Mickey webnaplója

Múltkor bevallottam, hogy Chestertont olvasva olykor elnyom a buzgóság, elalszom. Most azt is meg kell írnom, hogy máskor meg felébreszt. Mert ilyeneket ír:
„Ha van haladás, az erények és tekintélyek tökéletes városát veszi célba, ahol az igazságosság és a béke megcsókolhatják egymást. A személytelen erő csak a síkság vagy a hegycsúcs kietlen tökéletességébe tud elvezetni téged. Egyedül a személyes Isten képes elvezetni, ha hagyod magad, ama városba, mely rendezett utcáival és építészeti arányaival nyílik eléd, a városba, ahol mindenki a maga színével egészítheti ki József [ti. Jákob fia] sokszínű köntösét.” Chesterton már az Új Jeruzsálemet célozza. Alább nem adja, mert nincs középút. Kérdés, hogy mi valóban a szeretet országát építjük, gúnyolódva és grimaszolva?
„Egyedül a keresztény egyház tiltakozik észszerű alapon az ellen, hogy feltétel nélkül megbízzunk a gazdagokban… Valamennyi veszélyes környezet közül legveszélyesebb a jó módú környezet...” A leváltott párt nem jó irányt mutatott, amikor a gazdag középosztály megteremtését tűzte ki célul. A tisztességet kellett volna célul tűznie, bár akkor is megbuktak volna.
A teve és a tűfoka paraboláról: Szerinte nem jelentenek Krisztus szavai kevesebbet, mint hogy a gazdagok erkölcsileg nem éppen megbízhatók. … a modern világ egy feltevésre épül: hogy a gazdagok megbízhatók. Ez egy keresztény szemében védhetetlen… A gazdag ember megvesztegethető, sőt már meg is vesztegették, hiszen azért lett gazdag… az élet fényűző javaitól függő ember romlott: lelkileg, politikailag, gazdaságilag romlott. A keresztény kijelentheti: Tisztelem ennek az embernek a rangját, bár engedi magát megvesztegetni.” Azt hiszem, a jó irány a közösségi társadalom felépítése felé fordulás. Jelenleg szélsőséges az individualizmus. És ez rossz irány.
„Az arisztokrácia nem intézmény, hanem bűn; bár rendszerint bocsánatos bűn. Nem egyéb, mint az emberi hajlandóság a fontoskodásra és a hatalmasok dicséretére” – írja. Mi számít most arisztokráciának? A celebsz életmód, a sztárvilág?  
És még, mert tetszik: Fra Angelico festményein az angyalok nemcsak madarakhoz, hanem már-már pillangókhoz hasonlók… A büszkeség nem tud könnyelműségre emelkedni, nem tud lebegni. A komolyság nem erény. … Nem egyéb, mint természetes és vétkes törekvés arra, hogy az ember komolyan vegye önmagát, mert ez a legkönnyebb dolog a világon. Sokkal egyszerűbb jó vezércikket írni a Times-ba, mint egy jó viccet írni a Punch-ba. Könnyű nehéznek és nehéz könnyűnek lenni.”
Ez akkor is tetszik, ha tudom, hogy az angyal lélek, következésképpen nincs szárnya. De a lebegés és a nehézkesség, a fafejűség és az egészséges humor összefüggései nagyon tetszenek.  

Napok óta vissza-visszatér belső hallásomban egy sanzon. Nemigen zavar, mert kellemes dallama van, ahogy kell. Van eleje, közepe és vége. A szövegét sose jegyeztem meg. Ezért most megkerestem a google-on. Mivel igen hosszú, csak a végét másolom ide. Hadd szóljon másokban is ez a kedélyes (gemütlich) zene a hozzá tartozó szövegekkel.  
Párizsban szép a nyár,
hol a Grand Boulevard fényárban áll.
Sétára vár a Szajna-part,
a kis Paulette is épp arra tart.
Kezében rózsaszál,
az a csöpp szája már csókra áll.
Hiszen oly régen várja a szép Pierre,
csókot is érdemel.
Ollé!

Kis Paulette még meddig sétál,
és Pierre még meddig vár?
Érjen már véget a szép nyár,
a partot lepje a sár.
Csókolják meg végre egymást,
vagy béreljen Pierre szobát.
És adjon a pap rájuk áldást,
mert én nem bírom tovább!
Ollé!
Hogy
Párizsban szép a nyár,
a Grand Boulevard fényárban áll.
Sétára vár a Szajna-part,
a kis Paulette is épp arra tart.
Kezében rózsaszál,
az a csöpp szája már csókra áll.
Hiszen oly régen várja a szép Pierre,
csókot is érdemel.
Ollé!
Csókot is érdemel.
Ollé!
Csókot is érdemel,
csókot is érdemel,
csókot is érdemel.
Ollé!
Hogy most miféle fényárban áll Párizs, nem tudom. Lehet, hogy ünnepi kivilágításban, de az is lehet, hogy meggyújtott autógumik világítják meg. Egy biztos, hogy ott mindig történik valami.
Sok közöm ugyan soha nem lett a francia fővároshoz, mégis elmondhatom, hogy láttam az Eiffel-tornyot. Elég kis piszkavasnak tűnt repülőgépünk ablakából szemlélve. Gondolom, jó messzire eshetett tőlünk. Nem volt nagyobb, mint a tornyot ábrázoló kulcstartó figurája.
De valóságos.
Most már szinte nyár eleje van, és Budapest is fényárban áll, mégis más a párizsi Grand Boulevard fényárja, mert ahhoz szépséges, kedélyes dallam járul. (És Paulette meg Pierre is.)   

 Bevallom olykor kiesett a kezemből G.K. Chesterton Igazságot! (Orthodoxy) c. 1908-ban kiadott könyve. Talán a fordításból adódik, nyelvezete és mondatszerkesztése a maiakéhoz képest kissé komplikált. Talán. De meg jómagam koros volta is a szunyókálás felé visz, ha nem bilincsel le eléggé a könyv.
Pedig értékes tartalmakat hordoz.
Pedig ma is aktuálisak megállapításai.
Ezt szeretném néhány idézettel alátámasztani. Örök forradalom c. fejezetében olvasom:
„A haladásnak azt kéne jelentenie, hogy szakadatlanul változtatjuk a világot, mert azt akarjuk, hogy egyre jobban hasonlítson az elképzeléshez. Ma viszont a haladás azt jelenti, hogy szakadatkanul változtatjuk az elképzelést… A haladásnak azt kéne jelenteni, hogy az Új Jeruzsálem felé haladunk, holott ma azt jelenti, hogy az Új Jeruzsálem egyre távolodik tőlünk. Nem a valóságot alakítjuk az ideál képére, hanem megváltoztatjuk az ideált: ez a könnyebb.”
Könnyebbnek könnyebb – teszem hozzá -, csak éppen nem vezet sehová.
Olyasmi ez, mintha páratlan évben szakált kellene írnunk meg szőlőt, páros évben meg szakállt és szöllőt. Egyik évben mondunk eztet, másik évben meg aztat, aztán kezdjük elölről. 
Folytatom:
„Modern fiatalember (1908!) sohasem fogja megváltoztatni környezetét, mert örökké a felfogását változtatja.”  Tanúi vagyunk mindmáig, hogy felfogását valaki(k) úgy változtatgatják, mint mások a gatyájukat. Pedig, mint írja:
„Szigorú törvények nemcsak a kormányzáshoz kellenek, hanem a lázadáshoz is. Ha lázadok, valami tiszteletreméltó ideáért teszem.” Nos, van kérdés?
Hol vannak a tiszteletreméltó ideák, amik miatt lázadnak, már akik lázadnak?
Elő a farbával!
***
Játszom a háromféle Szózat játékot. A Szóreggelt kisebb csalódás, mert csak 6 nekifutást enged megfejtésre. Nem is ragozom tovább. Ennél érdekesebb, hogy a Szózat játékban 132 helyes megoldásnál tartok, a Szózat extra most kifogott rajtam. Illetve: egy belső hang azt mondta, ma megszakad 100%-os teljesítményem, és meg is szakadt 112 helyes megoldás után. Azonnal  99%-ra váltott a mutató. Mégsem ez az érdekes. Ha a belső hang igaz, akkor jelenjen meg a látókörömben az általam igen kedvelt tőkésréce repülés közben. Nem azonnal, de megjelent a vaskacsa. A Dunához húzott a levegőben. Ritkán mutatkozik, talán azért is szeretem annyira a feltűnését. Prémiumnak tekintem, ha látok egyet belőlük.
Megtörtént.

Nem hittem volna, hogy valaha belefáradok a változatosnál változatosabb felhők fotózásába.
Lehet, hogy a kidolgozással van a baj. Lehet, hogy az UV-szűrő hiányzik.
Jut eszembe a napszemcsi szűrős. Majd elé teszem a lencse elé.
Miért is?
Mert a felhők rajzosságát mozdítja elő.
És ezt alig vagyok képes megmutatni a fotókon.
Miként a fényesség és sötétség valós kontrasztját sem igazán.
Anyósom unokánk fotóit szemlélve tárgyilagosan megállapította, hogy ezen alszik, ezen is, ezen is és ezen is.
Kicsit ilyenek a felhők is. Bodrosak, világítók, sötétek, felhők és felhők, és megint csak felhők.
Már elég sokat fotóztam őket.
Tegnap mutattak érdekesebb formákat.
Mára szürkébe csaptak át.
Kint ülök, és várom a sötét felhő közeledését. De semmi sem hullik ki belőle. Mintha távolról némi égzengés mormogását is hallanám, (mint egy fogatlan oroszláné).
És ezek a felhők…
Arra asszociáltam, hogy amikor tesóim kicsik voltak, mindig eljátszottuk a bilin ülőkkel, hogy időnként felállítottuk róla őket. Belenéztünk, és csalódott pofával megállapítottuk, hogy még nincs benne semmi. Még mindig nincs benne semmi. Hát nem ilyen az a sötét felhő is, amelyikből nem lehet egy csepp esőt sem kifacsarni?
Hasonló az a vicc is, hogy aszongya:  A vadász, csak ül, csak ül a bokorban, de nem jön semmi…
Míg ezeket gépbe verem, a felhőzet megemberelte magát, és kicsikart magából egy kevéske nedvességet. Na, korántsem annyit, amennyi egy ilyen tekintélyes felhőtől normál esetben elvárható volna.
De hát az is közmondásszerű, hogy Kleine Fische, gute Fische!
Meg kell becsülnünk eme egyre ritkább ajándékot. 
 

Mindenesetre voltak kalapjaim. Legkedvesebb a jugó filmbeli Surda kalapjához volt hasonlatos. És milyen olcsó volt! Leszállított áron vettem. Megmosolyogtuk egymást a barátommal, aki ugyanilyet viselt. Hát hogyne. Ugyanott vette - leszállított áron.
Valahonnan egy szürke, az 50-es évek divatja szerinti kalapom is volt. Nem kedveltem igazán. Talán sose volt a fejemen. Hogy mi lett a vége? Arra sem emlékszem. Talán összelapult, ha nem volt nyúlszőrkalap. (A reklámszöveg ismerős lehet azoknak, akik elég régen születtek: „Nem tesz semmit, nyúlszőrkalap.”)
Még három kalap.
Az egyik, egy nóta: Az éjjel a pénzemet mind elmulatom, kalapom-pom-pom, kalapom-pom-pom a fejembe szorítom.
A másik: Egykori főnököm, SzF távozó vendégéhez.
- „Te, a fogason az nem a te kalapod? ”
- De - hangzott a válasz.
- No, csak vidd magaddal, mert még visszajönnél érte!  
S a harmadik: Deák F-anekdota. Távozó vendége eltévesztette a dolgot, a haza bölcse kalapját akasztotta le a fogasról. Deák figyelmeztette tévedésére. Mire vendége így védekezett:
- Nem vettem, észre, mert a fejünk körülbelül egyforma.
Deák sem maradt adós a válasszal:
- Lehet, hogy körül egyforma, de belül nem.
***
Be kell vallanom, hogy általában nem viselek fejfedőt, de ha igen, az baseball sapka.
Viszont sokféle  ilyesfajta jószággal rendelkezem. Ezeket jószerével örököltem, kaptam.
Egyszer megvicceltem a nálunk összejött társaságot.
Fejem tetején egy nagy usánka ült.
Azt levéve alatta lapult egy piros fez.
Azt levéve az örmény szögletesre hajtható sityak lapult.
Azt levéve egy kipa.
Az alatt kopaszodó fejem,
amit nem tudtam levenni.
***
Coda. Filmsláger: „Reszketek a napszúrástól. Ez a kalap drága kincs.”

Elmúlt már dél. Megittam negyedik bögre tejes nescafémat, megettem a grenadírmarsot ebédre. Magyarul gránátos kocka a neve, alias ez maga a prózai krumplis cvekedli. Erdélyiül nem pityókás laska?)
Innen a Boráros tér északi oldalán egykor működő önkiszolgáló étteremre asszociálok. Ide jártam gimnazista koromban ebédelni. Napi öt forintot tudtam e célból magaménak. Ez a pénz néha másra kellett. A Természettudományok zsebkönyvére á 70 ft. Az Én múzeumom képelemző füzeteire á 16 ft. Meg is kellett ebédelnem. Emlékezetem szerint a sárgaborsó főzelék volt a legolcsóbb 1,60. De a gránátos kocka se került csak tán 4,60-ba. Nem emlékszem rá, hogy ezen a helyen valamiféle drága ételt vettem s ettem volna egyszer is. Később, immár dolgozó koromban kedvencem a szalontüdő volt zsemlegombóccal. Nem volt egészen 30 ft. De a hentesnél is szerettem enni, talponálló módon; rendes méretű sültkolbászt mustárral és friss kenyérrel. Rég volt. Nem is tudom, miért jön ez elő. Ja, igen, krumplis cvekedli volt az ebéd. A pálmát egy balatoni csárdában fogyasztott szarvaspörkölt vitte galuskával. Az se tegnap volt, de már abban az időben, amikor 1200 ft-ot kértek érte.
A négy bögre kávé 1 liter. Mellé megittam fél liter tejjel készült banánturmixot. A mapi folyadékbevitelem nem látszik veszélyeztetve. És még nincs is vége a napnak.
Megírtam a közös blognak szánt cikkemet: mulasztások. Két dolgot azonban „elmulasztottam”. Megírni, hogy lehettem volna slágerszerző is. Nem lehet akkora ügy négysoros dallamperiódust összetákolni anélkül, hogy ismert melódiákra hasonlítson. Hiszen csaknem mindig zenék szólnak bennem. Későn kezdtem ezen gondolkozni, de akkor se a kibontakozás igényével, inkább csak mint egyfajta lehetőség kihagyásával. (Nem ismertem s ma sem ismerem a divatos könnyűzenei műfajok százait.)
A másik vonal az íróvá levés lett volna. Magam elég elveszettnek éreztem magamat a gimnáziumban ahhoz, hogy szemet szúrt volna írásbeli kifejezőkészségem. Tanárom inkább mérges volt rám, amiért nem jelentkeztem magyarszakkörre. Így az ő pozitív kritikája elmaradt. Belőlem meg nem tört ki mint a tűzhányó, ellentmondást nem tűrő módon az írhatnék.  Csak valamikor a negyvenes éveim közepén. Azóta sem hunyt ki.
Ha akad téma, szívesen megírom.

 A tudós beszámol blogjában dzsáinista befolyásoltságáról.
Azt hiszem, ez az indiai szekta, akiknek tagjai maguk előtt söpörtetnek, nehogy egy hangyát eltapossanak. A hivatkozott nyelvész megírja, hogy kitessékeli a lakásából a pókokat, miegyebet, de meg nem öli.
Igyekszem leszögezni, hogy tisztelem a jeles tudóst, de ebben nem követem őt.
A lakásunk a miénk, ameddig élünk.
Ajtaján zár van, ablakon s erkélyajtókon szúnyogháló jelzi lakáshatárainkat.
Ide csak az jöhet, akinek megengedjük.
Ám a csodarovarok olykor túljárnak az eszünkön, és belopódznak ajtónyitáskor, vagy ki tudja, mikor és hogyan. Találtam itt már fülbemászó bogarat, darazsat, legyeket, pókokat.
Katicát dögivel és mezei poloskát ugyancsak nem keveset.
Utóbbit nem ütöm agyon, mert igen büdös. Papírzsebkendővel kiakolbólintom a külső sötétségre. A katicát is kitessékelem, mert levet ereszt és szaga van.
A többieket likvidálom az egyszerűség kedvéért.
Na, jó, a hangyák pirimort kapnak, és nem kívánkoznak többé bejönni.
Értem én az élők tiszteletét, de nem szeretném a végletekig vinni.
Elég csak arra gondolni, hogy a sztrádán autózva hány bogarat irtok ki, hány szúnyog és lepke mázolódik el a szélvédőn.
Számolatlanul sok, de ezért még nem fogok gyalog menni Nyíregyházára Bp-ről.
A hangya se örül annak, ha szétkotrom a bolyt.
Én se örülök, ha hívatlanul be akarnak költözni mihozzánk.
Máskor már említettem, hogy a pókok úgy „tudják”, hogy övék az üdülő, csak a simabőrűek olykor kellemetlenkednek rövid ideig nyaralás címén.  
És mit szóljak az elhagyott házakról, amelyeket visszavesz a természet? Előfordul, hogy a szoba közepén kezd fa nőni, s hogy a legkülönfélébb élők veszik át az uralmat. Ez „természet”-es.  
A mi lakásunk még nem tart itt.
Egyelőre mi lakjuk.

Ebéd előtt maradt egy kis időm, várakozásteli. Szinte kibukott belőlem a Petőfi-vers egy lehetséges parafrázisa.
A rossz jószág
Ej, mi a nyű, tyúkanyócska
fenn hordod a csőrödet.
Azt hiszed, hogy neked dukál
szem-száj minden ingere.

Elfajzottál pimasz nyanya
illegeted magadat.
Úgy véled, hogy téged szolgál
itt ma minden: Ha-ha-ha.

Mutatod a gazdasszonynak,
kit vágjon le vacsira.
Azt a búbost, mert az mindig
csipkedte a társakat.

Ide figyelj, Morzsi kutyi!
Ne ugass le engemet !
Mert megjárod még a végén,
jókor figyelmeztetlek.

Kompromisszumot köss velem,
kutyák  fenegyereke,
mert ha nem, hát megbánod azt,
hogy még megemlegeted.

Ne ellenkezz tovább velem,
kössünk békeszerződést.
Én nem csíplek, te nem harapsz,
csóváld csak a farkadat!

VD-nél olvasom: „Egy utcai sörárustól megkérdeztem, nem vagyok tájékozott,
itt valami focimeccs lesz, mi ez? Kata mondta, hogy a kékek a franciák, de ezt többször elfelejtettem. Amúgy is, annyira összekeveredtek.”
Igen. Itt focimeccs volt: BL döntő, a teltházas stadionban. A kékek voltak a PSG legényei, a fehérek az Arsenal csapata. Ami igaz, elég rendesen összekeveredtek a meccs alatt. Főleg a kékek passzolgatták egymásnak a labdát. Ez azt jelenti, hogy a csapatépítés, az egymás megbecsülése a helyén volt. De a meccs nem a passzok számán fordul. Bizonyíték rá az Arsenal. Ők keveset passzolgattak. De volt egy helyzetük, amit sebtében gólra váltottak. Több forró helyzetet ők se hoztak össze.
A kékek pedig tizenegyeshez jutottak. Dembélé nem habozott. Berúgta.
(Mindent belé Dembélé.) A kialakult helyzeten egyik csapat se tudott változtatni a hosszabbítás ellenére sem. A finisben jobbára az látszott, hogy a tizenegyes rúgásra bízzák a győzelmet a csapatok. Ebben több szerencséjük volt a kékeknek.
A franciáké lett a kupa.
Drukkolhattam volna az Arsenalnak, mert vejem évtizedek óta kitart mellettük. Drukkolhattam volna a franciáknak, mert lányunk köztük él: francia családba házasodott. Nem tettem egyiket sem, csak vártam, hogy mi lesz a vége. Drukkolhattam volna az Arsenalnak azért is, mert a svédektől átigazolt csatár Gyökeres névre hallgat. (Gyökeres ezúttal nem volt sikeres.) Sikeres Havertz volt, aki a gólt berúgta. (Havertz hát haver.) Emlékezetem szerint a francia Mendes kapott egy sárgát (mert Mendes nem volt rendes.) Vitinha, akinek a fizimiskája Chaplinra hajaz, megsérült, nem játszott végig. Érdekes figurái voltak a lelátónak Thierry Henry és Arsène Wenger. Mindketten franciák, és mindketten az Arsenalhoz kötődő múlttal rendelkeznek. Előbbi csatára, utóbbi főedzője menedzsere, sok trófea elnyerésének előidézője volt.
Engem mindig megfog a média kameramanok teljesítménye. Jó érzékkel szúrják ki a karakteresen tátott szájjal üvöltöző szurkolókat, a győztes csapat szurkolóit extázis közben, a vesztesek legörbülő száját, netán könnyekre fakadását. Pedig a pakliban mindkét lehetőség benne leledzik. A meccset látva arra gondoltam, hogy tizenegyesek helyett pénzfeldobással kellene eldönteni, hogy ki a jobb. Az se lenne igazságtalanabb. Esetleg a kupát kellene kettéfűrészelni igazságosan, ha a felek százhúsz perc alatt se gyűrik le egymást. De hát ki hallgat rám?
Így a franciák puszilgathatták a nagy billikomot.
Désiré Doué pedig elmondta, hogy ezért a trófeáért imádkozott Urunkhoz, Megváltónkhoz. Nem gondolom, hogy egyedül ő fohászkodott győzelemért, de jelen esetben az ő vágyai teljesültek.

Mostanában eléggé leragadtam a focimeccsek nézésénél.
A tévé nyolc csatornája kínál effajta élményt. Persze legtöbbjükhöz nincs közöm.
De Szoboszlay és Kerkez miatt van közöm a Liverpoolhoz, Király Gábor egykor Chrystal Palast kapuőre volt, sokáig a Real Madridban játszott Modric, most meg az AC Milanban (Modric egyik unkánkra hasonlít, s szeretem nézni a játékát. Modric lát a pályán. Tetszik igyekezete).
Mindezt azért is vetem előre, mert ma a Puskás-Stadionban kupagyőzelemért csap össze az angol kupagyőztes Arsenal és a francia PSG.
Van a találkozónak egy érdekes figurája is, Thierry Henry.
A labdarúgó francia, és egykor az Arsenal eredményes támadója volt.
Hogy mire végzi a két csapat, nehéz megjósolni.
65 000 ember szurkol az arénában, a többiek másutt.
A jegyek rég elfogytak.
A jegyüzérek hatalmasat kaszálnak ez alkalommal.
Találgatják, hogy mennyit hoz ez Bp-nek. Tartok tóle, hogy nem elsősorban Budapestnek hoz ez hatalmas összeget, hanem az UEFÁnak. Olvastam róla, hogy egyes városok tiltakoznak az ellen, hogy náluk tartsák a kupadöntőket.
Félnek a FIFA nyomulásától. Ezt teszi a FIFA . És az UEFA? Ki tudja?
A költségek a városokat, a nagyobb haszon meeg tán az UEFÁ-t illeti?
Mi szerencsére a város szélső kerületében lakunk. Nem kell tartanunk az ide érkező futballhuligánok esetleges randalírozásától. A hírek szerint nagy rendőri erőket vonnak össze a rendészeti-védelmi feleadatokra. 
Mindenesetre remélem, hogy nagyobb balhék elkerülik egyébként is forradalmi hevületben tévelygő honfitársaimat.
Az időjárás kifejezetten kegyes a labdarúgókhoz.
Napokig topon volt a napi hőmérséklet.
Ma kissé felhős, inkább hűvös, mint forró léghőmérséklet.