(Részlet az ún. Diognétus-levélből [őskeresztény névtelen szerző]).
„Minden idegen föld nekik hazájuk; hazájuk is csak átmenő tanyájuk.
Mint bárki más, ők is házasodnak, de nem vetik ki, gondját veszik magzatuknak!
Asztaluk bárkivel megosztják, de senkivel a nyoszolyájuk.
Sorsuk őket testbe rendelé, de nem élnek a test szerint.
Itt köztünk földön élnek, de polgárai már az égnek.
Megtartják a kiszabott törvényeket, de életük túlszárnyal a törvények felett…” stb., stb.
Ezt a képet vevém eszembe, annak kapcsán, hogy egykori zuglói kétszobás, komfortos lakásunkat eladásra kínálják. Igaz, hogy azóta tetőtér-beépítéssel kétszeresére növelték alapterületét. Hagyományos fűtését cirkóra cserélték, de a födémek és a falak szerintem most is olyan, a háborút megelőző évek spórolós technikájával készült épületelemek, melyek közel sem bírják úgy a strapát, mint a belvárosi téglaépületek. A megajánlott árat tehát nem éri meg. De legalább még áll a ház. Két húgunk is ide született, gyerekkoruk tárgyi emlékei viszonylag háborítatlan állapotban, viszonylag háborítatlan környezetben leledzenek, és még az utcaneveket se keresztelték át. A Czobor az Czobor, Lőcsei Lőcsei maradt, a Kerékgyártó u., a Fűrész utca, Fűrész utca, a Telepes utca is „Tepsi” maradt. A házunk, a lakásunk a helyén, hiszen „ingatlan”. Az ingóságaikat magukkal vitték, akik nem repültek ki korábban a családból. Az egykor ott lakók neveit márványtáblába lehetne vésni, mert hol van az előírva, hogy csak pedigrés embereknek jár a tábla. Mindig jót nevettem a „régi családok” emlegetőin. Ritkán magyaráztam meg az okát: Kérem szépen, elképzelhető új család is?
Na, sorolom a családneveket alulról fölfelé: Gerdelics, Pallai, Mohainé, Vágóné-Linzmayer, Büki, Gyorgyovich.
A kisebb gyerekek háza tehát megvan. Nem így a korábban születetteké. A kelenföldi Albert utcának az a vége, ahol mi laktunk, porig aláztatott. A földdel tették egyenlővé, helyét sóval beszórták, hogy írmagja se maradjon a településrésznek. Az egykor kedélyesen elvitatkozgató lakókat szétszórták különféle elkészült lakótelepeken. Házunk helyén is ltp.-i ház áll. Az utcát különben többször átkeresztelték, utóbb Petzvál József optikusról kapta nevét. Mi még az Albert utcából költöztünk el.
A posztindító levélből visszahozok két összetett mondatot: „Minden idegen föld nekik hazájuk; hazájuk is csak átmenő tanyájuk. Itt köztünk földön élnek, de polgárai már az égnek.”
Szombaton végignézve társaságunkon, nagyon is átéreztem ezeknek az ősi mondatoknak az igazát. Alig akad közöttünk valaki, akinek bármelyik szüleje élne. Van, aki párját, van, aki testvérét „veszítette el” az idők során. (Idézőjelbe tettem, mert csak átmenetileg vesztettük „szem elől” őket.) Ők már polgárai már az égnek, és mi tagadás, mi is oda tartunk.
Darvas Iván mondta, hogy „aki 70 év felett nem gondol a halálra, az hülye”.
Én ez idő szerint hatvanhét felé ballagok. Még nem kötelező, de már szabad gondolni a befejezésre. Azaz koromnál fogva nem vagyok teljesen hülye, hogy olykor foglalkoztat a város, a kerület, a házunk és saját elmúlásunk.
Utolsó kommentek