Egész éjjel havazott, de nemcsak éjjel, hanem most is esik. Abba se hagyja az előrejelzések szerint, míg ólmos esőre nem vált. Reggel rövid habozás után még a könnyebb f.kép.gépet is otthon hagytam, attól tartva, hogy ha elesnék, akár meg is sérülhet a masina. Ily módon könnyített szerelésben vágtam neki a kb. 10 centis szűz hónak. Az első száz métert így tettem meg MBT-ben. Most nem krosnyogott, hanem ropogott a hó talpam alatt, kicsit tapadt is. (Alkalmasint hazafelé tocsogó hóban fogok caplatni - hogy elsoroljam a kínálkozó hangutánzó szavakat.) Mint ismert az MBT-ben olyan a járás, mint ha egy-egy homokkupacot rögzítenél a talpad alá. Nos ekkora hóban olyan volt haladni, mintha MBT-dben homoksivatagban mennél. Kétszeres küzdelem, így kirakatbetegségem is kétszeresen jelentkezett. Alig vártam, hogy a megállóban megpihenhessek. A főútvonalak megkapták a magukét. A köztisztasági vállalat állja a havat, sóshomok útízesítővel hinti meg a terepet, ebben a sólében tapicskolnak tova a járművek. Így a busz is. Csak az Árpád fejedelem úti kiskanyarban csusszant egyet, mint a kifaroló bicikli. Utána már vidáman haladt, mint aki kifejezetten rájátszik az elemekkel való harcra. Mi tagadás én is csusszantam egyet a Pasaréti téren, sőt majdnem orra csusszantam. Más említenivaló nem történt (a téma több s[z]ót nem érdemel), hacsak az nem, ahogyan a jegykezelő automatában a sofőr a lyukasztótüskéket áthelyezte. Az automata egyidős (20 év) lehet a busszal, mert éppoly rozsdás és elpiszkolódott volt, mint a busz maga. A sofőr nem tudta kiemelni a tüskéket a helyükről, nyitó kulcsával ütögette őket, hogy mozduljanak. Visszafelé sem volt könnyebb, új helyükre illeszteni a tüskéket. Megint csak vasszerszámával ütötte a helyükre a lyukasztókat. Már értem, hogy miért olyan komisz feladat jegyet lyukasztani ezekkel a kicsorbított élű nyírótüskékkel. Hát ezért.
***
Más. Tegnap Cs. testvér már-már naturalista helyzetjelentését olvastam egy emailben az ottani egyik bányászvidék ellehetetlenüléséről, az ottani emberek életének abszurd mivoltáról. Olvastán engem nem ért katartikus élmény, inkább úgy éreztem magam, mint a tévé előtt ülve, ahol egyre sokkolóbb képekkel bombáznak. Lassan-lassan elmarad a képek (avagy szövegek) felrázó hatása, és marad a tompa érzéketlenség: Ott így van, én itt ülök és nézek (olvasok), mit tehetnék, és miért az volna a feladatom, hogy a tőlem messzi gondokat megoldjam?
Erre a sokkolásra szeretném a hangsúlyt tenni.
Hiába merülök el a világ árnyas oldalának a szemlélésében, nem emel fel. A forráshoz kell annak mennie, aki tiszta vizet kíván inni. A világosságot kell annak keresnie, aki látni szeretne. Nincs más út. Persze Cs. testvér is megkínál ezzel a lehetőséggel, de valahogy nem sikerül leírnia: az előző durvaságokból hogyan következik a fényre találás nagyszerűsége. A téma kifejtése „szaturálás” – túlszínezés nélkül hatásosabb volna.
Utolsó kommentek