A mai divat az (már tegnap is az volt), hogy tréfás avagy komoly feliratok jelennek meg a bögrék oldalán. Én vagyok a főnök... I'm the boss stb.
Magam a hagyományosabb bögredíszítmények kedvelője vagyok. Bár tetszett egy New York felhőkarcolóit idéző, jó formájú bögre is, mégis valamiért jobban tetszett a magyaros (csókolódzó) galambpár, még korábbról pedig az ibolyamintás bögrék.
Érdekes, hogy tőlünk nyugatra tökéletes fényezett, tükörsima falú bögréket termelnek, nálunk kevéssé fényesek, de még jó színvonalúak a porcelánok. A keletebbről importált kőedények érdesebbek, olykor egészen közönségesek, kidolgozatlanok. Persze a távol-keleti vékonyfalú teáscsészék egészen különlegesen könnyűek, légisesek és tetszetősek.
Nem szeretem, hogy a bögrék olyan efemerek. Gyakorta eltörnek, vagy csak csorbulnak. Utóbbiak azután túlélik a később vett új bögréket is. Olykor csak a fülük szakad le. És néha elég szerencsétlenül. Kilóg a porcelánbögre oldalából egy karcoló csonk. Ilyen volt egy piros pöttyös mintájú bögrénk is. Már kidobásra volt ítélve, de megkegyelmeztem neki. Fogtam egy kalapácsot, és odavágtam a félig-meddig letörött fülére. Elég jó darab lepattant belőle, de nem annyi, hogy alkalmassá lett volna a további használatra. Hát újra ráütöttem (fültövön kalapáltam. A műtét sikerült. Behoztam a munkahelyemre, legalább egy évtizede hűséges társam. (Bár fületlen lévén nem igazi bögre, mert nem akasztható fel a szögre.)
Álmaim bögréje sose lesz már az enyém. Heinrich Böll említi Írországi napló c. könyvében, hogy az írek a tűzforró teát gránitkőből esztergált bögréből isszák. Úgy vélem, ez aztán az igazi. Ha nyakon csípi gazdája, úgy érezheti, hogy fog valamit a markában. Hőcsere zajlik le a bögrében. A kőedény megmelegszik, a tea pedig iható hőmérsékletűre hűl. Hát nem praktikus?
Ha már ide tolakodott ez az Írországi napló, íráskám lezárásaképpen még egy gondolatot ide idézek, mert csakugyan ott olvastam vagy negyven éve ezt az ír közmondást:
Amikor Isten az időt teremtette, eleget teremtett belőle.
Utolsó kommentek