- Vajúdik a természet. Rövid ujjú ingben jövök haza
munkából. Felnézek ablakunkra. Valaki otthon van, mert sarkig kitárva a szoba
nagyablaka. Szedek némi friss fügét a ház frontoldali előkertben. Megeszem a
friss gyümölcsöt. Közben érdekes jelenségre leszek figyelmes. A mogyoróbokrok
virágzanak. Mindkét hatalmas bokor tele van barkával. November 15-t írunk.
- Vajúdik a társadalom is. Ez az ország mindig is
megtermelte a magáét, megtermeli most is. Mezőgazdasága volt az erőssége. Ma
ebben az országban pénzközpontú szemlélet uralkodott el, párhuzamosan
devalváltatott az európai zsidó-keresztény értékrend, múlóban az empátia.
Üzleti alapon működik az oktatás, és üzlet lett a koldulás is. Üzlet a betegség
és üzlet az egészség. Lehet, hogy menthetetlenül vesztébe rohan meghasonlott
nemzetünk, nemzetem, mégse hagyjuk. Mégse hagyom. Senkinek a felelősségével nem
pótolható a sajátom.
Ma a közállapotokról beszéltünk ebéd közben. B fölvetette, hogy mennyi nincs az a pénzjövedelem, melynek realizálódása lelkiismeret-furdalást okozna neki. Egy ideig eszemben volt, majd elfeledkeztem arról, amit erről el szerettem volna mondani (öregszem), hát most ide írom: Nem is kell frusztrálódni semmitől, amim van, de felelősséggel tartozom mindenemért. Nem számít, mennyi eszközöm van (pénzeszközöm is akár), az számít, mire használom. A kisherceg felelős a virágaiért. Én a kocsim használatáért, a nyugdíjjal bővült jövedelmem okos felhasználásáért, mert egy sátor alól lessük, mikor áll el az eső, egy rendszert képez az egész társadalom, s magam is gyengülök, ha valahogyan meggyengül.
Muszáj ideidézni Jézus paraboláját az irgalmas szamaritánusról. Bárki lehet a pap, a levita szerepében, az az ő dolga. Az enyém a szamaritánus dolga, a mentés felelőssége.
Életvezetésem esetlegességére mutatott rá egy fiatal gyerek vagy 25 éve. Történt, mint elég gyakorta, hogy lementem a munkahelyemről melegkolbászért a henteshez. Talponállva a kör alakú asztalok mellett lehetett csomagolópapírból elfogyasztani az orrunk előtt sütött kolbászt a mellé löttyintett mustárral, egy-két szelet kenyérrel. Éppen ezt cselekedtük páran. Bejött egy toprongyos alak, és kiszedegette a szemétből az eldobott kenyeret, mustármaradványt, kolbász véget. A mellettem étkező fiatalember, lehetett jó harmincas, odalépett a henteshez, adott neki pénzt, emlékezetem szerint húsz forintot (akkor azért még jól lehetett lakni főtt kolbásszal) - szóval „rendelt” egy adagot az éhenkórásznak. Az nagy örömmel esett neki a melegételnek. Én meg elszégyelltem magam. Miért a másiknak jutott eszébe? Miért nem nekem. Engem se vágott volna földhöz egy húszas. Láthatod mennyire elült bennem a történet, máig emlékszem rá.
Utolsó kommentek