Mickey webnaplója

Most érkeztem el oda, hogy a napról valamit írjak. 2http://emmausz.blog.hu/media/image/200910/1 óra van.   
Hét végén trilokálnom kellett volna, ilyesmiről még a Szent Pio atya életéről szóló leírások sem tudósítanak. Csaknem biztos, hogy ő olykor bilokált. Nekem meg azért kellett volna trilokálnom, mert
péntek délután gyönyörű időben indult Szegedre a jezsuitáknál dolgozók truppja, hogy az ottani rendi létesítményekkel és lakóival, no meg a napfény városával kerüljenek közelebbi kapcsolatba a hétvégén.
Tegnap saját egyházközségünk indult néhány busszal egy zalai kegyhelyre, meg a Kis-Balaton környékére, hogy a hívek egymással és a helyi nevezetességekkel (dosztoprimecsátyelnosztyi) ismerkedjenek.
Én meg a harmadik utat választottam. Mi mást is tehettem volna, mint hazaérkeztetni a lábadozó feleséget. Egyúttal közlöm, hogy már nem írom az újabb napokat, mert itthon van az asszony. Tücsi sokkal többekkel tudott érintkezni a szanatóriumban, mint teheti itthon. Igaz, itthonról viszont vonalas telefonon tudta hívni a francia rokonságunkat.
Tehát más ez most itt.
Meghallgatom, ha valami kényelmetlensége van, de nem tudom produkálni az orvos szakszerű válaszát. Ágya nem emelhető, mint amott, s miatta csak sajnálkozhatok.
Ha valamiféle gyógyszerre van (volna) szüksége, hét végén ugyan hova fordulhatnék. Legfeljebb az ügyeletre. Mert ma kaptam fájdalomcsillapítót, de altatót recept nélkül semmilyet nem tudott a patikus ajánlani.
Sweet home – mondja az amerikai, de nem biztos, hogy minden tekintetben az egy lábadozó számára.
Azért tesszük együtt, amit lehet.
Ezek közül is kiemelkedik, hogy ma főztem. A halakat alig olajon serpenyőben, kevés sóval egész ehetőre varázsoltam. A rizs kissé malátás barna lett itt-ott, mert seperc alatt odakozmált néhány szem. Én sajnálkoztam rajta, mint egy japán asszony, aki illendőségből szapulja – lehetetlenül ízetlennek és ehetetlennek mondja – főztjét. És csakúgy, mint ahogyan Japánban, a többiek biztosítják a szakácsot, hogy éppen kellő puhaságú a rizs, és igen egészséges az egész összeállítás – az enyéim is elfogadhatónak ítélték az ebédet.
Délután mosogatás,
mosogatás után egy deszka passzítása a kádra, hogy elviselhető színvonalon tusolhasson lábadozónk.
Közben azért kimentem az erkélyre is, mert addig dicsérte Tücsi a muskátlikat, hogy még mindig milyen szépek – s csakugyan azok –, hogy búcsúzóul még egyszer lefényképeztem őket, miután meglocsoltam és megfosztottam őket száraz leveleiktől. Ezek a levelek éppolyan recsegősek és girbegurba felületűek, mint a csörögefánk. Csak a szaguk nem olyan kellemes, mint az utóbbié. A muskátli elegáns, de a szagát nem tudom megszokni. (A fotók között rövid időn belül megjelennek eme októberi felvételek az őszi muskátlikról). Szeretek elbíbelődni a képek beállításával, hogy esszenciájukat hozzam elő a nyers fotókból. Legszívesebben mindnek ezt a címet adnám: Íme, Isten teremtésének a gazdagsága.
Este szentségimádás volt, melynek megszövegezését magam követtem el. Lehet, hogy később felteszem postként. Hátha valakit érdekel ez a műfaj.