Mickey webnaplója

Nem hittem volna, hogy valaha belefáradok a változatosnál változatosabb felhők fotózásába.
Lehet, hogy a kidolgozással van a baj. Lehet, hogy az UV-szűrő hiányzik.
Jut eszembe a napszemcsi szűrős. Majd elé teszem a lencse elé.
Miért is?
Mert a felhők rajzosságát mozdítja elő.
És ezt alig vagyok képes megmutatni a fotókon.
Miként a fényesség és sötétség valós kontrasztját sem igazán.
Anyósom unokánk fotóit szemlélve tárgyilagosan megállapította, hogy ezen alszik, ezen is, ezen is és ezen is.
Kicsit ilyenek a felhők is. Bodrosak, világítók, sötétek, felhők és felhők, és megint csak felhők.
Már elég sokat fotóztam őket.
Tegnap mutattak érdekesebb formákat.
Mára szürkébe csaptak át.
Kint ülök, és várom a sötét felhő közeledését. De semmi sem hullik ki belőle. Mintha távolról némi égzengés mormogását is hallanám, (mint egy fogatlan oroszláné).
És ezek a felhők…
Arra asszociáltam, hogy amikor tesóim kicsik voltak, mindig eljátszottuk a bilin ülőkkel, hogy időnként felállítottuk róla őket. Belenéztünk, és csalódott pofával megállapítottuk, hogy még nincs benne semmi. Még mindig nincs benne semmi. Hát nem ilyen az a sötét felhő is, amelyikből nem lehet egy csepp esőt sem kifacsarni?
Hasonló az a vicc is, hogy aszongya:  A vadász, csak ül, csak ül a bokorban, de nem jön semmi…
Míg ezeket gépbe verem, a felhőzet megemberelte magát, és kicsikart magából egy kevéske nedvességet. Na, korántsem annyit, amennyi egy ilyen tekintélyes felhőtől normál esetben elvárható volna.
De hát az is közmondásszerű, hogy Kleine Fische, gute Fische!
Meg kell becsülnünk eme egyre ritkább ajándékot. 
 

Mindenesetre voltak kalapjaim. Legkedvesebb a jugó filmbeli Surda kalapjához volt hasonlatos. És milyen olcsó volt! Leszállított áron vettem. Megmosolyogtuk egymást a barátommal, aki ugyanilyet viselt. Hát hogyne. Ugyanott vette - leszállított áron.
Valahonnan egy szürke, az 50-es évek divatja szerinti kalapom is volt. Nem kedveltem igazán. Talán sose volt a fejemen. Hogy mi lett a vége? Arra sem emlékszem. Talán összelapult, ha nem volt nyúlszőrkalap. (A reklámszöveg ismerős lehet azoknak, akik elég régen születtek: „Nem tesz semmit, nyúlszőrkalap.”)
Még három kalap.
Az egyik, egy nóta: Az éjjel a pénzemet mind elmulatom, kalapom-pom-pom, kalapom-pom-pom a fejembe szorítom.
A másik: Egykori főnököm, SzF távozó vendégéhez.
- „Te, a fogason az nem a te kalapod? ”
- De - hangzott a válasz.
- No, csak vidd magaddal, mert még visszajönnél érte!  
S a harmadik: Deák F-anekdota. Távozó vendége eltévesztette a dolgot, a haza bölcse kalapját akasztotta le a fogasról. Deák figyelmeztette tévedésére. Mire vendége így védekezett:
- Nem vettem, észre, mert a fejünk körülbelül egyforma.
Deák sem maradt adós a válasszal:
- Lehet, hogy körül egyforma, de belül nem.
***
Be kell vallanom, hogy általában nem viselek fejfedőt, de ha igen, az baseball sapka.
Viszont sokféle  ilyesfajta jószággal rendelkezem. Ezeket jószerével örököltem, kaptam.
Egyszer megvicceltem a nálunk összejött társaságot.
Fejem tetején egy nagy usánka ült.
Azt levéve alatta lapult egy piros fez.
Azt levéve az örmény szögletesre hajtható sityak lapult.
Azt levéve egy kipa.
Az alatt kopaszodó fejem,
amit nem tudtam levenni.
***
Coda. Filmsláger: „Reszketek a napszúrástól. Ez a kalap drága kincs.”

Elmúlt már dél. Megittam negyedik bögre tejes nescafémat, megettem a grenadírmarsot ebédre. Magyarul gránátos kocka a neve, alias ez maga a prózai krumplis cvekedli. Erdélyiül nem pityókás laska?)
Innen a Boráros tér északi oldalán egykor működő önkiszolgáló étteremre asszociálok. Ide jártam gimnazista koromban ebédelni. Napi öt forintot tudtam e célból magaménak. Ez a pénz néha másra kellett. A Természettudományok zsebkönyvére á 70 ft. Az Én múzeumom képelemző füzeteire á 16 ft. Meg is kellett ebédelnem. Emlékezetem szerint a sárgaborsó főzelék volt a legolcsóbb 1,60. De a gránátos kocka se került csak tán 4,60-ba. Nem emlékszem rá, hogy ezen a helyen valamiféle drága ételt vettem s ettem volna egyszer is. Később, immár dolgozó koromban kedvencem a szalontüdő volt zsemlegombóccal. Nem volt egészen 30 ft. De a hentesnél is szerettem enni, talponálló módon; rendes méretű sültkolbászt mustárral és friss kenyérrel. Rég volt. Nem is tudom, miért jön ez elő. Ja, igen, krumplis cvekedli volt az ebéd. A pálmát egy balatoni csárdában fogyasztott szarvaspörkölt vitte galuskával. Az se tegnap volt, de már abban az időben, amikor 1200 ft-ot kértek érte.
A négy bögre kávé 1 liter. Mellé megittam fél liter tejjel készült banánturmixot. A mapi folyadékbevitelem nem látszik veszélyeztetve. És még nincs is vége a napnak.
Megírtam a közös blognak szánt cikkemet: mulasztások. Két dolgot azonban „elmulasztottam”. Megírni, hogy lehettem volna slágerszerző is. Nem lehet akkora ügy négysoros dallamperiódust összetákolni anélkül, hogy ismert melódiákra hasonlítson. Hiszen csaknem mindig zenék szólnak bennem. Későn kezdtem ezen gondolkozni, de akkor se a kibontakozás igényével, inkább csak mint egyfajta lehetőség kihagyásával. (Nem ismertem s ma sem ismerem a divatos könnyűzenei műfajok százait.)
A másik vonal az íróvá levés lett volna. Magam elég elveszettnek éreztem magamat a gimnáziumban ahhoz, hogy szemet szúrt volna írásbeli kifejezőkészségem. Tanárom inkább mérges volt rám, amiért nem jelentkeztem magyarszakkörre. Így az ő pozitív kritikája elmaradt. Belőlem meg nem tört ki mint a tűzhányó, ellentmondást nem tűrő módon az írhatnék.  Csak valamikor a negyvenes éveim közepén. Azóta sem hunyt ki.
Ha akad téma, szívesen megírom.

 A tudós beszámol blogjában dzsáinista befolyásoltságáról.
Azt hiszem, ez az indiai szekta, akiknek tagjai maguk előtt söpörtetnek, nehogy egy hangyát eltapossanak. A hivatkozott nyelvész megírja, hogy kitessékeli a lakásából a pókokat, miegyebet, de meg nem öli.
Igyekszem leszögezni, hogy tisztelem a jeles tudóst, de ebben nem követem őt.
A lakásunk a miénk, ameddig élünk.
Ajtaján zár van, ablakon s erkélyajtókon szúnyogháló jelzi lakáshatárainkat.
Ide csak az jöhet, akinek megengedjük.
Ám a csodarovarok olykor túljárnak az eszünkön, és belopódznak ajtónyitáskor, vagy ki tudja, mikor és hogyan. Találtam itt már fülbemászó bogarat, darazsat, legyeket, pókokat.
Katicát dögivel és mezei poloskát ugyancsak nem keveset.
Utóbbit nem ütöm agyon, mert igen büdös. Papírzsebkendővel kiakolbólintom a külső sötétségre. A katicát is kitessékelem, mert levet ereszt és szaga van.
A többieket likvidálom az egyszerűség kedvéért.
Na, jó, a hangyák pirimort kapnak, és nem kívánkoznak többé bejönni.
Értem én az élők tiszteletét, de nem szeretném a végletekig vinni.
Elég csak arra gondolni, hogy a sztrádán autózva hány bogarat irtok ki, hány szúnyog és lepke mázolódik el a szélvédőn.
Számolatlanul sok, de ezért még nem fogok gyalog menni Nyíregyházára Bp-ről.
A hangya se örül annak, ha szétkotrom a bolyt.
Én se örülök, ha hívatlanul be akarnak költözni mihozzánk.
Máskor már említettem, hogy a pókok úgy „tudják”, hogy övék az üdülő, csak a simabőrűek olykor kellemetlenkednek rövid ideig nyaralás címén.  
És mit szóljak az elhagyott házakról, amelyeket visszavesz a természet? Előfordul, hogy a szoba közepén kezd fa nőni, s hogy a legkülönfélébb élők veszik át az uralmat. Ez „természet”-es.  
A mi lakásunk még nem tart itt.
Egyelőre mi lakjuk.

Ebéd előtt maradt egy kis időm, várakozásteli. Szinte kibukott belőlem a Petőfi-vers egy lehetséges parafrázisa.
A rossz jószág
Ej, mi a nyű, tyúkanyócska
fenn hordod a csőrödet.
Azt hiszed, hogy neked dukál
szem-száj minden ingere.

Elfajzottál pimasz nyanya
illegeted magadat.
Úgy véled, hogy téged szolgál
itt ma minden: Ha-ha-ha.

Mutatod a gazdasszonynak,
kit vágjon le vacsira.
Azt a búbost, mert az mindig
csipkedte a társakat.

Ide figyelj, Morzsi kutyi!
Ne ugass le engemet !
Mert megjárod még a végén,
jókor figyelmeztetlek.

Kompromisszumot köss velem,
kutyák  fenegyereke,
mert ha nem, hát megbánod azt,
hogy még megemlegeted.

Ne ellenkezz tovább velem,
kössünk békeszerződést.
Én nem csíplek, te nem harapsz,
csóváld csak a farkadat!

VD-nél olvasom: „Egy utcai sörárustól megkérdeztem, nem vagyok tájékozott,
itt valami focimeccs lesz, mi ez? Kata mondta, hogy a kékek a franciák, de ezt többször elfelejtettem. Amúgy is, annyira összekeveredtek.”
Igen. Itt focimeccs volt: BL döntő, a teltházas stadionban. A kékek voltak a PSG legényei, a fehérek az Arsenal csapata. Ami igaz, elég rendesen összekeveredtek a meccs alatt. Főleg a kékek passzolgatták egymásnak a labdát. Ez azt jelenti, hogy a csapatépítés, az egymás megbecsülése a helyén volt. De a meccs nem a passzok számán fordul. Bizonyíték rá az Arsenal. Ők keveset passzolgattak. De volt egy helyzetük, amit sebtében gólra váltottak. Több forró helyzetet ők se hoztak össze.
A kékek pedig tizenegyeshez jutottak. Dembélé nem habozott. Berúgta.
(Mindent belé Dembélé.) A kialakult helyzeten egyik csapat se tudott változtatni a hosszabbítás ellenére sem. A finisben jobbára az látszott, hogy a tizenegyes rúgásra bízzák a győzelmet a csapatok. Ebben több szerencséjük volt a kékeknek.
A franciáké lett a kupa.
Drukkolhattam volna az Arsenalnak, mert vejem évtizedek óta kitart mellettük. Drukkolhattam volna a franciáknak, mert lányunk köztük él: francia családba házasodott. Nem tettem egyiket sem, csak vártam, hogy mi lesz a vége. Drukkolhattam volna az Arsenalnak azért is, mert a svédektől átigazolt csatár Gyökeres névre hallgat. (Gyökeres ezúttal nem volt sikeres.) Sikeres Havertz volt, aki a gólt berúgta. (Havertz hát haver.) Emlékezetem szerint a francia Mendes kapott egy sárgát (mert Mendes nem volt rendes.) Vitinha, akinek a fizimiskája Chaplinra hajaz, megsérült, nem játszott végig. Érdekes figurái voltak a lelátónak Thierry Henry és Arsène Wenger. Mindketten franciák, és mindketten az Arsenalhoz kötődő múlttal rendelkeznek. Előbbi csatára, utóbbi főedzője menedzsere, sok trófea elnyerésének előidézője volt.
Engem mindig megfog a média kameramanok teljesítménye. Jó érzékkel szúrják ki a karakteresen tátott szájjal üvöltöző szurkolókat, a győztes csapat szurkolóit extázis közben, a vesztesek legörbülő száját, netán könnyekre fakadását. Pedig a pakliban mindkét lehetőség benne leledzik. A meccset látva arra gondoltam, hogy tizenegyesek helyett pénzfeldobással kellene eldönteni, hogy ki a jobb. Az se lenne igazságtalanabb. Esetleg a kupát kellene kettéfűrészelni igazságosan, ha a felek százhúsz perc alatt se gyűrik le egymást. De hát ki hallgat rám?
Így a franciák puszilgathatták a nagy billikomot.
Désiré Doué pedig elmondta, hogy ezért a trófeáért imádkozott Urunkhoz, Megváltónkhoz. Nem gondolom, hogy egyedül ő fohászkodott győzelemért, de jelen esetben az ő vágyai teljesültek.

Mostanában eléggé leragadtam a focimeccsek nézésénél.
A tévé nyolc csatornája kínál effajta élményt. Persze legtöbbjükhöz nincs közöm.
De Szoboszlay és Kerkez miatt van közöm a Liverpoolhoz, Király Gábor egykor Chrystal Palast kapuőre volt, sokáig a Real Madridban játszott Modric, most meg az AC Milanban (Modric egyik unkánkra hasonlít, s szeretem nézni a játékát. Modric lát a pályán. Tetszik igyekezete).
Mindezt azért is vetem előre, mert ma a Puskás-Stadionban kupagyőzelemért csap össze az angol kupagyőztes Arsenal és a francia PSG.
Van a találkozónak egy érdekes figurája is, Thierry Henry.
A labdarúgó francia, és egykor az Arsenal eredményes támadója volt.
Hogy mire végzi a két csapat, nehéz megjósolni.
65 000 ember szurkol az arénában, a többiek másutt.
A jegyek rég elfogytak.
A jegyüzérek hatalmasat kaszálnak ez alkalommal.
Találgatják, hogy mennyit hoz ez Bp-nek. Tartok tóle, hogy nem elsősorban Budapestnek hoz ez hatalmas összeget, hanem az UEFÁnak. Olvastam róla, hogy egyes városok tiltakoznak az ellen, hogy náluk tartsák a kupadöntőket.
Félnek a FIFA nyomulásától. Ezt teszi a FIFA . És az UEFA? Ki tudja?
A költségek a városokat, a nagyobb haszon meeg tán az UEFÁ-t illeti?
Mi szerencsére a város szélső kerületében lakunk. Nem kell tartanunk az ide érkező futballhuligánok esetleges randalírozásától. A hírek szerint nagy rendőri erőket vonnak össze a rendészeti-védelmi feleadatokra. 
Mindenesetre remélem, hogy nagyobb balhék elkerülik egyébként is forradalmi hevületben tévelygő honfitársaimat.
Az időjárás kifejezetten kegyes a labdarúgókhoz.
Napokig topon volt a napi hőmérséklet.
Ma kissé felhős, inkább hűvös, mint forró léghőmérséklet.

Jól elfáradtam az egyműszaknyi szövegkorrekciós művelet során. Kellemes fáradság volt, mert ószövetségi helyneveket, személyneveket kellett tisztáznom sok más egyebek mellett. Egyben inspirációt is kaptam, hogy ki tudja hányadszor, kezembe vegyem a teljes Bibliát, és elmélyedjek annak a mérhetetlen kincsnek az élvezetében, amelyet kínálnak a könyvek.
A különféle fordítások leginkább a magánhangzókkal operálnak eltérő módon. Tehetik, mert annak idején a magánhangzókat nem írták ki, csak a mássalhangzókat jelölték. Aztán ki így gondolja, ki amúgy. Például hol Nabukodonozor, hol Nebukadnezár az uralkodó neve. De nemcsak az ő nevük írása eltérő, hanem a legtöbb névé.  Van olyan sejtésem is, hogy a mássalhangzókat is csak hasonlóképpen ejthették, de nem a ma szokásos ejtéssel.Pl. Izajás, Ézsaiás. Kaifás, Kajafás.
Ilyenféle változatokon mehetett keresztül az idők folyamán ez a szóbeli kommunikáció.
***
Egykor megpróbáltam összegereblyézni az általunk mondogatott csúfolódókat, mondókákat. Ma új bukkant elő, de csak egy részlete: 0132Rá van írva nagy betűvel, hogy te szamár vagy.” T. se emlékezett az elejére. Kénytelen voltam a google-t igénybe venni. Az aztán köpte: Lap, lap, lap, levelezőlap. Rá van írva…
Hát igen. Egyre távolabb kerül tőlem a gyerekkorom.
Tegnap említettem, hogy NL barátom, hozta a magnóját a főiskolába. Hallgattuk. Egyik dallamot elég sokszor ahhoz, hogy a fülemben csengjen. Illetve… Ma hiába próbáltam ráállni a zenére, nem akart beugrani. Aztán eszembe jutott, hogy a sláger szövegében elhangzott, the rolling stones, 2x is. Ez visszahozta belső hallásomba magát a slágert.
Délután kiültem kicsit fotózni az erkélyre. Repülők összefirkálták az égi panorámát. Lassan haladtak tíz km-es magasságban. Mint egy égi csiga, amelyik váladékát hagyja maga után. Olyanok is, mint egy-egy pókocska a pókszál egyik végén.
A legérdekesebb az volt, hogy a Naptól elfele húzta a csíkot a gép, előtte pedig sötétebb vonal rajzolódott ki: a gép hosszas árnyéka.

Ha tavasz, akkor lombot hajt a nyárfa. De nemcsak lombot hajt, hanem teleszórja vattával vastagon a környéket. Minden vatta nyárfamagot hordoz. Ha rajtuk múlna, az egész szárazföld nyárfákkal volna tele.
De nemcsak nyárfa van, hanem nyírfa is. Ennek a fának a szárnyas makkocskának, vagy (ikerlependéknek) nevezett termése van. Úgy pilinkézik alá a levegőben, mint megannyi helikopter. Ha ezekből mind fa nőne, el se férnének egymástól a földön. Kiszorítanák egymást.
Hát a bakszakáll, hát a pitypang ernyős virága (csőrös kaszattermések) milliárdjai ugyancsak beterítenék a földet. Ez az életgazdagság mind az egész élővilágra vonatkoztatható: növényekre, állatokra és bizonyos megkötéssel az emberekre is.
Ilyenkor azt látom erkélyünkről, hogy a különféle madárfajok folyamatosan röpködnek, és szállítják fiókáiknak az élelmet. Tehetik, mert lakótelepünkön megnőttek a fák, valóságos erdőt képeznek. Lehetővé teszik a lombok rejtettségében való fészekrakást.
Igazolva látom, hogy a szaporító sejtek élnek. Tudományos tény, hogy élettelenből egyetlen biológusnak sem sikerült élőt teremtenie mióta világ a világ. VALAKINEK sikerült. Őt Teremtőnek hívjuk, mások Fennvalónak, megint mások Istennek. Ő az abszolút élő, csak az Élő az, aki élőt képes teremteni. A hallatlanul bonyolult sejtek magukban hordozzák az élet egész programját. A zigótában ott él az ember egész jövője meghatározva. Neme, fejlődési üteme, húszbillió sejtjének összehangolt működése. Honnan tudja az emésztésben részt vevő sejtek tömege, hogy mi a dolguk? Honnan a kiválasztásé, honnan a szív működéséé. Honnan az idegrendszer mozgáskultúrát kialakító tudata?
Tovább megyek. Honnan tudja a pók, hogy hogy kell hálót szőni, honnan a nádi rigó, hogy hogy kell fészket szőni. Honnan a gólya, hogy mikor kell szárnyra kapni költözés céljából?
Millió hasonló kérdést lehetne feltenni. De talán nem szükséges.
Elég csak elcsodálkozni rajtuk.
Teszem is, amikor az időjárás megengedi, hogy kiüljek az erkélyünkre.  

Mára elfogytak az írásos adósságaim.
Tegnap megírtam a havi rendszerességű kommentárt.
Ma aztán igazán lógathatom a lábam.
Igaz, a háziorvos azt javasolta, hogy inkább tartsam a dohányzóasztalon, vagy másképpen polcoljam fel a lábamat. Jót tesz a szívnek, jobb a vérellátásom.
A népdal szövege jut eszembe:
Ez a lábam, ez, ez ez,
jobban járja, mint emez.
Édös lábam jól vigyázz,
mert a másik meggyaláz.
Persze hamis a nóta az én számból, mert mindkét lábam hamar elfárad.
***
Mint korábban írtam, csaknem állandóan a fülemben cseng valamilyen zene: jazz, opera, nóta, sláger, szimfónia, uram bocsá’, olykor még esztrád is – akármi.
Reggeli közben egy angol slágert elevenített meg a fülem a hatvanas évek közepéről. Akkor jártam főiskolára. NL barátom olykor behozta méretes orsós magnóját, és a szünetekben körül ültük-álltuk, úgy hallgattuk legújabb felvételeit. Többek között azt is, ami most a fejemben szól. Mono magnófelvételei voltak, egészen biztos, mert Szokol rádióból vette át a kipécézett slágereket. Márpedig a Szokol igencsak mono rádió volt. Mégis jó kópiákat produkált, talán a jó vételkörzetnek köszönhetően.
NL volt az a diáktársam, akivel rendszeresen sakkoztunk a hátsó padok valamelyikén.
Sakkoztunk órák alatt,
sakkoztunk szünetekben,
sakkoztunk a menzára való levonulás alkalmával.
Rég volt.
Szép volt, egészséges volt, könnyed volt az az időszak a vizsgaidőszakokat leszámítva.