Ki gyűjtene homokot a sivatagból? Olykor-olykor eljut a szél erejével Afrikából Európába, hogy megtelepedjék minden felületen. Poros lesz tőle a város, poros az erdő, a mező. Aztán egy jótékony eső megtisztítja tőle a tájat, és gyakorlatilag semmivé lesz. Amikor még nem volt korszerű fényképezőgépem, megütköztem rajta, hogy néhány digitális fotós több ezer képet tárol számítógépén. Aztán lett nekem is, aztán lett nekem is több ezer képem. Nagyon halkan merem csak bevallani, több mint 20 000 kép sorakozik vagy 80 albumban. Ha kedvem és kitartásom, no meg szaktudásom engedte volna, témánként raktároztam volna el a jó felbontású képeket, esetleges felhasználás céljaira. Nem ez történt.
Még megvannak a picasán a fotók, s csekély számban videók is. De hogy meddig, arról fogalmam sincs. Valami azt súgja, hogy eltűnik jó részük, mint azok az ernyőcskék, amelyeket a kutyatej virág szélnek ereszt, s amelyekből végül nem sarjad újabb növényke. Vagy mint a nyárfa „vattája”, melynek minden csomójában mag van. Ám ha ezek mind kikelnének, a földön csak nyárfák nőnének.
Tudjuk, hogy nem így van.         
Tegnap volt Medárd napja, s lestük az eget, hogy esik-e. Csaknem esett. Gyülekeztek a felhők, és villámlott is. Messziről. Messze tőlünk alkalmasint esett is. Itt nem. A lemenő nap fényében készítettem három képet a felhőjátékról. Sokan ugyanezt tették. Láttam a fb-on. Mi lesz veled, sok-sok felhőkép? Eloszlanak, mint maguk a felhők. Sens-ban a könyvesbolt vastag albumot kínált szépséges felhőfotókkal. Közel álltam hozzá, hogy megvegyem.
Visszatérve a fotókhoz, amikor a jezsuitáknál dolgoztam, a kitett kuka tetejét nemegyszer felnyitottam, hogy ha üres, beviszem az udvarra. Egy alkalommal teli volt. A kupac tetején diasorozatok. Száz egynéhány dia. Alighanem elhunyt szerzetes felvételei. Magammal vittem. Szépséges templomok, általam ismeretlen személyek fotói, rózsaablakok gyönyörű rajzossága, színei, gótikus templombelső felvételek, tengerparti fotók. Egy ideig őriztem őket, majd kihajítottam. Igaza volt annak a szerzetestestvérnek, aki kidobta őket. Ki tudja, hol készültek a fotók, kiket, miket ábrázoltak. Elmúlik a világ dicsősége, el a fényképeké is, mert a fotó is efemer.
Összefoglaló a 2Mak 11-hez. Liziász a zsidók ellen fordul, a zsidók meg Istenhez. Az Úr elküldi angyalát, égi lovast arany fegyverzetben. Segítségükkel győztek a zsidók. 11 000 gyalogost és 1600 lovast öltek meg. Liziász menekül. Utóbb békét ajánl a zsidóknak. Levelet küld nekik, levelet küld a király is a néphez, levelet a rómaiak a zsidókhoz, s mind biztosítják az izraelitákat, hogy szabadon követhetik hitük törvényeit, s áldozhatnak saját szokásaik szerint templomukban. Úgymond „senkit sem szabad közülük életmódja miatt semmi módon zaklatni”. Közöm. Bevallom nehéz nekem elképzelni az égi lovast, de ettől még létezhetett. Most inkább arra a félmondatra koncentrálok, amelyet idézőjelbe tettem, és amellyel zártam az összefoglalást. Nem ezt kellene napjainkban is tenni? Hagyni, hogy ki-ki a saját életmódjának megfelelően éljen, gondolkozzék, cselekedjék, s ha saját maga változtatni kíván rajta, azt is megtehesse, ha az nem ütközik mások érdekeivel. Más kérdés: Létezhet-e ez a fajta önmérséklet? Igen, de csak a krisztusi alázat és önzetlen szeretet megvalósításával.
Hol tartunk ettől?