Ablakok
Ablak
Kiskamasz koromban órákat üldögéltem a fogorvosi rendelőben arra várva, hogy szólítsanak. A váróban nem volt ablak, csak a rendelőben. Nyomasztó volt a légköre. Az fogorvosi székből ráláttam az udvar fáira, s tapasztaltam, hogy van élet, van remény, ha kinézek. Búg a gerle, rászáll az ágra, imbolyog a lomb a szélben, süt a nap, felhők úsznak az égen.
Később hosszasan
megtapasztaltam, milyen „kilátástalan” az ablaknélküliség. A tervosztályon,
ahol fél évet töltöttem gyakornokként, az íróasztalom mögötti falat
bámulhattam, a falon a tervszámokat. Többször elaludtam az ingerhiányos
irodában.
Persze az ablak nemcsak kinyit, hanem olykor be is nyit. Saját igazgatómat az
utca szemközti oldaláról telefonon figyelmeztették, ha a titkárnőjével a legintimebb
állapotban leledzik, húzza el a függönyt, mert nem kíváncsiak rájuk.
Mindezek annak kapcsán merültek fel régről, mert kinéztem – sokadszor – a kápolna ablakán. Az egyik ablak valaha a szemközti hegyre nézett. Ma már egy társasház szögletes és szürke betonjára látni. A másik – és ez a szebb képet nyújtó – cseresznyefákra nyílik. Lombjuk – amikor van – képe betölti a keret által rajzolt terület teljes egészét. Tavasszal csupa fehér virág, nyáron sötétzöld, ősszel halványulnak a színek, és tiritarkák a levelek. Így november közepén egészen zöldessárgák. Ez a színváltozás a levelek halálának hírnöke. A lomb nem egyszerre hull le, hanem apránként hintáznak lefelé a levelek, ugyan eltérő tempóban. Egyesek nyíl módjára zuhannak a földre, mások megülik a helyi fuvallatokat, és rövid ide-oda táncolással a levegőben tartják magukat, mégis ... sorsuk ugyanaz, mint amazoké. Az avart vastagítják, míg végképp bele nem hanyatlanak a földbe, ahonnan vétettek.
Vakablak
Úgy vannak az
elmúlással, mint mi, emberek, és mi is úgy vagyunk vele, mint ők, a levelek.
Más kérdésm hogy mi van utána. Utána van valami és ez egy „nagy valami”. Tegnap
halt meg Gönczöl János, akit többnyire csak medve néven emlegettek. Medve a
helyi egyház és a helyi regnum jobbkeze volt. Halálát hírülvéve csendesen
megjegyeztem: Őt sose fogják kanonizálni, de szent volt. És szem nem látta, fül
nem hallotta, emberi elme föl nem fogta, amit Isten készít az őt
szeretőknek.
Utolsó kommentek