntartják a társadalmi rendet.
A jobb féltekések talentuma merőben más. Nekik mindenről más jut az eszükbe. Mindig valami újat akarnak kitalálni. Ezért sok baj van velük az iskolában. Nem figyelnek, rendetlenek, meghökkentő kérdésekkel bombázzák a tanárjaikat. Az emberiség pionírjai ők, akiknek köszönhető, hogy előre halad az emberiség. A művészetekben új utat nyitnak…
Sajnos az iskolák a balféltekét pallérozzák, ismerik el, és jutalmazzák.
Kiölik a gyerekekből a természetes kreativitást.
Persze.
Mi mást is tehetnének? A társadalmat csak szabályosra csiszolt kövekből lehet felépíteni.
Kinek mi jutott: domináns bal félteke, jobb félteke.
Akik olvassátok, féltek-e?
Néhány mondat dióhéjban Czeizeltől, aki József Attiláról mesél.
A költő túlfűtött, túl érzékeny. A szociális pokolból jön. Szélsőséges kedélyű, „mániás depresszió” jellemzi. Kozmutza Flórába szerelemes. A nő szívizomgyulladást kap. Kapcsolatuk megszakad. Ám Attilát is kórházban ápolják. Betegágyában Flóra meglátogatja, Attila megkéri a kezét. Flóra igent mond.
Erre Attila azonmód meggyógyul.
Megállapodnak az esküvő dátumában.
Flóráék gazdagok, Attila szegény, de Cserépfalvitól egy munka elvégzésére 600 pengő előleget kap. Attila az előleget meg akarja duplázni, szinte azonnal elkártyázza. Üres zsebbel nem mer elindulni, hogy eljegyezze Flórát.
Nővérei Szárszóra viszik pihenni, ahol bekövetkezik a tragédia.
Legszerencsésebb, akinek agyféltekéi kiegyensúlyozottan működnek.
De vajon van ilyen?
Az ilyet hívnánk n o r m á l i s-nak?

Meglehet, hogy túl sok könyvet olvasok (most éppen a Belső utakon címűt), ezért saját véleményem helyett szívesen osztom meg mások kutatási eredményeit, élményeit.
A könyvbe szerkesztett előadásában Czeizel Endre a magyar talentumokról értekezik. Megállapítja, hogy a kreatív emberek jelentős része felismerte a magyar titkot: „időben kell innen lelépni”. Klebelsberg Kuno rájött erre, és némelyeket eredményesen hazaédesgetett külföldről.  
Czeizel érdekes életrajzi adalékokat oszt meg Adyról, Semmelweisről, Radnótiról, József Attiláról. Ki hitte volna, hogy a Semmelweis-film nem a valós életet rajzolja a néző elé. Semmelweis nem volt forradalmár, viszonylag rabiátus ember volt, de nem bolond. Felesége felvetése nyomán kivizsgálás nélkül tévesen mégis bolonddá nyilvánította őt a gyermekorvos Bókay. Az ausztriai fürdőhelyre, Gräffenbergbe hívták. Útjukba esett Bécs, ahol az összeesküvők egy új eü. intézménybe csalták. Azt ajánlották neki, hogy pihenjen le. Ébredése után felvilágosították, hogy elmegyógyintézetben van. A marasztalásnak ellenállt, de a túlerővel nem bírt. Végül is ott halt meg, de nem, mint elterjesztették (vérmérgezésben) hanem egyszerűen agyonverték.
Két dolog mocorog bennem ezek olvastán.
Egyik, hogy statiszta szerepre válogattak kamaszfiúk közül a filmesek. Az egyik próbafeladat az volt, hogy a gyereknek a filmrendezőt fenékbe kellett rúgnia. Aki erre nem vállalkozott, az kevéssé kreatívként nem felelt meg.
A másik egy Karinthy-novella.
Talán ismerte Semmelweis valódi sorsát, talán nem, mindenesetre leírja, hogy előadásra kérték a tébolydában. Majd együtt vacsorált az őt meghívó intézményvezetővel, aki felajánlotta neki, hogy aludjon ott, mert már nagyon későre jár.
Lefeküdt az emeleti szobában.
Talán rá is zárták az ajtót. Egyszer csak felrémlett benne: Mi van, ha őrültnek nyilvánítják, és örökre bezárják?  Azonnal felpattant.
Mivel szobájának ablakán nem volt rács, és mivel a közelben esőcsatornára talált, éjnek idején lecsúszott az ereszcsatornán, és fellélegezve szabadon távozott.
Ady, Radnóti, József Attila sorsa hasonlóan izgalmas életút, amire Czeizel szintén kitér. Itt, most terjedelmi okoknál fogva nem térek ki tragédiájukra, noha az ő sorsuk is hasonlóan alakult.     

Migrénes fejfájásra nem emlékeszem, de feszültséget többször megéltem már.
Bagdy Emőke írja, hogy ebben az esetben úgy kell lazítanunk, hogy nem lazítunk.
Feszítsünk inkább! Feszült állapotban feszítsük végig az izmainkat.
Utána idegrendszerünk lazít.
Mit kell tennünk?
Intenzíven végezzük a következőket:
- Jó erősen zárjuk ökölbe kezünket
- hajlítsuk be könyökünket
- szorítsuk oda könyökünket a mellkasunkhoz,
- feszítsük meg keményre lábizmunkat, farizmunkat
- húzódjunk fölfelé, mintha két centit nőni akarnánk
- majd elengedjük a levegőt
- kinyitjuk tenyerünket.
Foglaljunk helyet.
Rövid szünet után ismétlés.
A természetünk a többit elvégzi.
Meg fog szűnni feszültségünk.
Remélem, igaza van.
Egyelőre nem vagyok fesztült, csak lábam az.
Minden oka megvan rá.
Dagadtabb, mint szeretném.

Tegnap sokáig tartott a bosnyák-magyar meccs. Szerintem ők támadtak többet, mi meg győztünk két nullra. Ennek következtében későn kerültem ágyba. Kb. öt és fél órát aludtam megszakításokkal. Anyám szerint öt óra alvás úrnak és rabszolgának is elegendő. Lehet. Nekem kevés. Úgy látszik, más kategóriába esek.
***
Tobzódok. Két könyvet is forgatok a kezemben. Az egyik Élet a klasszikusok kertjeiben Simon Erika interjúkötete Adamik Tamás klasszika-filológussal. Ebben találom a következőket:
- A gondolat hangtalan beszéd. A szó megtestesült gondolat, mondja a híres nyelvtudós (Babits).
Elválhatatlanok, mint a test és a lélek;
a gondolat a lélek, a kifejezés a test.
Költői és igaz.
- A latin nyelv oktatása lassan kiszorul a humán gimnáziumból is, azzal az indoklással, hogy a latin holt nyelv, haszontalan a mindennapi életben. Tetszetősnek tűnik ez az érvelés, de amilyen tetszetős, legalább annyira hamis… Az a tanuló, aki a latint tisztességesen tanulja a gimnáziumban, bármely idegen nyelvet könnyebben és gyorsabban tanul, mint az a diák, aki nem tanult latint.
Az illető filológus még gyerekkorában vett egy idegen szavak szótárát és bevágta a tartalmát. 
Persze, hogy filológus lett.
Persze, hogy a latin megkönnyítette neki az orosz, német, angol, francia, olasz nyelvek elsajátítását.
Ha ennyire nem is vittem, a latin alapú nemzetközi kifejezések alkalmazásával megkönnyítettem a társalgást azokkal, akik csak kicsit tudnak magyarul.
Nagyon sok ilyen van, ha kezd is kikopni a köznyelvből (átadva helyét az angolnak).
***
A másik könyv a Bálint Sándor-Barna Gábor szerzőpáros által szerkesztett kötet: Búcsújáró magyarok. A könyv egyik furcsa fejezetén akad meg a szemem (Szólások, búcsúparódiák). Mindjárt eszembe jutott anyai öregapám kántálása: „Hálá Istennek, bicsakot tanáltam”. A menetben gyalogoló alkalmazott szövegkitalációja ez.
Mit találok a néprajzi kötetben? Amikor az énekes útközben talál valamit, pl. bicskát, akkor beleveszi énekébe: „Ó, Mária, bicsakot találtam!”
Lám-lám, nem kitaláció. Nagyapám is tudta, azt, amit a néprajzosok idéznek. Bálint Sándor szegedi, öregapám meg dombegyházi volt.
A két település elég közel van egymáshoz.