Mickey webnaplója

A twitter az az egyén, aki olvassa a neten más(ok) eszmefuttatását, és egyetért (vagy éppenséggel nem ért egyet) az olvasottakkal. Véleménye van anélkül, hogy azt maga fejtené ki. Inkább csatlakozik az előtte szólóhoz – akarom mondani – íróhoz. Ha az utcasarkon kibicelne a beszélgetőknek, azt mondanám rá: kotnyeles.
A twitter tehát a kényelmesebb részt választja. Nem is gondoltam, hogy magam is twitter volnék, de ha egyszer olvasmányélményeim megragadnak, és azokat idézem, mert egyet értek (vagy éppenséggel nem értek egyet) velük, bizony rám is igaz egy kicsit a twitterség. Isten látja lelkemet, nem a tohonya gondolkodás miatt teszek blogomba olykor idézeteket, hanem mert szeretném veletek is megosztani, amit magam jónak vélek. Így jártam most Mórával, mert őt olvasom. 1914-ben keletkezett írásából idézek. Címe: ISTEN. Én bővítem: Isten Móra, Világháború. Nos akkor hadd szóljon (a népekre utalásokat döntöttem):
„Isten, aki ezen az embervértől gőzölgő nyáréjszakán csillagaidat csak úgy kigyújtottad az egek hallgatag mezőin, mint mikor szelíd pásztortüzek mellett furulyaszó virrasztott a világ álmai fölött, Isten, hol vagy te mostanában? A cár, akit nyilván szégyenled, hogy teremtetted, azt mondta, hogy vele vagy, és a császár, akit mikor szült az anyja, teveled álmodott, a császár is azt mondta, hogy vele vagy. A zaporogi kozák szőrös kezét a te nevedben emeli keresztvetésre, mikor sikerült neki házad fölgyújtása és reszkető szakállú öreg zsidók negyedik napja, negyedik éje a te színed előtt verik tüzelő homlokukat a lembergi nagy templom márványkockáihoz. A haláltusájában véres habot túró francia, aki régen fölmondta neked a szállást, most hozzád emeli szentségtelen kezét, és nevedet magasztalja az alázatos győző, akinek ágyúi megreszkettetik mennyei palotádat. Az ikonosztáz előtt, melyen gyertyák lobognak tiszteletedre, nyöszörögve tördösi királyok vérétől összeégetett kezét a szerb pribék, ez a gonosz dúvad, akit itt felejtettél a föld őskorának szörnyeteg barmai közül, és a te félelmedben nevelt magyar fiú, búcsúzván az eperfás zsellértanyától, a te gondviselő kegyelmedbe ajánlja agg szülőjét, sikoltó szívű asszonyát, nevendék fiókáit s a pásztora nélkül maradó szegény Bimbó tehenet, meg a zsendülő szőlőt a borágon. Úristen, jó Isten, kivel tartasz te szegény teremtményeid közül, akik mind téged hívnak rettenetes tusájukban, s akik mégiscsak mindnyájan a te fiaid, bár némelyik úgy elfajzott tőled, hogy elszomorodva kell kérdezned: ember, csakugyan az én képem mása vagy-e te?
(Itt egy bekezdésben reméli, hogy győzünk [nem találta el], majd így folytatja:)
…Akkor megint eljöhetsz, a poklok fenekére láncolni a Háború nevű sátánt az idők végezetéig és felhúzni a fáradt világ felett a béke fehér sátrát. Akkor megint lehetsz minden népek és minden nemzetek Istene, aki a jóságos atya mosolyával nézhetsz el a föld kerekén nyüzsgő emberbogarak kultúrjátékain. Addig pedig nevelj szép hosszú füvet a katonasírok felett, melyek fekete gyöngyök gyanánt kapcsolódnak egymásba Európa nyakán.”
***
És most vissza a mába.
Reggel ismerősökkel futottam össze. Valamennyiüket ismertem, egyiküket kivéve. Találgattam, találgattam, ismerem-e én ezt az embert, de nem tudtam semmiféle korábbi élményemhez kötni. Aztán megszólalt.
„A hangja Jákobé, a karja Ézsaué.” – ismétlődött meg a több ezer éves jelenet.  Vagy egy párhuzamos szituáció: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hova tetted (ti. Jézus testét), hogy elvihessem magammal – faggatta Mária Magdolna azt az embert, akit a kertésznek vélt. Aztán a „kertész” így szólt: Mária. Mire MM csak ennyit mondott: „Rabboni”.
Hát igen. Akit fél éve láttam, annak dús fekete haja volt, akit pedig ma, annak alig takarta néhány fehér hajszál a fejét. Időközben kemoterápiás kezelést kapott. Hatalmas átalakuláson ment át a kinézete. Csak a hangja maradt a régi. A hangja még Jákobé, ám a feje Ézsaué. Legalábbis egyelőre.