Ma semmit se fotóztam, mert szombaton kocsival megyünk misére, onnan
bevásárolni, onnan haza. Itt pedig legfeljebb egy szajkót kaphattam volna le,
ha vár addig, míg feljövök a masináért, mikor a szemetet levittem. Mondta
valaki, hogy rendszeresen kirabolják a rigófészkeket ezek a disznó szajkók
(képzavar). Azt feleltem neki: biztosan éhesek.
Tegnap viszont hazafelé jöttömben elgondolkoztatott, miért tényleg néhány
virágot kapok lencsevégre, miért nem a tévé képeit a pápáról, amikor Ammanban
angolul beszél a muszlimokhoz. Vagy miért nem Orbánt, aki olyan intelligensen
és hosszan fejtegette álláspontját szintén a tévében arról, amit az országgal
kell tenni. Ugyanígy írhattam volna Cs. Lászlóról is, aki a Valóságnak http://emmausz.blog.hu/media/image/200905/1990-ben megírta, hogy milyen
tennivalók előtt állunk a felzárkózás tekintetében. Mi tagadás, a pápának igaza
volt, amiért a Közel-Keletre látogatott, az ammaniaknak igazuk volt, hogy
fogadták, Orbánnak igaza volt: tényleg sok a tennivaló idehaza, jóllehet CsL
már tizenkilenc évvel korábban megírta, hogy milyen lépéseket kell megtennünk.
A tévéseknek igazuk volt, hogy fogadták OV-t, a Valóságnak igaza volt, hogy leközölte Csaba professzor cikkét… Nekem
is igazam volt, hogy mindezeket ideelmélkedtem.
Ám a virág igaza más. Minden érdek nélkül engedelmes, minden
érdek nélkül hirdeti Teremtője nagyságát, minden érdek nélkül tetszik, mert
ingyen szép, ingyen tökéletes. Ezt még tegnap le akartam írni, de annyi minden
kavargott bennem, hogy kiment a fejemből. Ám most újra bevillant zongorázás
közben, amikor egy régi rockot próbáltam életre kelteni egyre gyengülő
technikámmal.
Még arról szeretném megosztani veletek gondolataimat most, hogy léteznek
ellentétes tartalmú, mégis egymást erősítő történetek. Mint ahogy a
fényképészetben a negatív és a pozitív kép egyaránt a valóságot képezik le. Mindjárt
bemutatom a történeteket.
Negatív: Egy anekdota szerint a faluban a násznéppel abban egyezett meg a ház
ura, hogy az egyszerűség kedvéért mindenki hoz egy üveg bort, beleönti az ajtó
előtt álló dézsába, (hiszen ugyanaz a fajta szőleje van az egész községnek, így
bora is). Az összeöntött bort fogják egész buli alatt kancsókba meregetni s
iszogatni az asztaloknál.
Az egyik koma úgy vélte, hogy ő nem megy ezért le a pincéjébe, visz egy palack
vizet, aztán kész. Mit számít 50
liter borban egy liternyi víz? Semmit. Így is tett. Ő
is, mások is öntögették a löttyöket a dézsába, majd amikor megtelt, kezdték
kihordani az asztalokhoz. Nagyot nézett mindenki, amikor megkóstolta a „nedűt”.
Az biza csak víz volt, mert mindenki a könnyebb végét fogta meg a dolognak,
mindenki úgy vélte, hogy az ő vize ellenére a bor nem veszít a minőségéből. Nem
is veszíthetett, mert létre se jött az a fránya borminőség.
(Mica panaszkodott, hogy hiába állapodtak meg kedves ismerőseivel egy
találkozóban, a legtöbben úgy gondolták, hogy a meghívott 30 emberből nem fog
éppen ő hiányozni, ha mégse megy el, elég, ha a többi 29 ott lesz. – Nem volt
ott. Csak néhányan jöttek el, akikkel a kitűzött célt nem lehetett megvalósítani.
Van ilyen.)
Pozitív. A Kőleves c. mese. Röviden arról szól,
hogy a faluba téved egy vándor, és megkér egy asszonyt, hadd használja annak
udvaron álló tűzhelyét, mert szeretne egy jó levest főzni. Az asszony
megengedte neki, ő pedig hozzálátott a főzéshez.
Fölrakott egy lábosban vizet, és forralta.
Belerakott egy követ is, hogy ásvánnyal gazdagítsa a levest.
Kavargatta, kóstolgatta, majd szóba állt az arra haladókkal, akik rendre
érdeklődtek, mi az, amit ilyen jóízűen kóstolgat. Ő elmondta, hogy kőleves
készül, és noha már így is príma, de még jobb volna, ha kerülne bele
egy kis zöldség, (hoztak neki),
egy kis paprika, (hoztak neki),
egy kis hús, (hoztak neki),
egy kis só, stb. (hoztak neki).
Végül egész helyre leves kerekedett abból a forralt „ásványvíz”-ből.
A sokaság körbevette a botcsinálta szakácsot, és mindenki kiválónak találta a
kőlevest.
Ez a mese pedig arról szól, hogy nincs fölösleges tagja a társadalomnak, csak minden tagját kérni, kötelezni,
érdekeltté kell tenni abban, hogy tegye hozzá a magáét a közjóhoz.
Én ma ezzel a két rövidkével adóztam a közjónak. Belátom: érdekelt vagyok
abban, hogy hozzátegyem a magamét a „kőleves”-hez, sőt ez kötelességem is.
Utolsó kommentek