Mickey webnaplója

Lehet, hogy már nagyon unjátok az analógiákat, pedig ma megint egy ilyennel foglak megkínálni Benneteket. (Azért törekszem majd önálló történeteket is írni.) Tehát:
Az első világháborúban történt, hogy az olasz bakáknak sehogyan se volt ínyükre elhagyni a komfort nélküli, de mégis relatív biztonságot nyújtó lövészteknőt, a deckung-ot, és kitörni, hogy nyílt gyalogosrohamban elfoglalják az ellenség állásait. Szinyor kapitánó tehát hatalmas bátorító beszédet kanyarított nekik, hogy feljebb hergelje vércukorszintjüket. A végén egy elegáns mozdulattal fegyverét megragadva támadásra készen kiugrott a lövészárokból és elordította magát: AVANTI! Azaz előre! A hatás nem is maradt el. A katonák zajos tapsviharban törtek ki, és hangos tetszésnyilvánításukat fejezték ki: Bravo, signore capitano! – és továbbra sem mozdultak.
Ma az agapé elég jól sikerült, amin azt értem, hogy a szokásosnál gyérebben látogatott mise résztvevői közül mégiscsak elég sokan lejöttek.
Nem igazán szoktam számolgatni, de más ezt most megtette nekem. Viccesen azt mondtam a népeket invitáló feleségnek: Hozz le 54 embert, mert ennyi poharat helyeztem el hat tálcán. (A könnyített érettségin két pont jár matekból érte, ha megmondod: hány poharat tettem egy tálcára [szöveges példa]). Jöttek is a fiatalok és a már jóval korábban volt fiatalok, mint kiderült összesen 34 fő. Ennyi pohár használtatott.
Többen gratuláltak, hogy milyen jó a kaja, a pia, s tetszett a „desszert”-nek felolvasott mese is. Majd feleség hívta fel a nagyérdemű figyelmét arra, hogy hozott egy ívet, amin fel lehet iratkozni, ha valaki valamelyik vasárnap vállalja az előkészítést, tehát aktív részese a kötetlen beszélgetést lehetővé tevő találkozásnak.
Senki nem jelentkezett.
A bravó, bravó … tehát megvolt, a taps is, de valahogy senkinek sem támadt kedve kiugrani a placcra.
Így hát mosogatás közben megkérdeztem: Nem lehetne-e, hogy a jövő héten mi csinálhassuk az agapét? ;-)
Lehetett.