Mickey webnaplója

Ilyet én nem szoktam, de teljesen megértem, és pusztán idő kérdése, hogy magam is leírjam, amit VD-nél olvasok: „Nincsen semmi. Mi van? Teljes üzemidőben fáradt van.” Van ilyen, mert már volt is ilyen, és lesz is ilyen fád érzés, ilyen kiégettség érzés, ilyen mindentmegírtammár-érzés.
Ma még nem így van. Csak annyi igaz, hogy szobáink magányában nem sok élmény ér, nem sok inger ér, és így az olvasmányélmények rögzítésén kívül nem igazán adódik téma. Legfeljebb, ha visszamerengünk az egyre távolodó gyermekkorunk történéseire. Ám nem szívesen, hiszen Kölcsey leütötte már ezt a magaslabdát: „régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Álljon itt inkább egy poénos találat, amelyre Hesemann könyvében bukkantam. Egy szóelválasztási baki. A gépi program nemritkán felülírja a logika szabályait. Ezt olvastam: Antik-risztus.
***
Egy másik Vigilia-számban (2016/1) találkoztam néhány tájnyelven írt monológgal. Próbáltam normál tempóban olvasni, ahogyan elhangozhatott a felvidéki ember szájából. Arra jöttem rá, hogy a tájnyelv megkedvelésének legalább két fontos összetevője van. Az egyik, hogy a lehetőségek határait súroló hitelességgel adja vissza a szövegtestet (mellékjelek, eltérő helyesírás…), és legyen érdekes maga a történet.
Legteljesebben Tömörkény valósított meg ilyeneket, de Móra, Tamási Á. és Nyírő is értettek hozzá.
Berecz Andrásról nem is beszélve.