Ami megragadott engem az interjúból, az a művész személyessége, embersége. Ahogy gyűlölet nélkül beszélt egykori élményeiről. Hogy a megváltás kínszenvedését és gyönyörét élte át. Hogy a kínzás egy fokán túl hatalmas gyönyörűség vette körbe. (Nem tudom, mi ez, de nem zárom ki, hogy a jóságos szervezet endorfintermelése csúcsra jár ilyenkor, persze lehet egyéb oka is, pl. az isteni kegyelem.)
Mindenesetre néhány mozzanat hatalmas élményt jelentett számomra. Amilyen közvetlenséggel és mégsem bizalmaskodva beszélget az igen csinos hölggyel, ahogy két emberre visszaemlékezik 51 év távlatából. Szinte megfejthetetlen, hogy micsoda véletlenszerű két találkozása. Az első a rádióban szolgálatot teljesítő egykori verőlegénnyel, akit felismer, s rákérdez: Nem szolgáltál 56-ban a Mosonyi utcában? Amaz tagadja, de eltorzul a szembesülés súlya alatt. S tagadása után tovább cipeli őrült cselekedete súlyát. A másik tán még érdekesebb: a közben eltelt évtizedek ellenére felismeri a Leningrád egyik szállodájában szolgáló pofában azt a katonát, aki 1956-ban lelőtte, és egy gránátot is ráküldött, amikor kivégezték őket a Rákóczi úton. Rákérdez a férfira, aki szintén rettenetes zavarba jön a nekiszegezett kérdés hallatán. Ám nem tagadja, azonnal elismeri, és sírva borul a színész vállára. Rögtön kibékülnek. Az orosz szívéről hatalmas kő esik le, és egy álló hétig örül annak, hogy megbocsátott neki a magyar. Nagyon jó barátság alakul ki közöttük.
Jelképe lehetne ez a kettős esemény annak, hogy katarzis csak azt érhet, aki nyit, aki beismeri korábbi vétkeit. Különben nincs megigazulás, nincs lelki béke, nincs megnyugvás.
Érdekességként említem még, hogy a szó szerint agyonvert Dózsát tömegsírba lökték a köztemető kerítése mellett kb. harmincadmagával, és a sírgödörből Dózsát kiemelték a sírásók, noha állítólag más is mutatott némi életjelt. Hogy-hogynem, utóbb egy interjú kapcsán magára ismert a sírásó, és jelentkezett Dózsánál. Elmesélte neki a részleteket, hogy mi történt vele, aki csaknem halottként hevert a tömegsírban. A találkozás óta jó barátok lettek, s máig tartják a kapcsolatot egymással.
Tetszett az is, hogy Dózsa László, aki idén a Vitézi rend tagja lett, a Mátyás-templombeli avatóünnepségen milyen alázattal hallgatta az elismerést, a jó szót, a kitüntetést.
Utolsó kommentek