Mickey webnaplója

Tegnap említettem, hogy esküvőre indulunk a Várba, majd sógoromról termet neveznek el az általa egykor vezetett templomban. Ha úgy tetszik csillagtúráztunk a két esemény kapcsán. Itthonról indultunk, ide tértünk vissza, mert a kába melegben nehéz lett volna értelmesen eltölteni időnket a két esemény között. Rövid meggondolás után tudva és akarva nem vittem magammal hűséges „kutyámat”, kilós fényképezőgépemet. Mért? – kérdezem magamtól. Több okból se. Egyik zongoraművészünk interjúban kifejtette, hogy díjosztó megmérettetéseken nem szokott Mozart-műveket interpretálni. Éspedig azért nem, mert Mozart műveit tökéletesnek alkotta meg. vagy úgy játszod, ahogyan meg van írva (és ez Mozart érdeme), vagy gyengébben, s akkor veszítettél. A nála kisebb mesterek darabjai megengedik az előadónak, hogy belevigye saját egyéniségét a mű megszólaltatásába. Ettől gazdagabb lehet a darab. A Várba fényképezőgépet vinni elég hiábavaló dolog. Közel olyan jól megkonstruált épületegyüttesek halmaza, mint amilyen tökéletesek a Mozart-művek. Ehhez hozzátenni aligha lehet, elvenni belőlük pedig minek? Ha egy mezei gazban meglátom a fenségeset, akkor kifejeztem valamit, ami nem volt. Ha egy képet készítek a Mátyás-templomról, annyi eredetiség lesz benne, mint egy Eiffel-tornyot ábrázoló kulcstartóban. Az eddig készült egymillió képhez tesz még egyet. Más okom is volt rá, hogy felejtsem a fotózást. Profi fotósok táncolták körül az eseményt mindkét helyen. Végezték és jól végezték dolgukat. Minek erőltettem volna magam is? El kell hinnetek nekem fotók nélkül is, hogy Széll Zsóka esküvőjén több száz ember vett részt. Szép volt a menyasszony, eldobta a csokrot, elkapta egy lány. Szép a Mátyás-templom. Valamint azt is el kell fogadnotok, hogy Vigyázó Miklósról kultúrtermet neveztek el a Babér utcai plébánia alagsorában. Egy sok helyiségből álló, felújított együttes ez.
Egyik szobában társalogni lehet, másikban pingpongozni, a harmadikban előadásokat tartani.           
Ezt az eseményt is végigfotózták ketten.
Harmadik okát halkan mondom. Szabad akartam maradni mindentől ezen a kánikulai délutánon. Át akartam adni magamat az események hangulatának, s nem kívántam dolgozni.
Tegnap „szabad szombatos” voltam.
Lábjegyzet a Lev 13-hoz. A korabeli izraeliták a papokra bízták annak az eldöntését, hogy egy ember vagy akár egy gyapjú ruhadarab leprás-e vagy sem. Azt tudták, hogy ha fertőző lepra ért egy embert, az rendszerint végzetes. Ezért ismételten megvizsgálták. S ha nem tapasztaltak javulást, leprássá nyilvánították. Mivel orvosi tudásuk sekély volt, minden kiütést, nem múló gyulladást, kelevényt, penészes ruhát megvizsgáltak. Ha leprát állapítottak meg valakin, annak el kellett hagynia a tábort, s messziről figyelmeztetnie mindenkit: tisztátalan vagyok.  
Közöm. Ha csak Mórát olvasom, olyan betegségnevekkel találkozom, melyeket ma legfeljebb filológusok, nyelvészek tudnak azonosítani, sokszor ők se, hiszen többféle kórt azonos névvel illettek. (Igaz ez még ma is: a reuma és társai gyűjtőfogalom. Mindenféle ízületi kórságokat ezen a néven emlegetnek.) Fiatalon megmosolyogtam egy öreg nőt, aki arról panaszkodott, hogy neki „úgy, de úgy aprigat a térgye, hogy csak na”. Találja ki az orvos, hogy mi a baja. Nem minden bőrbaj lepra. Jól is néznénk ki, ha a bőrelváltozott embereket kihajtanák a társadalomból. Ma már tudjuk, a lepra, a bélpoklosság, tudományosabb nevén a Hansen-kór, egyfajta bacilus okozta súlyos betegség. ma már gyógyítható. Évtizedekkel ezelőtt 27 USD volt az oltóanyag, a gyógyulás ára. Ma nem tudom, mennyi, továbbá azt sem, ha ennyiért meg lehet gyógyítani a leprást, miért létezik még mindig a betegség. Kis összefogással rég túljuthattunk volna rajta. Én benne volnék támogatásommal.