Nincsen olyan ember, aki gyerekkorában (és ha bogarász
tudós, felnőttkorában is) ne foglalkozott volna a hangyák életének
megfigyelésével. Persze foglalkoztak mások is, a filozófusok közül pl. H.
Bergson.
A hangyákról legalább kétféle általános kép él bennünk. Az egyik a vonulásuk, a
másik a boly nyüzsgése, ha kikászálódik egyszerre a föld alól. Ilyenkor
feketéllik tőlük a talaj jól körülhatárolt része. A lexikon szerint az egy
bolyhoz tartozó „dolgozó” hangyák száma elérheti a félmilliót is. Ennyi szorgos
kéz (a fenét kéz, kitinből készült rágók, erős lábak, stb.) tartja el a sok
herét, királynőt, rabszolgát, bár számuk a dolgozókéhoz képest lényegesen
kisebb. A hangyaegyedek meglehet, hogy nem mutatnak fel intelligenciát,
de a hangyaboly igen. És ez gondolkoztatja meg a filozófust, a bogarászt, az
írót, a költőt és sorolhatnám még, hogy kiket. A boly csakugyan „intelligens”,
hiszen egy komplex életközösséget valósít meg, mégpedig roppant célszerű módon.
Minden mozgás, történés a boly létének fennmaradását szolgálja, és e célnak van
alávetve. És ami a legérdekesebb, mindez biokémiai módszerrel vezérelt. A
figyelmes szemlélő a flaszteren felfedezheti a hangyanyomokat: elszíneződött
útvonalát. Ha jól tudom, a hangyák vegyi úton közlekednek egymás között. Ez is
egy módja a túlélés lehetőségének, az egymás közötti kommunikációnak. Nem
minden fajnál van ez így. Pl. a sakálok testbeszéddel kommunikálnak egymással,
a delfinek ultrahanggal, a bálnák infrahanggal stb., ha jól emlékszem.
A hangyák azért egyedek, mert nincs önreflektáló képességük.
(A többi állatnak sincs.) Nem mondható, hogy a boly 211 375-ös egyede
figyelmezteti a többi hangyát: Vigyázzatok, mert ember közeledik, mely, ha
rálép a kitelepült bolyra, irdatlan pusztítást csak közöttünk. Nincs én, nincs mi,
nincs közöttünk. Csak a biokémiailag vezérelt boly van, mely él, ahogy tud, küzd,
ahogy telik tőle, megvédi magát az ellenséges fajoktól, ahogy tudja, mert van
ellenséges faj nem is egy. Csak hangyafélékből 12 000 faj létezik. Ezek olykor
megküzdenek egymással.
Azért fontos megfigyelni a hangyatársadalmat, mert van. Mert az ember is
társadalomba szervezetten él. Feltétlenül vannak hasonlóságok is a kétfajta
szerveződés között a nyilvánvaló különbségek ellenére. A hasonlóságokat
figyeljék meg a bogarászok, a belőle levonható tanulságokat szűrjék le a
filozófusok.
Én itt és most csak két dolgot szeretnék kiemelni.
Az egyik az önreflexió. A magára ismerés képessége egyedül az emberé. Az
ember felismeri önmagát, gondolkozásra – és gondolatait másokkal megosztani is
– képes. Ha sorszámozottak vagyunk is, akkor is inkább néven nevezzük magunkat.
Így nem a társadalom 211 375. sorszámú egyede fogja a többieket figyelmeztetni,
hogy ha ez így megy tovább, mindnyájan elveszünk, hanem Nagy János tudós, aki
nem egyed, hanem méltóságánál fogva személy, és aki következtetéseit
osztja meg a többi személyiségjegyekkel rendelkező társával, hogy ki-ki hozzon
ésszerű döntést, változtassa meg szokásait, hogy az emberi társadalom életben
maradjon, és ne rohanjon vesztébe.
Ma reggel hallottam egy interjút, mely a világnak a katasztrófa felé való
sodródásáról szólt. Ez indított arra, hogy magam is újra elgondolkodjam e
kérdésen. Nem fogom megoldani, csak támpontokat nyújthatok a túlélés érdekében.
És itt jutok el az ígért másik gondolathoz. Szemben a hangyák biokémiai
vezérlésével, bennünk, emberekben a vezérlés nem egységes elveken
nyugszik. Testünk bizonyos fokig biokémiailag determinált, de képesek vagyunk
valamelyest úrrá lenni ezen. Döntéseink néhány %-ban racionális, túlnyomó
többsége ösztönös, de van egy önmagunkon túlmutató vezérlési esélyünk is: ez a
szeretet. Az altruizmus, az önmérsékelés képessége, a nagyobb jó érdekében
hozott döntés a lemondás mellett, a belsőnket szabályozó lelkiismeret. Azt is
mondhatom, hogy a bennünk rejtőzködő Isten kopog belülről: Vigyázz, mert
vesztedbe rohansz! OK, ez jó volt! stb.
Azért nem vagyunk egységesek, mert a jó és rossz is pillanatról
pillanatra viaskodik bennünk egymással. És viaskodunk mi is egymással. Mást
diktál a biokémiánk, mást a lelkiismeretünk, mást a szokásaink, a bennünk
felhalmozódott tapasztalatok, öröklöttségünk, vérmérsékletünk, és mást a külső
propaganda. Ezek egyensúlya határozza meg létünket – sorsunk alakulását, így
jövőnket is, túlélésünket –: örök életünket is akár.
És ez több mint energiaszükséglet, elosztás, új források feltárása,
megfigyelések, kutatások, fejlesztések, anyagi források, napelemek
üvegszükséglete.
Az ember több ennél. Legalábbis van rá esélye, hogy több legyen.
Utolsó kommentek