A kertben állt a meggyfára szerelt házi készítésű hinta. Egy keskeny falap négy fúrt lyukkal. Ide jöttek a végükön megcsomózott madzagok. Alatta elfogyott a gyep, s a keletkezett vályúban megült az esővíz. Szerették a gyerekek, mindig hasalt-ült rajta valaki. Kiskopasz volt a legkisebb. Őt még fel kellett ültetni a hintára, s meglökni, a többi magától intéződött a saját automatizmusa szerint. Tehát kiskopasz feltétetett a hintára, hogy végre nyugtuk legyen tőle, és mással is foglalkozhassanak, akik mással is szerettek volna foglalkozni. egy darabig nyugalom volt, majd éktelen sivítás érkezett a hinta felől. Kiskopasz üvöltött fejjel lefelé lógva és a kifordult deszkadarabba erősen kapaszkodva. – Fordítva raktatok a hintára – ordította, miközben mintegy élő Foucault-inga lengett ütemesen előre-hátra feje minduntalan belemártva a pocsolyába, úgyhogy nagyon mulatságos látványt nyújtott. Alig akartuk megszüntetni az áldatlan és méltatlan állapotot a belőlünk felszakadó nevetés miatt.
Második gyermekkor:
Kávézáshoz készültünk. A jó hetvenes úr ért oda elsőnek, s veselkedett a szertartás lefolytatásának. Előszedte a főzőt, elfordította a rezsó gombját, vizet töltött az ibrikbe, majd a kávéért indult, hogy levegye a stelázsiról. A művelet során lerántott egy csészét, mely persze azonnal összetört. Mire odaértem, már összesöpörtetett a porcelánedényke, s még söprűvel a kezében megjegyezte a törő ember:
– Ti miattatok történt, mert olyan hülyén teszitek el a csészéket.
– Aha – mondom – persze, hogy miattunk, mert olyan hülyén tesszük el a csészéket.
Utolsó kommentek