Mickey webnaplója

Két napja megnéztük a Mentalista-krimisorozat aktuális epizódját. Ott kapcsolódtam bele, amikor a feleséggyilkosnak kikiáltott férfit hosszas ellehetetlenítése után nagy apparátussal üldözik. A pasi túszokat ejt, de a jóságos Jane csapdát állít annak a zsarunak (ő volt a gyilkos), aki szemet vetett a pasi feleségére, majd mivel az ellenállt, kinyírta. 
Tegnap ehhez képest szintén a Mentalista-sorozat jóságos FBI-nyomozói kiderítik, hogy az általuk keresett gyilkos, egy kiskorú lány, aki rájön, hogy apja ölte meg feleségét, tehát a mamát. Úgy adódik, hogy a papa pisztollyal a kezében dulakodás közben halálosan megfenyegeti a gyereklányt. Ám a lány megkaparintja a fegyvert és apjára süti, aki holtan esik össze. A lelkiekben gazdag FBI-közegek futni hagyják a kiskorút, elismerve, hogy jogos önvédelemből követte el tettét.
Ez után a film után egy bárba kalauzol a következő amerikai gyönyörűség (Dr. Csont, szintén sorozat), ahol is különböző férfiak és lányok kapják meg a mikrofont, s egyazon dalt a legkülönbözőbb stílusban adnak elő. Majd az egyik jellegzetes fiatal karaktert, egy férfit megöl valaki, mégpedig olyan szörnyűségesen, hogy egy mészárszék félmarhái az áldozat összeroncsolt testéhez képest csendéletnek hatnának. Törött csigolyák, vér mindenütt, majd egy nagy teherautó alvázán szétmasszált, nyúzott fejet mutatnak, melynek előttünk hull ki a balszeme a helyéről, és hangyák bújnak elő a szemgödréből. Ekkor álltam fel a tévétől.
Bevonultam a hálóba olvasni. Egy ismerős könyvét igen keszekószának találtam, így hát elkezdtem egy könyvmegállóból hozott olcsókönyvtári opuszt megemészteni, a  Mai amerikai elbeszélések címűt.
Már az első novella címe is gyanús volt: Menekülés. Mindegy, mondom magamban, mégiscsak egy Steinbeck-elbeszélés, nem lehet az olyan rossz. Nem is volt. Igen érzékletesen elmeséli, milyen idilli környezetben él Monterey közelében egy család. A farm éppen hogy eltartja őket, s csak ritkán mennek a városba ezért-azért. Az asszony legidősebb fia sokat unatkozik. Kedves szórakozása, apja hosszú bicskájával célba dobni. Mi tagadás, ez elég vészjósló mozzanatnak tűnt. Nem tévedtem. A fickó bemegy a városba, megveszi az ezt meg azt, iszik is egyet a kocsmában, majd összeszólalkozik valakivel, s amannak az ócsároló megjegyzéseire egy célba dobással válaszol, mire az meghal, ő meg hazamenekül. Otthon lovat cserél, s a legszükségesebbekkel felszerelkezve felvágtat a sziklás hegyek közé. Egyik orom követi a másikat. Szép tájleírások tarkítják a férfi küzdelmét a természeti erőkkel. Majd egyszer csak golyótalálat éri a karját. Elüszkösödik, óriási fájdalmai vannak, miközben lovát is kilövik valakik alóla. Utolsó erőfeszítésével még megmássza a legközelebbi ormot, hogy eltűnjön mögötte, de a csúcson lepuffantják.
Ugorgyunk, mondaná Pósalaky úr.
 A következő novella címe ismerősnek tűnt fel: Martha Jean. Mintha már olvastam volna egy másik antológiában. Belelapoztam. Az otthonról elszökő fiatal lány betéved a hóviharban egy fogadóba. A tulaj rákérdez, mit keres ott, s ő elmondja: otthonról menekül, szállást kér. Meg is kapja, de már az emeleti szoba felé vezető úton elkezd vele erőszakoskodni a vad tulajdonos. Két tanúja van az esetnek, de egyik sem mer ujjat húzni a fogadóssal valamiféle elköteleződés és megfelelő emberi tartás hiányában.
Ezt a novellát tehát csak átlapoztam. S megállapítottam, hogy nem a krimikért s az olvasott irodalmi művekért szeretem az amerikaiakat, hanem ellenkezőleg.
Ezek ellenére.
„Művelődés” helyett hát lefeküdtem aludni.