Mickey webnaplója

Évek kihagyása után újra a Műpában. Az ifjú pár (E+M) nászajándékba kapta a jegyeket, én meg tőlük szülnapomra. De nem ezt akartam elmesélni. Az előadásról kívántam néhány benyomásomat megosztani.
A téma Liszt. Hatalmas életművének egy kis szelete. Néhány zongoraátirat. Beszélgetés közben előjött, hogy két óriási zongorista egyéniség uralta korukban a mezőnyt, Chopin és Liszt. Voltak, akik Lisztet ismerték el a legnagyobb zongoristának, mások pedig Chopint. A dolog persze éppúgy eldönthetetlen, mint hogy egy ép és érett alma vagy egy ugyancsak tökéletes körte jobb-e.
Ugye összehasonlíthatatlanok. Mindegyik csak a maga nemében lehet a legjobb, vagy se. Közelít a témához, ha azt kérdezem: A jonatán vagy a starking alma jobb-e? Még mindig ott tartok, hogy ízlés dolga, de legalább hasonló dolgok összevetéséről van szó.
Nos, nekem máshogyan tetszik Chopin (másmiért szeretem a zenéjét), mint Liszt. És ez nem értékítélet. Mindketten zeneszerzők és előadóművészek voltak. Csakhogy irányultságuk teljesen eltérő. A tüdőbajjal küszködő Chopin zenéje mélyén a szenvedő (és szenvedélyes) ember habitusa húzódik meg. Cziffra György írja, hogy egy hozzá hasonlóan TBC-vel küszködő, majd korán elhunyt zongoraművésztől hallotta Chopin zenéjét legélethűbben interpretálni. Egészséges ember képtelen átélni azt a szenvedést, mint amit a komponista átél.
(Nagyon hasonlót hallottam egy előadásban Andrásfalvy Bertalantól. Balladát szeretett volna hallani egy székely nőtől. Az ingatta a fejét, mondván, hogy ö nem tud balladát énekelni, de van egy gyászoló szomszédasszonya. Kérje meg őt. Így is lett. A tört szívű asszony nagy átéléssel énekelte végig az egyik helyi balladát.) 
De kanyarodjunk csak vissza a két zenészhez.
Liszttel más a helyzet. Az ő zenéje Chopin-éhez képest avantgárd. Liszt utolérhetetlen a maga stílusában. Hatalmas dinamikai különbségeket ível át zenéje. Kell is, hogy ezt tegye, mert ő a zenekar egészét vágyott megszólaltatni zongoráján. Ez persze nem sikerülhet, de a zenekar teljes hangzását megközelíteni – igen. Liszt tehát talán nem a legzongoristább zongorista, hagyjuk ezt meg Chopin-nek. Liszt kitört a zongoraszerű hangzásvilágból és a teljességet kívánta megszólaltatni a zongorán.
Mindkettejük törekvéseihez a mostanihoz képest gyenge minőségű zongorák álltak rendelkezésükre. Ám így is hangos sikereket arattak mindketten. Mekkora lett volna az ováció, ha a mai Steinway hangversenyzongorát használhatták volna.
Nekünk már megadatott ez az élmény. A fortissimók során úgy érzed, összetörik a hangszer, beszakad a pódium, a pianissimók pedig olyan leheletfinoman szólnak, mint a lehulló levél nesze.
Mindkét szélsőséget nagyszerűnek éltem meg. No meg aztán azokat az effektusokat, amikor úgy érezted, legalább négykezest hallgatsz. Mindkét kézzel gyors tempójú futamok követik egymást, és egy valahonnan előbányászott harmadik kéz pedig méltósággal hömpölygő dallamot vezet elő és cizellál. Ezt persze a jazz-zenészek is ismerik, de nekik se könnyű megcsinálni.
A tegnapi est során csupa Liszt zongoraátiratok hangzottak el, mintegy ráerősítve arra az imént elővezetett megállapításra, hogy Liszt zongoradarabjaiban zenekari hangzást kíván megjeleníteni.
Érdekes helyzetben vannak azok a pianisták, akik ezeket a műveket életre keltik. Nem elég a kotta tanulmányozása. Először meg kell ismerniük az eredeti művet (Pl. Rigoletto, Trisztán és Izolda stb.), mert ugyan hogyan tudnák a leghűségesebben az eredeti zenék színeit „kikeverni” a billentyűkön, ha csak a zongorakottára volnának utalva.
Liszt is azzal az igényességgel alkotott, hogy átiratok az eredeti művek teljes hangzásvilágát adják vissza.
Nos ehhez a kettősséghez társul a harmadik: mindezt többnyire szédületes tempóban szükséges megcselekedni, mert csak hangok vannak, dallamívek vannak, csak zene van, tévedni nem szabad, vagy ha mégis, akkor úgy kell tévedni, hogy az avatatlan hallgató ne hallja ki az interpretálásból. Mert lehet, hogy az öttusázó bőrét felsértik tüskék terepfutás közben, lehet, hogy csípi saját verejtéke, de mit sem tud róla. Fut a cél felé, és ebbeli törekvésében nem fogja semmilyen körülmény megakadályozni.
Ugyanezt érzem a jó előadóművészek esetében is. Belehelyezkednek a zenébe, és annak a sodrása viszi őket előre és előre hangonként, ütemenként, dallamívenként, tételenként. Viszi őket a muzsika sodra, s nem törődnek a hibázás lehetőségével. Benne vannak a zenében, és minket is belevonnak.
Tegnap ez sikerült a három fiúnak, akik egymást váltva muzsikáltak.            
A szünetben a folyosón sétálgatva értékes CD-felvételeket láttunk az árus asztalkáján. Közöttük Richter aranylemezeinek a gyűjteménye.
Eszembe jutott, hogy anyánk egy időben éves bérletet váltott akadémiai koncertekre, s hallotta ott Richtert zongorázni, Richtert, aki mindent tudott a zongorázásról, és hallgatta Emil Gilelszt is, aki szintén nagyszerű előadóművész volt.