Mickey webnaplója

Jules Verne (egy fenét, Verne Gyula, hiszen az is magyar volt, vagy mégsem?) hőse, Phileas Fogg 80 nap alatt körbeutazta a Földet. Mi egy nap alatt a Balatont. 
Szombat reggel szép idő volt, sokan várakoztak a Kelenföldi pu-on az 5. vágány mellett. Csaknem mindenki a Balatonra igyekezett. Előbb megjött „túlnan” a Railjet, mellyel Mosonmagyaróvárra mehettünk volna. Már írtam róla: flancos, pótjegyes, monitoros, hangos, légkondis, és aki külföldre utazik, az helyjegyet vehet, aki belföldre, az nem. A helyjegyes akármikor felállíthatja a belföldit. (Kettős mérce?)
A Balatonra magyar vagonokban indulunk. Csak elszórtan találunk egy-egy helyet. Letelepedünk. Az öregúr (velem korú?) beljebb húzódik, leengedi a demarkációs karfát, mindjárt el is foglalja, én meg kissé féloldalasan próbálok ülni, így alig érzem derekamon az ő könyökét. Egyebekben kárpitozottak az ülések. Még itt leng a dohányzós korszak jellegzetes háttérszaga. A kiirthatatlan dohányfüst, mely mindenbe beleeszi magát. Ha 424-es „gép”, azaz mozdony húzná, a hatvanas években érezhetném magamat. De nem, ez elektromos masina. Húz, mint az igavonó. Haladunk Keszthelynek a déli part mentén. Ahhoz elég sokat nyaraltunk facéran és családostul, hogy a legtöbb megállóról mesélhessek. Fonyódot elérve mesélek is Tücsinek, merthogy itt a vállalati üdülőben szálltunk meg, többször is. Ugyanazon a vonalon haladunk, mint az M7-es, csak Balatonszentgyörgynél a vonat a tavat közelebbről kerüli meg nyugatra, majd északra fordulva, mint az országút. Nem látjuk Keszthely szépséges bevezető fasorát sem. Megérkezünk. Nászunk Ilcsi lányával vár a végállomáson. Kutakodásunk ezúttal eredményes a nyári kiegészítő szállást keresve. Megvan a ház, szép a ház, komfortos a ház. Megvan a napi sétánk is. Visszafelé Badacsonyból igyekszünk haza. Mindenki kikísér a vonathoz, nászasszonyunk és Blöki kutya is. Beáll a szerelvény. Alig utazik valaki. Szombat délután visszajönni a tó mellől? Elég sajátos ötlet. Mi nem választhatunk, vasárnap Bp-en van dolgunk: Agapészervezés, Mica szülinapján közös ebéd velük az új lakásban.
Immár az északi oldalt járjuk végig. Elrobogunk Tihany mögött, s látjuk majd az Almádi-öbölből hátratekintve és sokáig. Almádiban nyaraltunk egyszer a szezon közepén, amikor elromlott az idő legalábbis egy darabig. Délben hét fokot mutatott a hőmérő.
Kenesén a löszfalat követi a vasút, s egyelőre nem hull alá annak ellenére, hogy laza talaj. Éppen erősítgetik egy helyütt a pályát. Igen lassan haladunk. Az utolsó állomás Balatonfőkajár. Ez azért lep meg, mert Főkajárról még a tó sem látszik. Lehet, hogy a szó az jelenti, hogy a „fő megkajálja” a tavat? Nem tudom. Sokkal becsületesebb az utána következő településnév: Csajág. Csak semmi Balaton. Csajág. A tréfás mondás szerint Csajága-röcsögére megyünk. Mit szólnak egy ilyen megjegyzéshez a helyiek? Ezt sem tudom. Hiszen Chernelházadamonya is furcsa a fülünknek.
Mindegy is.
Én szinte végig az ablakban lógok, mert az egyterű, műbőr ülésű magyar vagon ablakai hótt koszosak. Kerekei csikorognak a vágányon, ahogy elrobog a kanyarok íveiben. Viszont jó a levegő, mert lehúzható az ablak. Komótosan érkezünk Szfvárra, ahol átszállítanak egy odatolatott szerelvényre. Beszállunk. Ez már igen. Valaha első osztályú minősítésű lehetett a kupé. Bársonyszékek, és csak három egy sorban. Igen kényelmes ülés esik rajtuk. No, hamar megtudjuk, hogy miért minősítették eggyel lejjebb. A székek alól melegség árad, utóbb csaknem forróság. Az ajtó feletti kapcsoló mindenféle állásával kísérletezünk, de a meleget nem sikerül megállítani. Gyorsvonatunk még lassúnak se mutatkozik. Sokszor megáll (a „zebránál”), mert pirosat kap. A hetven km-es szakaszt félórás késéssel teszi meg.  Mindenesetre megérkezünk, s végre hűtött Coltunkkal nekivágunk a Duna-partnak, délről északnak haladva Bp.-et átszeljük hosszában.
Mi is megálltunk egy-egy zebránál (pirosat kaptunk), de csak rövid időkre.