Mickey webnaplója

Talán meséltem már, talán még nem, hogy jó anyám azt gondolta, hogy belőlem pap lesz. Elképzelését magában tartotta, s már három lányunk volt, amikor felfedte előttem elképzelését. Lehettem volna pap, de én nősülni szándékoztam.
Lehettem volna, mert gyerekkoromtól kezdve
- a Regnum Marianum tagja voltam
- a piaristákhoz jártam gimibe
- egyházi kórusban énekeltem
- öregedvén pedig a jezsuiták sajtójának munkatársa lettem vagy másfél évtizedig.
Akik olvassák blogomat, tapasztalhatják, hogy időről időre felvetek hitbéli dolgokat.
Ez nem véletlen.
Mottó: Ha a böjt a visszafogottság időszaka volt, (képbe foglalva: a sinus-hullám völgye, akkor a húsvétot követő időszak a felszabadultság, a feldobottság, az örömteliség hullámhegye.  
Ennek sokféle kifejezése lehetséges.
Most egy evangéliumi szövegre rezonálok:
„Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16)
Ez örömhír a javából.
Aki hisz benne...
A hiszekegyre gondolok.
Úgy szól, mint egy sűrített katekizmus.
Hiszek egy Istenben … és ebben a hangnemben tovább. Ha nem hitvallásként akarnánk mondani, hanem imaként, akkor az Istent személyként kellene megszólítanunk. Valahogy így: Hiszek benned, Istenem…
Persze ez pusztán csak egy lehetőség.
Mindenesetre nagyon fontos Istenre személyként tekinteni, mert ő nem egy arctalan bálvány.
Pál a Timóteushoz írt második levelében azt mondja, hogy „tudom, kinek hittem” (2Tim 1,12), és nem azt, hogy tudom, miben hittem. A jézusi tanítás fontos eleme: kapcsolattartás Istennel.
És ő nem hagy el: szeret.