Mickey webnaplója

Barkochba
- Tárgy?
- Matematika.
- Élőlény?
- Is.
- Retró?
- Igen.
- Fogalom?
- Igen.
- Laricsev.
A korombelieknek két kötetes gimnáziumi tartozéka volt a Laricsev, algebrai feladatgyűjtemény.
Benne ezerszámra matematikai feladatok, és ugyanennyinek a megoldása a függelékben. Most ezt a matematikatörténeti könyvpárost megtaláltam a könyvmegállóban, és hazahozatta velem az emlékezet.
Sőt.
Nem egészen vagyok kutya a matekban, bár ma már simán megbuknék az érettségin, ezért mindkét kötet első feladatát megoldom.
I/1. Egy tanuló 5 füzetet vett, darabját 12 kopekért, és 3 ceruzát, darabját 10 kopekért. Mennyi pénz költött el? 5x12+3x10 az orosz pénzre átszámítva 90 kopek. Talált, süllyed. A függelék helyesen tartalmazza a megoldást. (Hányszor reménykedtünk, amikor más jött ki egy-egy feladat megoldásakor, hogy sajtóhibás az eredmény. Legtöbbször tévedtünk.)
II/1.  - 2³= - 8. Ez is helyes, és elég is. Nem is merészkedem ennél bonyolultabb feladványokkal való elbíbelődésre.
***
Kis lélekmelegítő jobb féltekéseknek. A szerző bevezetője A főparancs c. könyvecskéjéből: „Lassan 20 éve annak, hogy találkoztam M. Marsch domonkos atyával egy lelkigyakorlaton. Mindent eldöntő találkozássá lett. Ez életem legrövidebb lelkigyakorlata volt, mindössze egy délután és egy éjszaka tartott, de újjászülettem a Szentlélekben. Meggyógyultam fizikai betegségemből és lelki bajomból. Felszentelt papként elindultam egy úton, amin megszerettem az Egyházamat, a szentségek megteltek élettel, és az Ige megszólalt. Elfogadtam Mária, a szentek és az őrangyalok segítségét zarándokutamon. Ki mertem szolgáltatni magamat önként az engedelmességben és megosztottam életemet a szegényekkel. Napi szükségletté vált a Szentségimádás, a »semmittevés« az Úr előtt.” (Varga László)

Hihetetlenül gyorsan történelmivé válhat egy-egy regény. Azért írom, mert a kezembe került egy Janikovszky Éva által írt „csíkos-könyv”, Aranyeső a címe. A csíkos-könyvek sorozat fiatalságom idején dívott és bakfis lányokat szólított meg (ma célcsoportnak mondják), koromnál és nememnél fogva semmiképpen se engem. Nem is kívánom elolvasni, csak néhány idézetet hoznék belőle, a kötet rövidke 2. fejezetéből szemezgetve. Onnan is azért, hogy egy letűnt kor emblematikus viszonyaira, helytörténeti érdekességeire, rávilágítsak. Amit említ ezekben az idézetekben, azokat, ha egy szóval akarom kifejezni a RETRO szó-t használnám.   
Lássuk akkor:
- „A csillaghegyi állomáson áll a HÉV. A forgalmista (hol van már?) szalutál, s már indul is a kis mozdony”. A regény 1962-ben jelent meg, tehát az előtt íródott. Nem tudom milyen mozdonyra gondol. Árammal működtették már akkor a „mozdonyt”, azt hiszem.
- „A második kocsi a nemdohányzók számára van fenntartva.” Azóta még a vasúton se szabad dohányozni. Minden tömegközlekedési jármű nemdohányzó.
- Az utas „kint állt a peronon…” Csakugyan peron volt, az ajtókivágásában nyitott, a két zsanéron forgó ajtófelet kellett csapózárral rögzíteni. Szabadon járt a levegő a peronon.
- …Egyetemi felvételije biztosan sikerült volna, hiszen „kiszista, jól érett, munkásszármazású…” Aha. Íme a proletárdiktatúra nyers valósága.
- „Rómaifürdő! – kiáltotta a kalauz…” és csakugyan: kalauzok dolgoztak a szerelvényeken.
- „Margit-híd! Végállomás! – kiáltotta be a kalauz.” Igen. Akkor odáig járt a HÉV. Azóta készült el a földalatti szakasza.
***
Varga László gondolataiból: „Nem ismerjük fel, hogy Isten ajándékai vagyunk, nem hisszük el, hogy életünk teljes azáltal, hogy a Szentháromság bennünk él, hogy Krisztus Testének a tagjai vagyunk, és már mindent megkaptunk Istentől.”

Elhatároztam, hogy játszom az utcánkban parkoló autók rendszámain olvasható betűcsoportokkal, de nem tettem, mert ahhoz le kellene menni, összeírni, hogy miféle betűk ezek.
Elhatároztam, hogy lecserélem az ablakmosó folyadékot az autóban. Megvettem a téli löttyöt, és most ott dekkol a csomagtartóban, és vár arra, hogy egy szorgalmas kéz a helyére öntse. Nekem legyen mondva, tegnap éreztem, hogy meg vagyok fázva, éreztem a veséimet és beállt a derekam nagyjából. Mára már jobb a helyzet, holnap tán pótlom mulasztásaimat.
Elhatároztam, hogy megtisztítom az ablakokat.
Majd.            
Megpróbálom összekaparni magamat. A kopásokkal nem vagyok egyedül. Környezetemben az én korosztályom szinte minden tagja kopik, ki így, ki úgy.  
Amit tehetünk: Jó szívvel viselni a kétségtelen fogyatkozá-sokat. -sokat?
Inkább keveset.
Adalékok a Miatyánk egyik mondatához: „Legyen meg a te akaratod” – mondjuk. Komolyan?
Eckhart mester, misztikus (14. sz.) Ezt mondja Strassburgban a domonkosnővéreknek: „Istent nem szabad összetéveszteni egy tehénnel, ami azért van, hogy megfejjük, és dicsérjük a vajért, a sajtért, amit ad.” … Korunk mozgalmaira is gyakran ráillik, hogy Istent összekeverjük egy tehénnel. Amikor tejel, azt teszi, amit mi kérünk, akkor jó, és biztos, hogy nagyon szeret. Ha pedig nem azt teszi, amit kérünk, akkor lehet, hogy vallást váltunk.
E. W. Lutzer (am. szerző) hasonlata korunk jellemzésére: „Egy ember autóval elhaladt egy farmépület előtt, amikor olyasmit vett észre, ami felkeltette érdeklődését. A farmer pajtájának oldalán számos céltábla volt látható, és mindegyiknek a közepében – éppen a feketében – egy nyíl. Meglepődött, hogy hogyan lehet valaki olyan kitűnő íjász. Megállította a kocsiját, hogy gratuláljon a farmernek ügyessége miatt. A farmer faarccal jelentette ki: Ez nem az én művem, hanem a falu bolondjáé. Idejön, nyilakat lődöz a pajtámba, aztán köréjük festi a céltáblát.” (in: VL: A rohanástól a lélek nyugalmáig)
Így néz ki a mi istenkeresésünk is, amikor olyan istent keresünk, aki azt csinálja, amit mi szeretnénk.
Az az igazi fordulat, amikor mi tesszük meg mindazt, amit Isten kért tőlünk.

Nem először fordul elő, hogy „megfázik a vesém”. Lehet, hogy ez történt, lehet, hogy súlyom növekedett, és a gerincoszlopomnak nem tetszik a terhelés, mindenesetre melegen tartom derekamat, és kerülöm a hosszas üldögélést, mert nem esik jól igazán.  Gondolom, nincs nagyobb baj. Ezért ma rövidebbre fogom mondanivalómat. Az ötlet nem is utolsó, hiszen mondják, ma az emberek zöme nem olvassa el azt az anyagot, amelyik tizenegy sornál hosszabb.   Eddig öt sor. Ajjaj!
Álljon itt egy epizód Teréz anya életéből.
„Egyszer, amikor Londonban járt, nagyon hideg őszi idő volt, zuhogott az eső. Meglátott egy koldust ülni a járdán az esőben. Teréz anya leült mellé a vízbe, az esőbe, és ráterítette a pulóverét a koldusra. Egyszer csak szép lassan ránézett a koldus és megkérdezte: »Miért tetted ezt?« Teréz anya csak ennyit mondott: »Mert te Jézus vagy.« Akkor megszólalt a koldus: »Te is Jézus vagy.«
Ilyen egyszerű a hit titka.” (in. Varga L.: A főparancs) Hosszú volt? 11 sor.

Végigolvastam volna (ha volna vége), Gogol könyvét a Holt lelkeket. De nincs neki, legalább féltucat lábjegyzeti utalással találkoztam, miszerint a rész nincs befejezve, nincs elkezdve, nincs megírva. Elképzelem, hogy még kétszáz oldallal tekintélyesebb lenne az így is terebélyes regény. Steinbecket hívom segítségül, nála olvastam: Sok benne a zöngicse, és nincs utalás rá, hogy zöngicse jön, s akinek nincs kedve ezek silabizáláshoz, az ugorhasson az újabb értesítésre: zöngicse vége.
Persze a mű csaknem két évszázada keletkezett, amikor is az embereknek kevesebb inger is betöltötte a kedvét, ráérősebben éltek, s volt idejük sokat olvasni, (írni is). Ráadásul azt veszem észre, hogy figyelmem lanyhul, az olvasás jobban fáraszt, mint korábban. Tegnap pl. egy O’Henry-novella dobott fel érdekes-szellemes szófordulataival, slusszpoénjával. Ma meg majdnem elaludtam Gogolon. Ám a könnyed életet élő szélhámos főhőst a legváratlanabb pillanatban letartóztatják, hogy egy még váratlanabb fordulattal útjára eresszék némi pénz leperkálása után, és Gogol a szerző jogán lezárhassa a történetet azzal, hogy az egész közigazgatás korrupt, lefizethető, vagy mint egy mai graffiti hirdeti: megvehető kilóra.
Mindenesetre megtudtam, hogy egy pud kb. 16 kiló, egy verszta kb. egy km, és a tarantász, rugózatlan, ám fedeles utazókocsi, továbbá, hogy az orosz regényhősök magyar tokajit isznak (két ízben is említi Gogol), ha valami kitűnő borral akarják vidámítani életüket.   
***
Néhány perc misztika
Alphonse Ratisbonne esete
Ratisbonne elbeszélését Jean Guitton adta közre, amelyet André Frossard idéz:
„1842. január 20-án történt:  Ha valaki ezt mondta volna nekem aznap reggel: »Te zsidóként kelsz föl és keresztényként fekszel le«, szóval ha bárki ezt mondta volna, úgy néztem volna rá, mint töké­letes őrültre…Ha abban a pillanatban (mert dél volt) egy harmadik személy hozzám lépett volna ezekkel a szavakkal: »Al­phonse, egy negyed óra múlva te Jézus Krisztust, Istenedet és Üdvözítődet imádod, leborulsz egy kis templomba egy pap lábánál melledet vered, a farsangot egy jezsuita rendházban töltöd, hogy előkészülj a keresztségre, készen arra, hogy föláldozd magad a katolikus hitért; lemondasz a világról, gazdagságáról, gyönyöreiről, vagyonodról, reményeidről, jövődről, s ha kell, lemondasz menyasszonyodról is, a családod iránti szeretetről, barátaid tiszteletéről, a zsidókhoz való ragaszkodásodról... s nem lesz más vágyad, mint hogy Jézus Krisztusnak szolgálj és az Ő keresztjét hordozd halálodig..., szóval ha egy próféta ilyeneket jövendölt volna nekem, a világ legnagyobb őrültjének ítéltem volna: egy ember, aki ilyen bolond lehetőségben hitt volna! És mégis: ma ez az őrültség az én egyetlen bölcsességem és boldogságom.
Kilépve a kávéházból M. Théodore de Bussières kocsijába szálltam, …aki engedelmet kért, hogy pár pillanatra megálljon …valamilyen megbízatást elintéz­ni… én is kiszálltam, hogy megnézzem a közeli templomot. A Sant’Andrea-templom kicsi, szegényes és elhagyatott…. majdnem egyedül voltam; jelen ... Gépiesen járattam körbe a tekintetemet… csak egy fekete kutyára emlékszem, ott ugrált a lábam előtt... majd eltűnt, eltűnt az egész templom, többé nem láttam semmit, vagy inkább, ó Istenem, csak egy valamit láttam!!!
Hogy is lehetne elmagyarázni azt, ami megmagyaráz­hatatlan; még a legmagasztosabb leírás sem más, mint a kimondhatatlan igazság megszentségtelenítése. Ott voltam, leborulva, szemem könnyben úszott, szívem majd kisza­kadt, amikor M. de Bussières visszahívott az életbe… túláradó örömömben csókol­gattam a kegyelmi sugarakkal körülvett Szent Szűz képét... Ó, igen, Ő volt! …Nem tudtam, hol vagyok, Alphonse vagyok-e, vagy vala­ki más. Olyan gyökeres átalakulást tapasztaltam, hogy azt hittem, valaki más én vagyok... Amit mondhatok, hogy abban a pillanatban lehullt szememről a kötés. Nem egy, hanem az engem beburkoló egész sor kötés tűnt el gyors egymásutánban úgy, mint ahogyan a tűző nap alatt megolvad hó, a sár és a jég. Csak annyit tudtam, hogy a templomba belépve minden ismeretlen volt, mikor pedig kiléptem, minden világos… jóllehet nem volt semmi betű szerinti tudásom, megsejtettem a dogmák jelentését és szellemét. A bennem létrejött kifejezhetetlen hatások által inkább éreztem, mintsem láttam ezeket a dolgokat. Minden bensőmben ment végbe. Ezek a gondolatnál ezerszer gyorsabb, a megfontolásnál ezerszerte mélyebb benyomá­sok nem csupán megindították lelkemet, hanem mintegy visszafordították és más irányba, más cél felé, új élet felé vezették.” (In: André Frossard: Il y a un autre monde, Van egy másik világ)
Hát ez se piskóta. Istennek azonban semmi sem lehetetlen.

Életírás címe lehet: A pelenkától a pálinkáig pilinkézve.  
Ami pedig a fotózást illeti, hajnalban újra megkísértett a misztikus szerelvény áthaladásának a látványa.
Előbukkan a sötétből és tovazakatol a sötétségbe.
Közben pedig felvonul előttünk kivilágított ablaksora, száz fogát mutatva.
A jelenség naponta ismétlődik és pillanatok alatt végbemegy.
Most egy felvételen sikerült mozgásának a tempóját elkapni, így az egyébként kör-számlapú toronyóra csíkja mutatja a vonat sebességét, miközben az ablakok mintha álló vonathoz tartoznának, viszonylag helyben állnak.      
Egy perc misztika
Loyolai Szent Ignác megtapasztalása (beszámoló saját élményéről, amely a Cardoner folyónál üldögélve érte).
„Amint ott ült [írja magáról egyes szám harmadik személyben], nyílni kezdtek lelki szemei, nem abban az értelemben, mintha látomása lett volna, hanem amennyiben sok kérdést megértett és felismert, melyek részben a lelki életre, részben a hitre és részben a tudományra vonatkoztak, és oly nagy megvilágosítással voltak összekötve, hogy minden új színben tűnt fel előtte. De lehetetlen közölnie mindent, amit annak idején megértett, hiszen nagyon sok volt az. Csak azt mondhatja, lelkét oly nagyfokú világosság töltötte el, hogy úgy véli, ha mindazokat a kegyelmeket, amelyeket egész élete folyamán az elmúlt 62. életévéig Istentől nyert, és mindazt, amit tudás által elsajátított, összegezné és egybefoglalná, még akkor sem kapott annyit, mint ez alkalommal. Ez az élmény annyira nyomatékos volt, hogy lelke teljesen megvilágosodott maradt, és úgy láttam mintha más emberré lett volna, és más értelmet kapott volna az előbbi helyett.” – írja magáról. (Zarándok) 

Fel-alá járkálva lakásunkban konstatálom, hogy minden helyiségében akad egy-egy feszület. Hogyne akadna, én tettem ki őket. Itt hátul annak a keresztnek a másolata van, amelynek az eredetije előtt Assisi Szent Ferenc imádkozott egykor. A lila-szobában egy ágakból fűrészelt kereszt függ a falon. Tudomásom szerint apósomé volt. A nappaliban egy fém kompozíció, nászajándékba kaptuk barátainktól. A konyhában anyai nagyszüleim feszülete van felfüggesztve. Lehet jó százéves. Az étkezőben az a feszület található, amelyik gyermekkoromban szüleim szobafalán volt látható. A hálónkban egy nyakláncon lógó római kereszt látható korpusszal. 70. születésnapomra kaptam. Az az érdekessége, hogy eredetijét egy honfoglaláskor előtti magyar sírban találták egy kilenc év körüli lányka teteme mellett.
Végül a fürdőszobában szintén egy bőrszíjon lógó fémötvösmunka látható. Jézus a kereszten. Ancsáé volt.  Tőle örököltem.             
***
Gogol könyvét olvasom, a Holt lelkek címűt. A szerző humorára jellemző a következő epizód. Meghalt az ügyész. „Az újságok most majd megírják: alárendeltjeinek és az egész emberiségnek őszinte bánatára elhunyt egy tiszteletre méltó polgár, a legjobb apa, példás férj és sok efféle szólamot; sőt valószínűleg hozzáteszik, hogy özvegyek és árvák zokogása kísérte koporsóját; pedig ha jól meggondoljuk, minden kiválósága abban mutatkozott meg, hogy busa szemöldöke volt.” Temetni, nagyon tudunk – jegyezte meg Kodály. De úgy látszik, nem csak mi tudunk.
Egy másik érdekesség, hogy egy falusi tanítót Alexander Petrovicsnak nevez. Ez kísértetiesen a Petőfi Sándor névre hajaz.
***
Konvertiták istenélményeiről 1.
André Frossard múltszázadi konvertita (a francia, még ateista újságíró  unalmában, várakozásképpen betér egy kápolnába) élményére így emlékezik vissza: „A kápolna mélye elég jól meg van világítva. A fehérbe öltözött főoltár fölött egész sor növény, kandeláberek és más díszítő elem. Mindezt egy nagy fémkereszt uralja, közepén egy matt fehér korong ... az Oltáriszentség előtt va­gyok, ami körül két sor gyertya ég: ...Mindezek jelentése hidegen hagy... [Most] tekinte­tem a homályból a fény felé siklik; aztán minden különö­sebb gondolat nélkül visszafordul a jelenlévőkre, a hívőkről a mozdulatlan apácákra, az oltárnál lévő apácákra, aztán, fogalmam sincs miért, megállapodik a kereszt bal oldalán égő második gyertyán. ...Ám... ekkor szabadult el hirtelen a csodák áradata. Egy szempillantás alatt lerombolta abszurd lénye­met, és világra hozza azt a csodálkozó gyermeket, aki soha nem voltam. Mindenekelőtt ezek a szavak hangzottak felém: lelki élet. Nem kiejtett szavak voltak, nem is én formáltam meg őket, hanem úgy hallottam, mintha olyan valaki suttogta volna mellettem, aki látja, amit én még nem látok ... Nem azt mondom, hogy megnyílik az ég: nem nyílik meg, hanem megindul valami, csöndes villám­lásként. Hirtelen fölemelkedik, fölszáll e gyanútlan kápolnából, amibe titokzatos módon be volt zárva. Hogy is lehetne mindezt leírni ezekkel a hűtlen szavakkal, amelyek megtagadják a szolgálatot... El­pusztíthatatlan, végtelenül áttetsző, szinte elviselhetetlenül ragyogó kristály ez (egy fokkal világosabb már megsemmi­sítene engem), vagy még inkább kék, a tündöklés és a telítettség világa, egy másik világ, amely a miénket a befejezetlen álmok törékeny árnyai közé utalja: Ez a valóság, ez az igazság, ezt jól látom arról a homályos partról, ahol még tartózkodom. A világegyetemben van egy másik rend, és annak csúcsán, a ragyogó ködfátylon túl Isten nyilvánvalósága, annak a jelenlétté és személlyé lett evidenciája, akit egy perccel ezelőtt még tagadtam, ... Megtapasz­talom, hogy szelíd, semmihez sem hasonlíthatóan szelíd. Szelídsége nem az a passzív minőség, amit az ember olykor e névvel jelez, hanem cselekvő, megindító, minden erőszakon túllépő gyöngéd szelídség, ami képes arra, hogy a legkeményebb követ is szétrobbantsa, sőt a kőnél is keményebbet az emberi szívet. stb, stb.

Mondják, hogy Erdélyben a fiatal pap tisztelendő bácsi, de amikor tisztesebb korba ér, változik a titulusa, attól kezdve pap bácsi. Ilyen volt a Tömő u.-i plébános, Futó Károly atya, sőt még ilyenebb, mert ő még csak nem is pap bácsi, hanem Karcsi bácsi volt.   
Karcsi bácsi posztom tárgya nemcsak élőlény volt, hanem fogalom is. Én évek során sose láttam mérgesnek. Karcsi bácsi csak szeretett.
Nála ismerkedtünk meg a szeretetből összehozott Agapéval. A diákmise után az udvari asztalon bőven találtunk zsírral vagy lekvárral megkent kenyereket, kancsószám forró teát és kancsóban forróvizet. A nescafét Karcsi bácsi adagolta poharunkba. – Ne menjetek el – mondta, most jön az egyházüldözés.  Az egyház üldözi híveit nescaféval.
A Tömő utcai agapéra le lehetett látni a Szemészeti klinika felső emeleteiről. Sokszor nézegették a spontán közösséget az ablakokból. Isten bocsássa meg, hogy ennek láttán megjegyeztük: A vakok látnak… Tényleg volt ezeknek a találkozásoknak valami éteri dimenziójuk.  
Karcsibácsit megkérték, hogy nyissa ki az ajtót, mert elromlott a zár. Ő odament, és engedelmességre szólította a zárszerkezetet. Kérdezték tőle, hogy csináltad Karcsi bácsi. Mire ő:  - Még emlékeztem a mozdulatra bankrablókoromból.
Most hagyjuk, hogy hány hivatást támogatott, hány emberben erősítette az egyházhoz tartozást. Ezt majd megírják mások.
Elég legyen itt annyi, hogy milyen lazán állt dolgokhoz. Kértem időpontot keresztelésre. Megerősítette, hogy rendben van, már felírta. Igen ám, de a mi keresztelőnket és egy másik társaság keresztelőjét egy időpontra vette. Tévedésből valahogyan a fejében eggyé lett ez e két közösség. Így adódott, hogy páros keresztelő lett immár két pappal, sógorommal és Lukács Lászlóval. Meglepő módon sikerültebb volt, mert a templomka tele lett emberekkel, és hatalmas hangulata volt az eseménynek.
Egyik kispapját ellehetetlenítették egy időre. Amikor mégis sor került felszentelésére, hatalmas lakomát csaptak: ő és immáron felszentelt papja. Átment ezért a szomszédos ABC-be, és négy zacskós kakaóval tért vissza, amit meg is ittak az örömteli esemény megünneplésére. Talán háztartási keksz is volt mellé.
Humora kiapadhatatlan, ötletei sziporkázók, társasága vigasztaló, megélt hite példamutató mindenki számára.
Utóbb csak szórványos hírek jutottak el hozzánk. Egy ilyen a minap olvasott megemlékezés. Ebben írja RP, hogy Karcsi bácsi mindenre felkészült. Aranymiséjét tartotta, aminek a végén valaki felvetette, hogy szép-szép, de ez alkalomra készült szentkép nem lesz? – Dehogynem – válaszolta Karcsi bácsi. Ott osztják a kijáratnál.
Tényleg osztották: egy másik aranymisés paptól megmaradt szentképeket.   
Öt perc misztika
Ha sarkosan akarok fogalmazni, a teológia elkövetői elsősorban Istenről értekeznek, a misztika hívei pedig valamiféle istenjelenlétet élnek meg. Ez persze nagyon általánosító megközelítés, de megpróbálja a kétféle létmódot elkülöníteni egymástól.  
Mára ezt a szösszenetet gondoltam a misztika kifejtésére.
Varga László (ma már püspök) írja:
„Részt vettem egy papi lelkigyakorlaton Megjugorjéban, ahol Elvira nővér (aki 34 házat alapított drogos férfiak s nők számára), volt az egyik előadó. Arról beszélt, hogy az ő házai az élet iskolái. Megkérdezték tőle, mit jelent ezt. Kiállított egy szerb fiatalembert, Boriszt, aki 8 évig kokaint szedett, és 5 vagy 6 éve él a közösségben. Ő így beszélt nekünk az élet iskolájáról: »A közösségünk állandóan Istenre hagyatkozik. Nincs orvos, nincs gyógyszer, nincs olyan üzlet, amivel fönntartanánk magunkat, hanem munka, Istenre hagyatkozás és ima van. A gondviselés erejéből él mind a 34 házunk. Közben keményen dolgozunk, és rendszeresen imádkozunk. Naponta háromszor végezzük a rózsafüzért, éjszaka pedig lehet a kápolnában adorálni.
Az élet - a szeretet iskolája - számunkra az, hogy megtanuljuk a türelmet, az önmegtagadást, az engedelmességet, az engedékenységet, az egymás elviselését, az önuralmat, és Isten akaratára figyelve a szolgálatot, tevékeny szeretetet.«
Megkérdeztük az egyik fiatalembert, hogy nem nehéz-e a kemény fizikai munka (kőfejtés) mellett éjszaka még szentségimádásra is fölkelni. Azt felelte: Ha ébren tudtam maradni a kábatószerért éjszakákon át, amikor a halált szolgáltam, akkor igazán nem gond, hogy fönnmaradjak az élet Uráért egy-két órát. (In: A rohanástól a lélek nyugalmáig 77–79. o.)

Albertfalva. Kondorosi út. Széles pusztaság. Hosszában egy nagy lövészárok húzódott, a Fehérvári út mellett pedig betonbunker az út alatt, a föld alatt. Az onnan kitermelt föld dombbá magasodott a bunker mellett. A Kondorosi út rétszerű füves térségbe torkollott az Albert utca. Végét magas drótkerítés zárta le. A drótkerítés mögött salakos teniszpálya kezdődött, azért is volt olyan magas az a kerítés. Még nem jártam iskolába, mikor egyik csavargásom alkalmával erről a salakpályáról hangicsálást észleltem. Megnéztem közelről, meghallgattam a muzsikát a kerítés tövében álldogálva. A részletekre nem nagyon emlékszem. Szerintem egyenruhás fúvós zenekar próbált. Hogy mit, azt akkor még nem tudtam. Az erőteljes dallam viszont rabul ejtett. Évekig visszhangzott bennem, amit hallottam. Csak jóval utóbb szembesültem a zene forrásával. Boldogan emlékeztem rá, hogy már ismerem ezt a melódiát. Hiszen nem volt ez más, mint egy Rossini-nyitány, A tolvaj szarka nyitánya. Évek múlva is emlékeztem egyik dallamrészletére, s,s,s,s, d m d s,s,s,s, d m d …
Másik felejthetetlen alapélményem egy film, A kis karmester. Egész biztos, hogy ebben hallottam először Liszt Les preludes c. szimfonikus költeményét.  Teljesen magával ragadott az a szenvedélyes zene.
Egy harmadik alapélményem valamikor az ötvenes évek első feléből, Yehudi Menuhin előadása. Ezt rádión keresztül élveztük együtt a családdal.  A kitűnő hegedűs Mozart A-dúr hegedűversenyével lépett fel Budapesten. Ennek a tételei is örökre bevésődtek emlékezetembe.
Sorolhatnám még az élményeket. Zenekari tagként ismerkedtem meg Händel Messiásával, énekkarosként a Schütz Máté-Passiójával, a szabadság képzetét pedig érdekes módon egy könnyűzenei banda révén éltem meg: The Shadows az együttes neve. Annak a hangzásvilága mindig felszabadultságot hozott, derűs, érthető, szívet melengető és dinamikus zenélés volt az övéké.
Sok más hatásról is beszámolhatnék, de ez egy poszt csupán.  Így hát: Ennyi.
***
De ha már ennyi, visszaidézek egy viccet, melyet néptáncos barátunk mesélt még a jezsuitáknál. Gazda-továbbképzés folyik. Ott is nyelvtan óra. A tanár különös feladatra kéri hallgatóságát. Tudna-e valaki példamondatot alkotni, amelyben szerepelnek ezek a határozatlan számnevek: mennyi, ennyi, annyi.
Józsi bácsi jelentkezik és más mondja is: Amikor itt az ideje, mennyi kő a jószágnak ennyi annyi.  
Még most is elmosolyodok rajta. 
***
Egy perc misztika. Elhánytam a kocsi pótkulcsát. Most kellett volna. Hiába törtem a fejemet, hová is tehettem. Semmi. A pápa múltkori tanítása ugrott be: Kérj bölcsességet, a bölcsesség Lelkét, hogy segítsen, amikor nem tudsz zöld ágra vergődni saját magadtól egy kérdésben. Kértem. Kisvártatva kaptam. A kocsi csomagtartózárjában felejthettem, amikor a téli gumikat bepakoltam cserére. Ott lehet. A kocsit az utcán parkoltam. De már ott sincs, éppen szerelhetik a műhelyben. ...és ha ellopták az utcán? ...akkor már jött volna a szerelő, hogy szomszéd úr, hol parkolt a kocsijával, mert nem találjuk. De nem. Akkor pedig... Akkor pedig a szerelő asztalán volt mindkét kulcspéldány. Tényleg benne hagytam a zárban a pótkulcsot.        
    

1 Fama est, hogy Latabár az ötvenes évek elején egy jelenetben a kezében tartott Rákosi-képpel járkált körbe a színpadon, és tétovázva kérdezte: Hova akasszalak? A morbid humort nem szerették a rend őrei, és ezért egy hétre a komikust kivonták a forgalomból. Lelkére kötötték, hogy egy szót se többé. Nem kérdezhet semmit a képpel kapcsolatban. A következő héten folytatódott a műsor, Latyi kezében a képpel némán körbejárt, néha megállt, a közönségre kacsintott, nem szólt egy szót se, megint tovább vitte a képet, megint a falhoz igazította, megint a közönségre nézett. Nagy siker volt, mindenki értette.
2 Pápán a seregben építőbrigádunk egyik vezetője P. százados volt. Meggyőződéses kommunista, aki szerint március 15-e semmi a NOSZF-hoz képest. Alig voltak halottjai.  Általában lózungokban beszélt hozzánk. Ilyeneket mondott: „A KISZ a párt előkészítő iskolája.” Meg: „hajrá fiúk, dolgozó népünk!” Munkánkkal sose volt megelégedve. Erre is talált egy formulát: „Gyenge kezdés után erős visszaesés” – értékelte teljesítményünket.  Utóbb már csak gépiesen mormogta oda nekünk: Gyenge kezdés – erős visszaesés, vagy csak: erős visszaesés. És ment tovább, mintha köszönésnek szánta volna.
3 Van ez így másokkal is. Kedves barátaink mesélték: Egy orosz filmepizód: Szibéria, rabok, nagyon éhesek, várják a cárnő csomagját. Amikor megérkezik, izgatottan bontják, majd elképedve szembesülnek a valósággal: KNYÍGI. Csupán könyveket kaptak, ennivalót nem. Vissza barátainkhoz. Egyszer jön haza lányuk éhesen. Kinyitja a frigót, körbenéz, becsukja, és csak ennyit mond: knyígi.
4 Itthon is vannak olyan visszatérő párbeszédfoszlányok, amelyeket kölcsönösen megértünk. Az egyik ilyen kétségtelenül a lépcsőházi levelesládához kötődik. Nyitom, s az esetek többségében semmiféle borítékot nem találok benne. Nos, ilyenkor szoktam megjegyezni szerényen, hogy továbbra is késik a Nobel-díjam. Nem mintha várnám, nem mintha rászolgáltam volna. De hát a humor kedvéért.
Ma megint megnéztem a levélszekrényt, amely üresnek találtatott. Már csak ennyit mondtam: Késik…
T. tudta, miről beszélek.