Mickey webnaplója

Visszatérően látok egyféle klipsorozatot: témája mindnek egy ázsiai hölgy, talán kínai, talán nem, aki rendre helyrepofoz egy-egy tóból kihalászott autót, motorkerékpárt, traktort, terepjárót, bármiféle robbanómotoros verdát. Teljesítménye csodálatramélt még akkor is, ha nem gyorsított felvételen mutatnák szerelési-javítási munkáját. Ha nem ámítás az egész, akkor azt kell gondoljam, hogy ezt a férfierőt igénylő munkát bámulatos rátermettséggel látja el. Igénybe vesz mindenféle szükséges eszközt, igen ügyesen használja, átlátja a beavatkozási pontokat, elemez, célra tör összeszerel és beindítja az általa életre pofozott szerkezeteket. Ha nemcsak filmes trükk, hanem tényleges szakismeret áll mögötte, akkor le a kalappal.
Végül is belátható, hogy egyfajta bonyolultságon túl nem kell kiterjednie tudásának. Talán több gondot okozhat neki az erősen korrodált, szennyezett, károsodott anyagokkal való megküzdés.
Amiért szeretem nézni munkáját, annak alighanem az az oka, hogy teljesen szembe megy korunk őrületével, amikor mindent lecserélünk újra, a régit szinte sose javítjuk, hanem eldobjuk, leselejtezzük. Micsoda pazarlás ez világszerte.
És akkor jön egy szerelő fenomén, aki kihúzza, kivonszolja a gépeket a gazból, a mocsárból, a vízből, és igen gyorsan biztos kézzel és hozzáértéssel lelket lehel a félredobottba, meggyógyítja és újra használhatóvá varázsolja.    
Nagyon értékelem.
***
Október 16-án reggel hallgattuk a Katolikus Rádiót. Elhangzott benne a Szilas-féle 150. zsoltár, az Örvendező zsoltár. Bementem az adó archívumába. Újra meghallgattam az egykor CD-re énekelt számot. Akit érdekel, okt. 16. 8h 22’ után következik néhány másodperccel a visszahallgatható kórusmű.

A lila szobácska ablakpárkánya tudna miről mesélni. Sok unokánk adatott. Amikor nálunk laktak, és még kicsik voltak, az utcára néző ablak belső párkányára állítottam őket, mögöttük állva, hogy megtámaszkodjanak bennem, és hogy le ne esnek. Tehát innen néztük az utca forgalmát. Én meg kommentáltam a történéseket. Nézd, jön a locsolóautó. Spricceli a vizet az úttestre. Most meg egy zöld autó. Pislog a jobb helyzetjelzője. Befordul. Látod, hogy kanyarodik. Elment. De itt van már a kukásautó. Szedi össze a szemetet. Ennek is világít a lámpája. Az a szürke kocsi, ami most érkezett, leparkol. Látod?
Számtalanszor ismétlődött ez a kitekintés változó résztvevőkkel. Mára mind kinőttek ebből a korszakukból.  
***
Annak idején megkaptam korrektúrára a Jeromos-Bibliát. Tarjányi Béla prof (†) nagyon meg volt elégedve munkámmal. Magához citált, hogy megismerkedjünk. Munkámért adott öt első kiadású Bibliát, majd megtetézte még öttel. Beszélgettünk az újkiadás erényeiről … és hibáiról.
Felvetettem, hogy számomra érthetetlen, hogy miért szakítja meg egy-egy „könyv” bevezetését a bibliai szöveg. Úgy volna logikus, hogy előbb a bevezetés végig, aztán folytatólagosan a szövegtest. A páter azt válaszolta, hogy nekem igazam van, de marad a sorrend, mert azt ő találta ki.
Mint jeleztem, a drága prof. elhunyt.
Tegnap kezembe került az új kiadású Újszövetség a Jeromos társaság gondozásában. Következetesen előbb a bevezetéssel, aztán folytatólagosan a szövegtesttel könyvenként. Húsz év alatt beérett megjegyzésem. Immár azt követve tördelték be a Bibliát.

Gondolkoztam rajta, hogy a születésnapunkra AI segédlettel szerzett rap-et lehozzam-e posztként (a zene nélkül). A 8-8 strófás szöveget L. és az apjuk hozták össze. Bőven meghaladják a poszt méretét. Ezért, meg hát a személyesség okán is úgy döntöttem, hogy csak egy-egy szakaszt hozok ide ízelítőnek.
Nekem fogalmazták:
Zongora, gitár – jön belőle a flow,
Bármit játszik, ami csak szól.
Improvizál, mintha jazzklub lenne,
A család a közönség, a taps sose csendes.
Feleségnek írták:
Hét és öt, a szám ma hetvenöt!
Tücsi nagyi! Ünnepeljük őt!
Bárki kérdez, Te csak nevetve mondod:
„Édes bogárkám, itt vagyok, csak mondd!”
A dolog érdekessége, hogy a két felköszöntő a tizenegy unoka nevében íródott.
Kedves meglepetésként hallgattuk – kihegyezett füllel.
***
Szép volt, rég volt. Ma K. lány tart kiselőadást záróvizsgája alkalmával.
Jövő szerdán M. védi meg doktoriját.
***
Tegnap – ugye – sikerült újabb két évre alkalmasságit szerezni az autóvezetéshez. Régóta látszott, hogy ebben az esetben újabb probléma elé nézünk. Téli gumijaink tropára mentek. Most a nyári van az autón. Két lehetőség adódik a folytatásra.
1. Legyintünk a várható téli időjárásra, hiszen az előző telek során alig esett hó. Ha a sivatagosodás folytatódik, akkor ugyanez várható az előttünk álló szezonban is. Marad a kocsin a nyári gumi, legfeljebb a havas időszakban nem autózunk.
2. Új gumikat veszünk. Mivel nem strapálom túlságosan az autót, érdemes négy évszakost venni. Ameddig én vezethetek, addig kibírja egy új garnitúra.
A kérdés az, hogy aki megörököli az autót, az nem jobban örülne-e a téli guminak. További kérdés, hogy ne legyen egyszerű, hiába kap téligumi garnitúrát, időközben a most felrakott nyári gumik is elkopnak. Akkor meg az új gazdája nyári garnitúrát kell vegyen.  (Ez már milyen székelyes megfogalmazásra sikeredett.)

Magyarországon rendszeresen orvosi papírt kell felmutatni ahhoz, hogy jogosítványodat továbbra is fenntarthasd. Nem vonom kétségbe a protokoll igazát, de annyi bizonyos, hogy ha beleférsz a benne megfogalmazott normáknak, megkapod az engedélyt, ha nem, akkor beteg vagy, és előbb meg kell gyógyulnod.  Lehet azon vitatkozni, hogy egy ember súlyos betegséggel küszködve volánhoz ül-e vagy sem. Egyes országokban nincs orvosi, nincs rendszeres utánjárás. Saját belátásodra van bízva, mikor vezetsz. Mintha bicikliznél.
Esetemben már vagy hat-nyolc évvel ez előtt azon gondolkozott a házi orvos, hogy megkaphatom-e a folytatást. A szakorvosok is hümmögtek. Hol ehhez, hol ahhoz mentem. Hozzáteszem, hogy az idő múlása sem nekem kedvez így nyolcvan felé.
Most jön egy másik szál.
A családom tavaly részt vett egy liturgikus eseményen (rózsaeső), melynek során Lisieux-i Szent Teréz közbenjárását kérték sokan: mi is megfogalmaztuk, hogy mi a vágyunk. Én nem sokat gondolkoztam rajta, hogy mi lenne nekem jó: testi-lelki egészséget kértem.
Az év ebből a szempontból eléggé balul indult. Kórház, szakorvosi vizsgálatok ambulanter. A veséim újabb kopást jeleztek. Az alkalmazott terápiák hasznosnak bizonyultak.
Így érkezett el a mai jelentkezésem a házi orvosnál vezetői alkalmasságot kérő papírért.
Mise után jókedvűen álltunk meg autóval a rendelő parkolójában. Jelzésértékűnek vettem, hogy éppen a szinte soha nem hallható Szilas-féle Örvendező Zsoltár hangzott el a Kat. rádióban. Mi énekeltük annak idején CD-re. Most ez üdvözölt. Örömmel mentünk a rendelőbe.
Az orvosnő érdeklődött, hogy hogy vagyok. Mondom, hogy teljesen jól. Mért vérnyomást, megvizsgált, kézbe kapta vesére vonatkozó leletemet. Azt mondta, hogy dicséretesek a kapott értékek.
Egy szó, mint száz. Megkaptam az engedélyt a folytatáshoz, mert alighanem testben és lélekben a koromhoz képest egészséges vagyok.
Hála Istennek, hála az égieknek, hála az orvosnőnek is!   
Hogyne örülnék a dolgok ilyetén való alakulásának.
Az autó nekünk nem luxuseszköz, hanem lehetőség arra, hogy eljussunk naponta misére (a templom szűk két kilométerre van), eljussunk az élelmiszerboltba.
Az sincs közelebb.
   
 

A múlt század ötvenes éveiben voltam kissrác. Abban az időben más típusú repülőgépeket láttam olykor az égbolton. A MASZOVLET (magyar-szovjet légitársaság) gépeit. Hangosak voltak és lassúbbak a maiaknál. Nem írnék róluk, de tegnap az égen megjelent egy ilyen immár muzeálisnak számító repülőgép, és sikerült róla röpképet készíteni.
Más miatt érdekes egy másik repülő, amit szintén sikerült elkapni az égbolton haladtában.
Egy Cessna volt.
Ez a kis repülőgép azért emlékezetes nekem, mert egy amerikai diák fogadásból vagy sem, mindenesetre sikeresen behatolt a Szovjetunióba, be Moszkvába, be a Vörös térre, ahol aztán landolt. Persze nagy ribillió lett belőle, meg elbocsátások a légvédelemnél. Azt hiszem, végül is komolytalanként kezelve a dolgot, a fiatalt szabadon engedték.
Ha jól sejtem, ez a lefotózott kisgép városnéző sétarepüléseket végez. Felülről láthatja a fővárost, aki befizet egy-egy körre.
***
Számítógépem átment zabrálógépbe. Másodszor fohászkodtam neki, hogy kiszűrjem verseimet a posztokból. Kb. a bő harmadáig jutottam a kutatásban, amikor is eltüntette a gépem az addig összegereblyézett anyagot. Másodszor szórakozik velem, de nem érdekel. Egyelőre felfüggesztem a teljességre való törekvést.
Célom adva volt, érdekes módon mégse az ragadta meg figyelmemet, amiért fellapoztam a régi bejegyzéseket, hanem azok az édes-bús történetek, amiket felcseperedő unokáinkról feljegyeztem. Visszahozták a fiatalabb éveket, s újra az aprónépek között érezhettem magamat az olvasás során.
Nem tudom, van-e ennél kedvesebb dolog az életben.  

Az álom folytatódik.
Egyszer már álmodtam továbbképzésről.
Ma hajnalban újra.  
Valamiféle marketinges jellegű közgazdasági tanfolyás lehetett.
Ritkán látogathattam, mert üres jegyzetfüzetbe kezdtem írogatni, amit a szigorú tekintetű férfi előadó elővezetett.  Nem sokáig írhatam, mert algebrai formulákat, diktált igen gyors tempóban.
Fel se fogtam, mire újat kezdett diktálni.
Abba is hagytam a jegyzetelést, és vártam, hogy mikor fejezi be az órát. Elég fenyegetően hangoztatta, hogy a vizsgán ezeket kétszáz másik társával együtt számon fogja kérni. Minden porcikám tiltakozott e tőlem idegen témájú megmérettetés ellen.
Arra jöttem rá, hogy fölösleges is nekem ez a tanfolyam, hiszen már nagyon öreg vagyok ahhoz, hogy újra elhelyezkedjek, munkába álljak. Akkor meg minek. Kerestem a megoldást, kerestem a kijáratot, hogy egyszer s mindenkorra kereket oldjak. Ez sikerült is. A módszer ugyanaz. Felébredtem, és igyekeztem feledni az egész katyvaszt.
***
Itt kiakadt a pc. Ám a ki- és bekapcsolás után az el nem mentett fájl előjött, és tudom folytatni az írást. Csakhogy a kedvem odalett. A számítógép uralna engem? Nem szeretném. Marad az megválaszolatlan kérdés, hogy melyik billentyűt nyomtam meg?
 Nem tudom, de lefagyott tőle a rendszer.
Pedig mostanábvan nem romolhatel. Újraolvasom, s kigyűjtöm a rímes dolgaimat, a gondolatritmuspkat, a vicceket. MÁr több mint 5500 posztot átlapoztam. 
***
Szójátékkal fejezem be ezt a nyavalyás poszot.
Ez egy rossz poszt, ó!

Erik Satie zeneszerző tréfás ember volt. Egyszer feltett egy serpenyő vizet a gázra. Már épp forrni készült, amikor elhívták. Rá húsz perccel később visszament, a serpenyőt üresnek találta. Így értékelte a történteket: Az ajtót bezártam magam mögött, az ablak csukva volt, a lakásban senki nem tartózkodott, csak a macska. Tehát nyilvánvaló, hogy a macska itta meg a vizet. 
***
Richard Strauss (német komponista) dirigens is volt. Egyszer feldühítette, hogy az énekesnő sértődötten rohant ki. Letette hát a pálcáját, félbeszakítva a próbát. A hölgy öltözőjébe kopogás nélkül lépett be. A kint várakozók vad sikoltozást, és üvöltéseket hallottak, aztán csönd lett. Megijedtek.
Vajon ki kit ölhetett meg?
Strauss kinyitotta az ajtót és ragyogó arccal állt előttük.
A zenekar képviseletében valaki eldadogta mondókáját:
A zenekart elborzasztotta P. de Ahna kisasszony felháborító viselkedése, így hát ezentúl nem vállalunk olyan operát, amelyben a művésznő énekel.
Strauss rámosolygott muzsikusaira, aztán így szólt: - Fájdalommal hallom döntésüket, ugyanis az imént jegyeztem el de Ashna kisasszonyt.
***
Szerkesztőkoromban elég eseménydús időszakot éltem meg. Szellemi munkákat végeztem, sokszor elég szoros határidőkre. Közben elláttam mindenféle tevékenységet, amivel megbíztak. Mindez azért jutott eszembe, mert előkerült egy levél, amit Széll Tamás, alias Thomas R. Szell küldött Essexből (USA) 2007-ben. Udvariasan megfogalmazott köszönő levél ez. Ennyi idő elteltével arra voltam kíváncsi, hogy ki is ez a kedves modorú valaki. Az internet nagyon szépen ír róla, mint tudós kémikustól, aki soha nem lépett az MSZMP-be, ez behatárolta szakmai karrierjét. Két év börtönre ítélték távollétében. Az USA-ban élve farmot vezet, tanulmányokat ír, eredménnyel kutat, egész életében honvággyal küszködik, és egy honi. 2020-ban hunyt el. Honi, Vas megyei temetőben nyugszik. Mindent értékelve nagyon sajnálom, hogy nem léptem vele kapcsolatba, legalábbis nem emlékszem arra, hogy írtam volna neki válaszlevelet. R. I. P.

Hú, ez kicsit zavaros lesz.
Valahonnan Miskolcra igyekeztünk. Mert ott állt a kocsim egy parkolóban. Még életemben nem vezettem motort, de most a kollégám robogóját nekem kellett vezetni utassal együtt. Rájöttem a legszükségesebbekre, haladtunk. Emlékezem, bukósisak nem volt rajtunk.
Mindegy, elevickéltünk Miskolcra gond nélkül. Itt folytatódtak a gubancok. Pénzem semmi, cigarettám fogytán, elszívtuk az utolsót is ketten, próbálom indítani a kocsit, de semmi. Ürest mutat a kijelző. Este van. Még szerencse, hogy mászkálnak az utcán. Kérdezősködöm tankállás iránt. Egyik ember szerint van benzinkút a Tisza-pályudvar környékén, a másik szerint a legtöbb parkoló közelében van tankolási lehetőség. Átmenetileg meghúzzuk magunkat a restiben. Ide jön egy kollégina, és pénzt hoz nekem korrektúráért. Nem sokat, mintegy tízezer forintot. Arra kér, hogy vigyem őt is haza. Ám továbbra sem tudom, merre van egy benzinkút. Most röviden felfohászkodom: Pio atya, segíts!
És ebben a pillanatban felébredek.
Segített.
Bp-en vagyunk. Kocsim itt áll a fa alatt, tankja félig tele.   
Magyarázat. Tegnap láttam egy klipet: Egy pár a hegyen lévő házukba akart egy heverőt felcipelni. Sáros ösvényen haladtak csigatempóban. Arra jött egy motoros, valahogyan felszíjazták a heverőt a motorra, és az ipse úttalan utakon feltornászta a házhoz a bútort.
Este az EWNT közvetítette az Örökimádás templomból az évente meg-megismételt szertartást, Lisieuxi Szent Teréz „Rózsaesőjét”. (Ez alkalommal kéréseket lehet megfogalmazni, papírra vetni, és várni, hogy az égi segítség megoldja a felvetett problémát.)
Nekem eszembe jutott, hogy Szent Pio, mielőtt meghalt volna, olyasvalamit fogalmazott meg, hogy bár sokakon segített itt a földön, de majd figyeljék meg, halála után hogy meg fogja hatványozni a Föld lakóinak a megsegítését.
***
Krasznahorkai László Nobel-díjas lett.
Amennyire tudom, ő a budapesti-vidéki vitában erősen a pesti polgárok mentalitását képviseli az „elmaradott ” vidékkel szemben.   
Nem izgat különösebben ez a mesterséges szembenállás, de egy élményt felszínre hoz bennem. A hetvenes évek elején szolgáltam évekig sorkatonaként Pápán. Általában a környező településekről vonultak be oda a fiatalok. Máig fülemben cseng egyik-másikuk felhorkanása. Idézem:
„Nákem mondod, pástinek?!!!”
Mekkora már ez a mondat!
A falusi legény ösztönösen azonosul a hamis értékítélettel, és fővárosinak titulálja megát, hogy bizonyítsa társainak: hozzájuk képest milyen értelmes is ő.
Ehhez képest semmi egy másik általuk megszokott formula:
„Nákem mondod, apádnak, hogy füle van a szamárnak!!!
Szerettem tájszólásos beszédjüket.

Visszaolvasgatva korábbi posztjaim százait, arra jöttem rá, hogy túl tömények. Sokszor humorosak, de legtöbbször túlontúl gondolatgazadagok. Ma ezek oldására kivételt teszek. Néhány zeneszerző anekdotáját hozom a lehető legrövidebbre fogva:
- Dvořák legatyásodott. Sarasate, aki a szláv táncokat játszotta, felkereste a pihenőjét töltő öregurat, és megkérdezte tőle, volna-e még oly műve, amit előadhatna.
- Nézze meg azt az iratcsomót – mutatott egy halom papírra Dvořák. – Lehet, hogy ott talál valamit.
Talált.  A Humoreszk volt köztük.

***
A Manon előadása után, amelyen a tenor fél hanggal lejjebb énekelt, Massenet a színfalak mögött találkozott az énekessel, aki megszólította: - Kedves Mester, remélem meg volt elégedve?
– Ó, hogyne, hogyne! – így Massenet. – De mondja, hogy tudott énekelni ezzel a szörnyű zenekarral, amely egész este fél hanggal magasabban játszott?
***
G. Faurét kinevezték a konzervatórium igazgatójának. Ő nagyon is tudatában volt beosztása méltóságának. Mindennap taxival érkezett a konzi elé, melyet az előző metróállomáson fogadott fel.
***
…Elgar sétált, amikor egy vándorzenész a Salut d’Amour-t játszotta, igen szépen. Elgar örömében előhúzott zsebéből egy félkoronást. A meglepődött hegedűs felé nyújtotta, és megkérdezte:
- Tudja, hogy mit játszik?
- Igen. A Salut d’Amour-t Elgartól – felelte amaz.
- Tegye csak el. Ez több, mint amennyit Elgar valaha keresett vele – mondta a zeneszerző.
***
Sarasate-t vacsorára hívta egy hölgy „a hegedűjével együtt”.
- Kedves hölgyem, válaszolta –, én boldogan elmegyek, de a hegedűm nem szokott vacsorázni.
***
Kedves ismerőse megkérdezte Adelina Pattit, hogy miért nem énekel soha Wagner-szerepet. Ő ráemelve szép szemét a kérdezőre, egyszerűen visszakérdezett:
– Bántottam én magát valaha?
***
NB.: Nem mindenki szerette a Wagner-muzsikát.
Rossini pl. így jellemezte Wagner zenéjét:
– Szép pillanatai vannak, de rossz negyedórái.

A komolyzene anekdotakincse c. könyv mókás leírásaiból a Schuberthez tapadt sztorikból hozok kettőt rövidítve:
- Schubert előtt Rossini nyitányát dicsérték. Ő azt válaszolta, hogy bármikor tud írni ilyen nyitányt. Egy üveg borba fogadtak, majd Schubert megkomponált azon nyomban egy nyitányt, aztán egy másikat is, és a Nyitányok olasz stílusban címet adta nekik.
Kb. ötven éve Siófokon nyaraltunk. Sziesztázás közben az ÉS-t olvastam. Különösen a rövid szösszeneteket szerettem. Majd összehajtogattam az újságot, és azt mondtam a feleségemnek: ilyeneket én bármikor tudnék írni. Persze nem tettem. Nepotista világban éltünk, esélyem nem lett volna, hogy egy mondat is megjelenjen tőlem.  Emlékszem egy esetre: Egy tábor élményeit verseltem meg kérésre egy rendhagyó házibulin. Kiömlött belőlem. Azt hiszem, énekelni is lehetett valaminek a nótájára. Elkérték tőlem. Másfél évtizeddel később lettlehetőségem megmutatni íráskészségemet.
-  Schubert látogatója unszolja a zeneszerzőt: Igyunk egy kávét! Schubert őrölni kezdte a szemeket. Majd felkiáltott: Magvan! Megvan!, te rozsdás kis kacat! Örömében eldobta a darálót, kipotyogtak belőle a szemek.
Ebből a darálóból dallamok, témák röppennek fel – lelkendezett. – Hallod? Ta-ra-ta, ez az! Itt állsz ötlettelenül, ez a tekerentyű meg azonnal talál neked. A halál és a lányka (d-moll vonósnégyes) témáját hallotta ki a daráló morgásából.
Hát ez az. Hányszor leírtam már, hogy kell egy égi szikra, egy katalizátor, ami beindítja az íróember fantáziáját. Aztán csak le kell írni azt, ami felmerül az ihletett pillanatban.
***
Szeretek játszani. Ha meglátok egy kvízt, valószínűleg nekiugrok megfejteni. Ma pl. egy 30 képből álló virágsorozatot kellett azonosítani teszt formájában. A kihívás szerint, aki ezekből hatot felismer, IQ-ja 130 felett leledzik. Mit mondjak? Nem számoltam, de kb. 20-t jól tippeltem. Kérem szépen hányas az IQ-m? És vajon hányas a virágkertészeké, akik nagy valósínűséggel mindet felismerik.  
Nem kell mindent komolyan venni.
***
Megvan a második irodalmi Nobel-díjasunk is: Krasznahorkai László. Van, aki tud írni, és van, aki nem. Ő tud.