Írni ma a pünkösdről kell, mert ma pünkösd van. Kérdés, hogy pünkösd csodája mais előfordul-e, vagy csupán egy alkalomra szolgált.
Válaszom: is, is.
Az egykori, rapid nyelvtanfolyam nem igazán ismétlődött meg azóta. A lángocskák sem ismétlődtek meg - tudomásom szerint. A helyzet lényegesen bonyolultabb ennél. Elég arra a valóságra gondolni, melynek tanúi lehetünk az utolsó évtizedekben. A térítések hatásosságát próbálják elemezni a hozzáértők, de senki sem tudta megmagyarázni a helyenként oly eltérő eredményű missziós tevékenységet. Mondják, hogy Dél-Koreában évente százezrek térnek meg, Japánban pedig elenyésző számban. Nem a missziósokon múlik a siker, mert hasonló adottságú hittérítők dolgoznak mindkét helyen. Valaki azt mondta, szerinte minden népnek megadatik olykor, hogy eljön a kegyelem órája. A koreaiaké jött el most, nem a japánoké. Ez a magyarázat valószerűnek tűnik, mindenesetre nem támasztható alá semmivel. Vagy így van, vagy nem. Magam azt hiszem, hogy a 3. Isteni Személy éppoly végtelen, mint az Atya és a Fiú. Az Ő gondolatai sem a mi gondolataink, s tettei sem a mi tetteink. Azaz követhetetlenek korlátos értelmünk számára a Gondviselés kanyarjai. Nem is a mi dolgunk ez. A miénk a Gondviselés tényének elfogadása, a Fiú életének követése, s a Lélek irányításában való bízásunk gyakorlata. Továbbra is hiszem, hogy a Léleknek megszámlálhatatlanul sokféle ajándéka van, s egyedileg lát el mindenkit karizmáival tetszése szerint. Tetszése pedig az Atya és a Fiú terveivel áll összhangban, mert szerintem Ők egymásnak tökéletesen engedelmeskednek. S mert most a Lélek ideje jött el, az Ő működése alakítja a teremtést a háromságos egy Isten akaratának megfelelően.
Nem biztos, hogy számunkra most az a legfontosabb, hogy pirosra színezett papírlángocskákat applikáljunk fejünk fölé, hanem az, hogy együttműködjünk a Lélek mai ösztönzéseivel, mai „lángjaival”. Nemde?
Slezák Leó operaénekes volt, humoros is egyben, s lefogadom, blogtulajdonos is lett volna, ha nem született volna meg túl korán.
Ide most két rövid történetét biggyesztem úgy, ahogyan gyerekkoromból visszaemlékszem rá. Az egyik egy levélke, melyet téma hiányában fogalmazott fiának. Íme:
Ha az ember azt írja, hogy ír, akkor ír is. Te azt írtad, hogy írsz, és nem írtál. Ha erre az írásomra sem írsz semmit, többé nem írok: Apád
A másik egy vastag tréfa, melyet fia követett el nagyanyjával. A család hosszú útra készült. Mielőtt elutaztak volna, a roppant kiváncsi öregszülének átadott a fiú egy dobozkát zsineggel átkötve azzal a szöveggel, hogy meglepetés van benne, s csak karácsonykor nyissa ki. Majd búcsúcsókok váltását követően távoztak, de csak a szomszéd szoba ablakáig, ahol belestek, mert tudták, hogy egy percig sem állja meg a nagyi, hogy meg ne nézze, miféle meglepetés vár rá. Mérgelődött egy darabig az idős szüle, mert egy zsineg, egy papír, megint egy zsineg, megint egy papír következett egymás után x-szer. Mindenesetre eljutott egy gyufásdobozig, melyet izgatottan tépett fel. Egy cédulát talált benne ezzel a szöveggel:
Ki a világ legkíváncsibb nagymamája?
A mi nagyikánk.
Ki nem tudja visszafogni magát, hogy a megígért ideig nem bontja ki a csomagot?
A mi nagyikánk.
Szégyelld magad, nagyi!
No comment.
Utolsó kommentek