Mickey webnaplója

Csalódtam magamban, vagy csak nem találom blogomban azt a Szentjánosbogár táborokban bevett általános gyakorlatot, hogy az egyes kiscsoportok tagjai az utolsó napon, amikor nagyjából már mind ismerik egymást, mind írnak egy-két pozitív mondatot minden egyes társukról. Mindenkinek van egy lapja, és mindenki ír rá. A pozitív vélemény rögzítése után hajt egyet a papírlapon, hogy a következők ne lássák, hiszen nem az ismétlődéseknek, hanem a többiek felől érkező sokféle pozitív benyomás adja használhatóságát. Éppen ma említette fiam, hogy pedagógusok átvették a módszert, és nem kevesen felsültek vele, csupán azért, mert nem eléggé hangsúlyozták: CSAK POZITÍVUM kerülhet a lapra. Sok ocsmányság is került emiatt a harmonikákra.
Visszatérve a módszerre, csak javasolni tudom közösségeknek, hogy gyártsanak le mindenkiről harmonikát, akik ismerik egymást. Hadd lássa egyszer az életben szépségesnek magát az „írástükör”-ben az, akiről szól. Hosszú ideig segíthet neki élni az effajta pozitív megerősítés.
Eddig mi nem kaptunk harmonikát. Igazából ma sem, de egy szépen elkészített cetli-gyűjteményt mind a ketten: Tücsi is, én is. Kézzel készült még a papírkarton doboza is, ráírva: „pillanatdoboz”. Négy gyermekünk mondatai szerepelnek a cédulákon. Egyikükét elolvastam közülük (holnap egy másikat fogok olvasni), ezen ez áll:
„Bár nem szoktam kommentálni a blogodat, nagyon szeretem olvasni a gondolataidat, általában mindet el is olvastam. Egy kis megálló a munkahelyen, és egy kis »hazai íz« a bogártáborban este a matracon, vagy a Szigeten, mikor a mobilomon olvasom netet csikarva az éterből.”
Mondjátok, kell ennél több?