Tegnap megismerkedtem az új
telefonkönyvvel. Kezd a megszorítások jegyében fogyni. Idén érezhetően
karcsúbb, mint a korábbi években volt. A mobilok elterjedésével visszafejlődik
az egykor olyannyira áhított vonalas telefon. Néztem benne magunkat. Már csak néhányan
szerepelünk benne: Kornél felesége, Mária, Gábor, Miklós, Ildi. És kész. A
többiek már visszaadták vonalukat. Mindennek az ad aktualitást, hogy ma kaptam
egy emailt, miszerint Bp-en jár unokatestvérünk H. Ági, családjával. Ágit
utoljára 1956-ban láttam. Azóta sem beszéltünk, nem is leveleztünk, ha jól
számolom, 51 év óta. Egy korosztály lévén, kb. 10 éves volt, amikor az USA-ba
menekültek. Milyen nyelven tudnánk szót érteni? Lehet, hogy fél napon belül
kiderül. Egyelőre nem sikerült kapcsolatba lépni velük. Annál inkább nem, mert
a nem tudom miféle telefonkönyvben, csak egy Gyorgyovich Zoltánt talált, aki
viszont nem létezik a mienkben.
Az esetleg tényleg létrejövő
találkozás kicsit olyan, mint annak a lengyelnek a sorsa, tizenhatévnyi kóma
után magához tért. Kezdenek visszajönni emlékei, s két hatalmas változás tanúja:
A korábban üres polcok előtt sorbaálló tömeg és a hagyományos kiszolgálás
megszűnt, helyette bőséges árukínálat üzletláncok, nincs sorállás, de van
minden ember kezében mobiltelefon. Nincs szocializmus, nyíltan elmondhatja
bárkinek bármiről a véleményét.
Egy 51 éves tetszhalálból tápászkodó emlékezés egészen hasonló. Nincs
Albert utcai ház, még a helyére sem utal semmi. Más a pénz formája, nincs
tantusz, nincs kalauz, sok a személygépkocsi, más a rendőrök egyenruhája, nem
szólít senki elvtársnak, máshogy néz ki a földalatti és két metró vonal
működik. Stb, stb. Sok a falfirka, terebélyesebb lett a főváros, szép és
mocskos, gazdag és szegény, igazi metropolisz
Utolsó kommentek